Felejtések könyve

Nehéz dolog az emlékezés főképp, ha olyan emlékről van szó, amit mindenképp el akarunk felejteni. Igen, ez egy nehéz feladat, én hiába igyekszek felejteni, mégsem sikerül. Még most is élénken emlékszem a húgomra, Zsuzsira hogy milyen sokat tréfált meg engem. Főképp a csúzlijával imádott lövöldözni, ami nélkül soha nem mozdult ki otthonról. Állandóan ott volt a kezében a csúzlija mintha már hozzá nőtt volna. Egyszer-kétszer már annyira dühös voltam húgomra hogy az is megfordult a fejemben hogy eltöröm csúzlija botját. De aztán eszembe jutott hogy én már idősebb vagyok Zsuzsinál, és ha tönkre teszem kedvenc játékát azzal nem érek el semmit. Szüleim nagyon szerettek minket. Legalábbis én úgy éreztem, szeretnek.

Édesapám a húsdaráló üzemben dolgozott, anyám pedig szakácsnő volt. Ő tudta a legfinomabb pitét csinálni az egész városban. Egy különleges receptje volt ami szerint a pitéket sütötte, de titkát senkinek sem árulta el. Én hiába faggattam anyámat, ő akkor sem mondta el. Dunakeszin laktunk a lakótelepen egy kertes házban. A hátsó udvarunkban állt egy kis ház ahová szüleink soha nem engedtek be minket. Zsuzsival megpróbáltunk belesni az ablakokon, hogy szüleink vajon mit dugdosnak el előlünk, ám mi még túl kicsik voltunk hozzá, hogy felérjünk az ablakig. Egy kis sámlira álltunk, amit a konyhából hoztunk ki és bekukucskáltunk. Ám sokat nem láthattunk, mert belül vaksötétség volt és hamarosan édesapánk is megjelent, aki azon nyomban elzavart minket a háztól és másnapra bedeszkázta az ablakokat.

A tizenkettedik születésnapom volt a legemlékezetesebb. Akkor kaptam meg életem első olyan ajándékát, amit nem csak egy vidám játéknak tekintettem, hanem ellenkezőleg;egy nagyon becses tárgynak. Nagymamám a másik utcában lakott. Az apukámnak volt az anyukája. Nagyon szerettem ezt a nagymamámat. Bár igen ritkán láttam őt mert nagymamám nem nagyon szeretett hozzánk járni de ha mégis eljött azt is csak Zsuzsiért és értem tette. Anyám emlékszem még egy szelet tortával sem kínálta a nagyimat. Amióta az eszemet tudom mindig haragban voltak egymással. Én soha nem értettem miért éreznek egymás iránt olyan nagy utálatot, de a húgom és én előttem soha nem veszkedtek. Mégis érezni lehetett, hogy a levegő megfagy kölcsönös utálatuktól. Nos ezen a szülinapomon kaptam meg nagyimtól a Felejtések könyvét. Nagymamám azt mondta, hogyha bármi szörnyű dolog ér engem én azonnal nyissam ki azt a könyvet és írjam bele azt a szörnyűséget és aztán soha többé nem fogok rá emlékezni. Én nagyon megörültem annak az ajándéknak. Emlékszem mindenféle hülyeségeket beleírtam. Apró, jelentéktelen dolgokat, mint például hogy egy szőrös hernyót láttam a salátás tálamban amikor ebédeltem. Én azonnal rohantam hogy leírjam a könyvecskémbe, hogy soha többé ne emlékezzek arra a rusnya, kövér hernyóra. Ám valamit nagyon rosszul csinálhattam, mert én még mindig nem felejtettem el a hernyót sem a húgom hülyeségeit sem más olyan dolgot amit lerögzítettem könyvemben. Eszembe jutott, hogy lehet azért nem működik a dolog, mert a könyvnek nem tetszik az írásom. Elkezdtem hát írogatni nagyobbra gömbölyűbbre formálni a szavakat, de hiába a könyv nem működött; nem felejtettem el semmit.

Már egy nap úgy éreztem semmi értelme az írogatásomnak és kiakartam hajítani a könyvet a kukába, amikor húgom lépett elém kezében pedig az elmaradhatatlan csúzlija volt. -Na mi van, Anci? - kérdezte pimaszul Zsuzsi. Anna volt a nevem és édesanyámék mindig Ancinak szoktak becézni, amit én gyűlöltem.
- Hagyj békén - vágtam vissza Zsuzsinak és felemeltem a kezem abban amelyikben a Felejtések könyve volt. Zsuzsi szemmagaságába emelte csúzliját és elmosolyodott. A hátsó udvarban voltunk és kissé hideg volt kinn az idő. A szél felborzolta húgom szőke haját aki még mindig maga előtt tartotta a csúzlit. Oh bár akkor tudtam volna mi következik és időben megakadályozhattam volna a szörnyűséget. Még mindig haragszom magamra, és soha nem fogom megbocsátani magamnak azt, hogy nem vigyáztam jobban húgomra. Oh bár törtem volna el inkább a csúzliját és akkor nem történt volna semmi. Láttam, hogy Zsuzsi ujjai a botra erősített gumira csúsznak és mielőtt megránthatta volna én villámgyorsan leguggoltam és a kő a fejem fölött röpült el. Csörömpölés hallatszott. Ijjedten fordultam hátra és láttam hogy a kisház ablaka be van törve pontosabban az a része amit édesapánk nem deszkázott be. Húgommal rémült pillantást váltottunk de kiváncsiságunk erősebbnek bizonyult félelmünknél. Ahogy elindultunk a ház felé éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén és tudtam hogy odabenn valami szörnyűség van de még sem tettem semmit.

