Nőnap

Ismét egy nőnap.
Aztán holnapután a születésnapom.
Vajon hogy leszek képes elfedni magam előtt a mérhetetlen magányt? Amikor 11 órakor sem akaródzik felkelni az ágyból, mert ott legalább álmodhatok arról, hogy van valakim. Valaki gondol rám, hazavárhatom, kényeztethetem és szerethetem. Hogy tagadom majd le magam előtt, hogy a virágot az asztalomon saját magamnak vásároltam, hogy némi szépséget és finomságot varázsoljak az ürességbe. Hogy fogok majd a szüleimmel jókedvűen és vidáman beszélgetni, ha felhívnak, mi van velem azért, hogy ne bántsam őket a tudattal mennyire rosszul érzem magam.

Hogy mosolygok majd az ügyfelekre, s dolgozok lendülettel és vidáman tovább a romokból?
Bűntudatom van. Bűntudatom, amiért hegyekben áll a munka én mégis önző módon magammal foglalkozom. Bűntudatom, mert egy cégért vagyok felelős, mindenért, ami benne folyik én mégis csak sírok egész nap. Képtelen vagyok bármi munkával kapcsolatos file-t megnyitni s belemerülni. A gondolataim képtelen vagyok elhessegeti, elnyomni, megerőszakolni hogy ne vágyjak egyetlen szerető simogatásra, egyetlen kedves mosolyra, egyetlen finom csókra. Szeretném, ha valaki ülne velem szemben az ebédnél, csak nézhetném az arcát, ahogy szinte falja a főztömet. Elmerülnék az arcában s mekkora boldogság lenne látni, ízlik neki.
Egy örökkévalóság választ el a boldogságtól.

A hétvégét azzal kell töltenem, hogy további végső erő tartalékokat facsarjak ki megfáradt testemből és lelkemből. Hogy hétfőtől ismét napi 12-14 órát tudjak dolgozni nem gondolva arra mennyi minden hiányzik, mennyi mindenre vágyom s a kilátástalanság közepéből reményt formáljak ami majd tovább visz a következő napokra azzal a tudattal, hogy jön majd egy utolsó ami más lesz mint a többi. Egyszer majd jön valaki, aki rám mosolyog, a szemében pedig benne lesz minden tisztelet és szeretet, amit csak adhat.