A szürke angyal

... Egy vidám lánykacaj... egy kis,puha kéz emelkedik fel a levegőbe... a szél belefúj a hosszú göndör hajba... a kék szemek felcsillannak a napsütésben...
Aztán jön egy komor sötét felhő... a szél egyre erősödik... majd süvíteni kezd... a kacaj nem hangzik fel ismét... eltűnt a csillogó kék szempár...
Félix lassan felnyitotta szemét. Körbehordozta tekintetét a sötét szobán. Sóhajtva felült az ágyán.
Megdörzsölte szemét, ami nedves volt. Néhány másodpercbe telt mire rájött hogy könnycseppektől volt nedves a szeme. Aztán eszébe jutott az álma.
Fogalma sem volt róla ki lehetett az a lány, aki minden éjjel szerepelt az álmaiban. Még soha nem látta.
De furcsamód mégis úgy érezte, hogy ismeri valahonnan azt a lányt. Mintha valahol már egyszer találkoztak volna, és csak arra várna a lány, hogy ő majd megkeresi.
Félix hiába próbált erősebben emlékezni az álmára hátha eszébe jut valami dolog amiből választ kaphatna kérdésére a lány kilétét illetően de sajnos eredménytelenül. Hiába törte az agyát nem sikerült rájönnie.

Félix fájdalmasan felnyögött. Ugyanis ahogy hirtelen felállt elfelejtette, hogy édesapja egy jókora fotelt húzott az ágya mellé amiatt, hogy a kinti fényeket eltakarja fia elől. Félix mérgesen megmasszírozta lábujjait és azon zsörtölődött, minek kell ennyire aggódnia édesapjának.
Hisz a függönyök, amik az ablakot tökéletesen takarták és megvédték őt attól hogy a természetes fény behatoljon szobájába.
Félix rápillantott az éjjeli szekrényén lévő órácskára. A számlapon Donald kacsa vigyorgott rá kacsintva. Még csak hajnali három óra volt. Félix kezébe vette Donald kacsás éjjeli óráját. Az órát még hétéves korában kapta édesapjától születésnapjára. Nem érezte magát már gyereknek, de ehhez az órához különképp ragaszkodott. Édesapja elmondta neki hogy édesanyja esténként Donald kacsa meséit olvasta fel neki elalvás előtt mikor még nagyon kicsi volt.

A számlapra egy jókora könnycsepp pottyant. Féix észre sem vette hogy ismét elkezdett sírni. Visszatette a helyére az órát és megtörülte szemét.
Édesanyjára nem emlékezett, hiszen ő még kettő vagy három éves lehetett, amikor meghalt.
Apja ritkán mesélt anyjáról. Félix úgy érezte fájna neki ha beszélne róla. Utoljára hét éves korában beszélt neki apja az anyjáról.
Nem hibáztatta Féix az apját. Tudta jól hogy édesapja csak amiatt nem hajlandó mesélni az anyjáról mert haragszik rá.
Az apja valamelyest őt okolta felesége haláláért.
Mérges volt rá, még ha nem is mondta ki szavakban dühét Félix néha megérezte magán apja mérges tekintetét. Persze tudta jól hogy szereti őt apja de szívesebben kívánta volna inkább az ő halálát.
Félix megkerülte a fotelt és az ablakhoz lépett.

Most hajnal van ilyenkor sötét minden, nincsen fény.
Óvatosan elhúzta a függönyt. Odakint számára csodálatos látvány fogadta. Sötétség volt. A szél megborzolta az eperfa lombkoronáját, ami az ablaka előtt állt. A sötét, fekete égboltot csillagok pöttyözték. A holdsugár volt az egyetlen fényforrás kinn a sötét csendben.
Félix vágyakozva tekintett ki. Aztán búsan sóhajtott egyet és egy dühös mozdulattal visszarántotta a függönyt ismét teljes sötétséget borítva szobájára.
Mérgesen megkerülte a fotelt és visszahuppant az ágyába és magára húzta takaróját.
Nem tudta miben reménykedik még. Az ő betegségére nincsen gyógyír. Soha nem fog megszabadulni a betegsége miatti szörnyű szenvedésektől.

Amióta az eszét tudta, azóta volt egy furcsa kis különc a többiektől. Betegsége miatt mindinkább kirekesztett volt a többi emberektől. Egy különös betegségben szenvedett. A természetes fénytől bőrén hámló vörös foltok jelentek meg. Immunhiányossága miatt jóformán csak a szobájában tartózkodhatott. A porokra allergiás rohamai voltak. Édesapja különféle kezelésekre és vizsgálatokra elvitte, de állapotán nem sokat tudtak javítani az orvosok sem.
Félix dühös volt magára és a nyavalyás betegségére, ami miatt örökre a lefóliázott, fénymentes szobájában kell leélnie az életét. Undorodott magától és egy csöppet sem ítélte el apja mérges reakcióit.
Elege volt már belőle hogy csak a szobája ablakán keresztül láthatja a fákat és a csillagokat. Tudta jól az önsajnálat sem segít rajta.
Ekkor szíve nagyot dobbant. Felhangzott a lánykacaj - a lánykacaj, amit álmában hallott. De most sokkal vidámabbnak hallatszott a nevetés.
Félix ismét az ablak felé lépett és érezte hogy most eljött végre az ő ideje,megfogja tudni ki az a lány, akiről minden este álmodott.
Elhúzta a függönyt. Az eperfa ott állt a helyén mozdulatlanul. De a levelei meg sem moccantak. Mintha nem fújt volna a szél.
Félix kissé közelebb lépett az ablakhoz és lenézett.
A fa mellett egy fátyolos nő állt.
Félix tudta, érezte, hogy ki az a nő, de még mindig képtelen volt felfogni. Tudta hogy a nő csak ő rá vár.
Félix gondolkodás nélkül kinyitotta az ablakot.
Csendes, lágy szellő fújt az arcába. Félix nagyot szippantott a levegőből, ami megtöltötte tüdejét. Csodás, kimondhatatlan érzés volt és egy pillanatra kilökött minden egyebet a fejéből.

A következő másodpercben ott állt előtte a fátyolos nő. Maga sem tudta hogy került le mellé de ott álltak egymással szemben.
Félix lassan elindult a fátyolos nő felé. A fátyoltartó pánt megcsillant a holdfényben.
Félix lassan odaért a nőhöz és már csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól.
- Anya?... - kérdezte bizonytalanul Félix.
A fátyol meglibbent hirtelen mintha szél kapott volna bele és elő tűnt a kék szempár és a szőke haj.
A nő arcán kedves mosoly jelent meg és felemelte kezét Félix felé.
- Gyere, fiam.
Aztán jött a fény. De ez nem árthatott Félixnek.
Neki már nem fájt többé semmi.