Köd

Ugyanolyan köd telepedett a városra, mint amilyen tíz évvel ezelőtt is, az utolsó találkozásunkkor. Már sötét van, és az ember talán öt métert lát maga előtt, de néhol még annyit sem. Kémlelni kell az utat, ha valaki a jó irányban akar maradni. És valljuk be őszintén, ez elég nehéznek ígérkezik.

Ahogy tíz éve, most is csak a tőlem számított második lámpának a fényét láttam, azt is már halványan. Az első még erős volt, viszont lépteim haladtával mindig újabb lett a második, és minden másodikból lett egy újabb első. Fényük csak annyira volt elég, hogy az égre nézve utat mutassanak a vándor léleknek, viszont a járdát, a forgalmas úttestet nem voltak képesek megvilágítani.

Minden ház, minden kerítés ismerős volt számomra. Ugyanezek álltak itt tíz évvel ezelőtt, nem sokat változtak. Lehet, hogy pár kapu és homlokzat színt cserélt az évek folyamán, de ez cseppet sem akkora változás, mint ami rajtam következett be. Ám valami mégis más lett az épületekkel kapcsolatban, mégpedig az állatok. Már nem ugyanazok a kutyák ugatnak meg, mint régen. Ugatnak, noha nem látnak engem… a köd eltakar. Vagy valami más is?

Az egyik udvar előtt megállok. Az ugatás mélységéből ítélve egy bernáthegyi rejtőzik a rácsok túloldalán. Ha most elszabadulna, nem érném el célom élve… de hiszen élek-e egyáltalán? Agyamon ez a kérdés fut át, amit gyorsan el is kell hessegetnem az elmémből. Ilyenre még csak gondolnom sem szabad! Élek! Viszont… hiszem, hogy az óriási állat nem cincálna darabokra, nem tudna közel kerülni hozzám. A fátyol, ami kettőnk között áll, megakadályozná ebben. És ez a fátyol nem más, mint a köd. És valószínű, hogy a rácsokat sem tudná áttörni, tehát biztonságban érezhetem magam.

Míg utamon tovább haladok, addig tekervényes agyállományaim töprengésre késztetnek. Tíz év nem hosszú idő, de nem is kevés. Rövid egy anyának, aki korán veszti el gyermekét; rövid annak, ki száz év bánatát szeretné elfelejteni egy röpke perc alatt; éppúgy kevés egy ország ezeréves történelmében, ahogy egy angyalnak is az örökké létben. Ám hosszú annak, ki büntetését letöltve visszafelé számolja a napokat; vagy milliárdnyi évnek tűnik azok számára, kik háborúba indult kedvesüket várják vissza; de elfecsérelt tíz évnek tartja ezt az időt a diák, amelyik undorral ül be a pad mögé. Tíz év nagy idő. Eldönti egy háború sorsát; újra írja a történelmet; megöregíti az embert; fejleszti a technikát; és legfőképpen enyhíti a fájdalmat - már amennyiben az érző ezt kívánja.

Amint egyre távolabb suhanok az éjszaka sűrűjében, szívem érzi, hogy közeledik a cél. Pontosan százhúsz hónap után végre eljuthatok ugyanarra a helyre, ahol oly sok minden történt. A nap is stimmel, s pár perc múlva az időpont is fog. Vajon ő ott lesz? Ott kell lennie, különben én sem mennék oda. Nemcsak szívem legbelső rejteke, hanem a vérem, az érzékszerveim is tudják, érzik, hogy látni fogom őt. Végre.

De vajon ő meg fog ismerni engem? És látni is fog? Az utóbbiban nem bízok. Pedig ha látna, akkor valószínűleg meg is ismerne. A tíz év nem hosszú idő egy olyan kapcsolatban, mint amilyen a miénk volt. Tele szerelemmel, vággyal, törődéssel és legfőképpen tisztelettel. Mert figyelembe vettük a másik érzéseit, sosem szidtuk le egymást, ha a másikunk valami olyanért rajongott, amiért az egyikünk nem. Zenei ízlésünk is különbözött, ám ebből sohasem csináltunk különösebb gondot. Az ő szíve ide húzott, az enyém oda. Ha voltak összezördülések közöttünk, akkor az csak is a tévé miatt lehetett. Egy készülék révén valamelyikünknek mindig engednie kellett, ha éppen egyszerre ment mindkettőnk egyik kedvenc műsora. Hm. Még most is látom magam előtt, hogy utolsó együtt eltöltött éjszakánk előzményeként a távirányítón veszekedtünk. Ő sportot akart nézni, én sorozatot.