A múltkori kis sámli, amit ott felejtettünk még mindig ott volt az ablak alatt. Felálltunk rá és én a húgom csúzlijával leütögettem az apró üvegszilánkokat a lyuk széléről majd óvatosan bedugtam a kezem. Belül egy fekete molyrágta függöny sötétítette el a kis szobát. Én remegő kézzel alá nyúltam és óvatosan kitapogattam a kilincset majd kinyitottam az ablakot. A deszkák miatt nehézkesen fértünk át húgommal. Összepréselt hassal átevickéltünk a deszkák között. Miután talpunk a földre ért bűz csapta meg orrunkat. Soha nem éreztem ahhoz fogható szagot illetve csak édesapám kezéről miután hazaért a húsüzemből. A könyvemet még mindig a kezemben szorongattam bár tenyerem annyira vizes volt az izgalomtól hogy majdnem kicsusszant ujjaim közül.

Láttam, hogy húgom lába között a nadrágja elején sötét folt terjeng. Bepisilt de nekem a jelen helyzetben eszem ágában sem volt kigúnyolnom őt. A szoba közepén egy hatalmas zsák állt abból jött ki az a szörnyű bűz. A zsák szélénél vérfoltok száradtak. Leküzdve viszolygásom elindultam a zsák irányába és lüktető szívvel belekukkantottam. Azon nyomban felsikoltottam. A zsákban hullatestek voltak. Nyakuknál még látszottak a késnyomai, amivel elvághatták torkukat. Azon nyomban világossá vált előttem minden. A szag hogy mért olyan ismerős. Édesapám az üzemben és édesanyám a legjobb húsospitét sütő szakács. Hisz a szüleim gyilkosok voltak! Úgy éreztem, mintha lidércnyomásom lenne, mintha egy szörnyű álomban lennék... nem ez nem lehet, ez nem történhetett meg! Lábaim összecsuklottak a rángatózástól és a húgom elindult lassan felém.

– NE - üvöltöttem és tárt karokkal odarohantam hozzá. Nem akartam hogy meglássa a zsákban lévő hullákat és nem akartam, hogy megtudja szüleink egy szörnyetegek! Ekkor felhangzott édesapánk hangja. Szívem olyan eszeveszetten kalapált, mintha ki akart volna ugrani helyéről. Én gyorsan felkapaszkodtam az ablakba és kihúztam magam a deszkák között. Közben hallottam apám lépteit, amik egyre közelebbről hallattszottak. A csúzli kiesett kezemből, amikor megfordultam, hogy húgomnak segítsek kimászni az ablakon. Ekkor meghallottam édesanyám kiáltásait is.
- Anna! Zsuzsi! Kicsikéim! - Nem törődve anyám kiabálásaival megragadtam húgom karját. Ekkor azonban felharsant apám mérges kiáltása. - A házban vannak!
Futások zaját hallottam és már nem volt időm kihúzni Zsuzsit. Nyeltem egyet és húgom rémült szemeibe néztem. A szemek, amik akkor rám néztek, a mai napig is elkísérnek engem és örökké ameddig csak élek. Rekedt hangon suttogtam húgom fülébe.
- Ne aggódj! - és egy utolsó csókot nyomtam arcára. Villámgyorsan elbújtam a barackfa mögé, ami a házunk udvarán állt. Szüleim megérkeztek a kisházhoz és megtalálták Zsuzsit. Láttam, még a könnyeimen keresztül is láttam, hogy apám felvette a földről a csúzlit, amit leejtettem és félkézzel kirántja Zsuzsit a házból.

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem. Némán végig néztem húgom halálát a fa mögül és könnyeim arcomról a földre hulltak. Apám a csúzlibotját belevágta Zsuzsi nyakába. A húgom még rángatózott darabig, majd nem mozdult többet. Szüleim ezután egy zsákba tették a húgom kicsit testét, és a házba vitték. Én azonban már nem vártam meg, míg kijöttek onnan. A kapunkat kivágva szaladtam át a síneken keresztül nagymamám házáig. Ott aztán minden kijött belőlem. Elmondtam szüleim mit tettek húgommal, és hogy hány gyilkosságot követtek már el. Nagymamám azonnal hívta a rendőrséget, akik percek alatt kiértek a házunkhoz.

Szüleimet, azt hiszem börtönbe vitték, és nagyon merem remélni, hogy halálbüntetést is kapnak. Bár úgy tudom, csak életfogytiglanra ítélték őket. Én a nagymamámmal élek a mai napig. Már felnőtt vagyok, és médiaismeretet tanulok a főiskolán. Igen, vannak dolgok, amit jobb lenne elfelejteni. A Felejtések könyve még mindig meg van és már rengetegszer írtam le húgom halálát, de valamiért mégsem tudom elfelejteni.