Most, hogy ennyi idő eltelt, már csak mosolygok ezeken az apró élményeken. Akkor igenis haragudtam rá, de ma már nem tudok. Ő sokkal többet szenvedett aztán, mint én. S még én akarnék szemráhányást tenni neki? Nem, nem. Nem tehetek ilyet vele. Hónapokig nem tudott kiverni a fejéből, s talán évek kellettek ahhoz, hogy már úgy gondoljon rám, mint egy szép emlékre az életében. És ma mégis itt vagyok, másodpercekre tőle… és ő is ugyanennyire van tőlem. Egy karnyújtásnyira.

De várjunk csak! Nincs egyedül! Egy másik árny bontakozik ki mellette. Közelebb érve látom, hogy egy nőről van szó, és egymás kezét fogják. Ó! Vak reményt tápláltam. Hogy is jöhetett volna egyedül? Tíz év túl hosszú idő volt számára! És én még bíztam abban, hogy csak engem fog szeretni, nekem szenteli az életét. Kár volt ebben a hitben élnem.

Egyáltalán mit képzelek magamról? Olyan nagyszerű volnék, hogy megérné bárkinek is csak rám várnia? Az iméntikben hiúságomról tettem tanúbizonyságot, pedig számomra mindig mások voltak az elsők, s ha lehetett, magammal csak utoljára foglalkoztam. Tudta ezt mindenki, aki ismert. És tudják azok, akik most ismernek. Ezért is tartozom a körükbe…

Ő, akire tíz évig vártam, most átkarolja a nőt, akit csak nem is ismerek. Vajon csak szerelmesek? Vagy már esküvő is volt? Esetleg gyermekük is született? Ó! Miért nincsenek hírek ott, ahol az utóbbi esztendőket töltöttem? Ha tudtam volna, hogy nem várt rám, el sem jövök a találkozóra. De… ha túltette magát rajtam, akkor mit keres itt? És miért hozta magával ezt az asszonyt?

Hallom, hogy órája jelez. Meg sem nézi, mennyi az idő, nagyon is jól tudja. És én is tudom. Eljött az a perc, amikor utoljára találkoztunk. Éppen tíz éve volt. Egy másodperccel se több. Furcsa érzés kerít hatalmába ezen az évfordulón. Ugyanazon a helyen áll, ahol akkor is. Viszont a nő akkor nem állt mellette, és én sem ott voltam, ahol most vagyok. Ezért pár méterrel arrébb sétálok, hogy hű legyen az ábrázolás.

Szemben állok vele, és a szemébe nézek. Mereven bámulom azt a gyönyörű zöld szempárt, ami éveken keresztül csak az enyém volt. Bármikor megkaphattam, csupán egy mosollyal kellett fizetnem érte. Vele igazán boldognak éreztem magam. És mégis elhagytam. Sajnos nem volt más választásom. Ha lett volna, akkor biztosan most én állnék mellette, és nem ez a vadidegen nőszemély. Hirtelen döntés volt… túl hirtelen.

Ha tudnám, hogy meghallana, akkor most a nevén szólítanám. Felesleges pazarolni a szavakat, mert ő már tíz éve nem hallhat engem. Ezért marad nekem az érintés. Kezemet a vállára helyezem, s mintha megrezdülnének az izmai. Észrevett volna? Lehetséges. Végül is olyan sokáig voltunk egymáséi, hogy kialakult közöttünk egy kapocs. S ez most érzékelteti vele a jelenlétemet. Látom szemein, megnyugodott. Most már tudta, hogy jól vagyok, és nem hibáztatom azért, ami tíz évvel ezelőtt történt.

Mert hiszen ő egész végig abban a tudatban élt, hogy minden okozója ő volt. De ez cseppet sincs így. Én akartam, hogy aznap este jöjjünk erre. Én erősködtem, hogy gyalogoljunk. És én mondtam azt is, hogy át tudok menni az úton becsukott szemmel… Csak nem számoltunk egyetlen fontos tényezővel, mégpedig a köddel.

Tíz év telt el hát. Ő megházasodott, én nem. Neki lesznek gyermekei, nekem sose. Ő leélheti az életet, amit én már nem. Boldog lesz, de én még inkább. Igen, hiszen mostantól kezdve úgy élhetek tovább, hogy túltette magát rajtam, sikerült új életet kezdenie. És ez mindennél lényegesebb egy angyal számára…