Your and my Life

Your end my Life

Már a reggel rosszul kezdődött. Olyan gondolatok voltak bennem, mint bármelyik más reggelen, de ma erősebbek voltak, túlzóbbak, élénkebbek. Ahogy kinyitottam a szemem már attól elment a kedvem. Nem ám, hogy még felkelni! Iskolába menni meg pláne nem. Aztán félóra fekvés után, önmagam meggyőzése és legyőzése után hajlandó voltam felöltözni, magamra venni a ruhának nevezett rongyokat. Ezek csak használati eszközök, kényszerűség, amit a társadalom elvár mindenkitől, hiszen meztelenül mégsem mehetek az iskolába. Kedvtelenül léptem a fürdőbe is. Bele néztem a tükörbe és egy olyan arcot láttam, amire mások azt mondják az enyém, de az, amit én láttam, az nem az én arcom volt. Csak egy arc, melynek szemei még álomittasak, a fejhez tartozó haj torzonborz. Szóval belenéztem ebbe a tükörbe és láttam azt a bizonyos arcot, amire inkább illett az „elmosódott” és a „szétcsúszott” jellemzés, minthogy sem az „arc”.

De ezeket a gondolatokat is legyőztem. Folytattam a vívódást a zsemlékkel, az egésznek az értelméről, de néhol teljesen elkapott a szendvicskészítő vágy és annak fortélyai. Aztán elindultam, felszálltam a buszra. Jobban ki volt tömve emberekkel, mint egy karácsonyi pulyka töltelékkel és még büdösebb is volt. Erre szokták mondani, hogy heringparti. Hát akkor én is ezt mondom! Heringparti volt a buszon. Bár megeshet az is, hogy szardínia vagy pontyparti, és az afrikaiharcsaparti? Még viccesebben hangzik. Meg aztán az is megeshet, ha valakinek azt mesélem, hogy: ’Te képzeld, reggel megint heringparti volt a buszon’ akkor ő biztos azt gondolná, hogy már reggel voltam egy partin, amin heringet fogyasztottak, és erre megkérdezné: ’Hogy már reggel partizol? Na és mit ittál? Jó volt?’ Stb.. és legalább három percen keresztül faggatna a partiról, mert ez így szokás.

De aki ezt gondolja és kérdezi, az bizonyára nem ismeri ezt a nagyon is jó helyzet leíró fogalmat. Majd miután a heringparti véget ért, beértem az iskolába, amit nagyon is szeretek, csak éppen ma nem volt kedvem benne lenni, ugyanúgy, ahogy az elmúlt két hónapban sem. De! ezeket a gondolatokat is legyőztem! Milyen sikeres volt az eddigi reggel: már félóra elteltével sikerült kikecmeregnem az ágyból, sikerült az „elmosódott” arcot magamévá tenni, sőt még a parti is jól sikerült és a gondolatokat is legyőztem

Hát milyen csodálatos ez e reggel! Aztán jött az első óra, valójába a nulladik óra majd jött a többi a maga sorrendjében. A sorrendben, amelyet egy számítógép állított össze. Azt mondják, hogy a computerek okosak. Hát az meglehet! De, hogy emberi érzéseik nincsenek, és hogy ők nem is kalkulálják bele a napi rendbe az emberei esetlenséget, az is tuti. Egyszóval érzéketlenek és kegyetlenek, de ez már két szó. Nos, bizonyára az órarendet összeállító számítógép is ilyen érzéketlen és kegyetlen volt! Mert négy történelem, órát tett be nekem egymás után. De! hát, ezt a négy töri órát is túléltem. Mily szerencsés vagyok, hogy túléltem. Szerencsés voltam, mert nem fulladtam bele a „múlt mélységes mély kútjába’ na és persze nem fulladtam bele abba a nyomasztó múltba. Én nem is szeretem a történelmet. Elmúlt, megtörtént, megváltoztatni nem lehet! Még soha nem éreztem a történelmet magaménak, még nem értettem meg egyetlen igaz eszmét sem. Nekem olyan távoli a történelem –legyen akár egyetemes vagy magyar - mint a Földnek a Nap vagy talán még annál is távolabbi. Megettem a szendvicsemet, tudjátok! ami felett reggel filozofáltam az értelemről, talán az élet értelméről.

Szóval megettem ezt a bizonyos szendvicset, nagyon finom volt, hiszen én csináltam. Nem nagyképűség, de én nagyon finom szendvicseket tudok csinálni. Például a múltkor is, a könyvtáros néni mind a 10 ujját megnyalta, mert annyira ízlett neki, pedig csak 9 ujja volt. Úristen! 9 ujj, el tudod képzelni a világot 9 ujjal? Na és 10zel? Nem is olyan könnyű. Na ugyebár, és mi lett volna, ha eleve 9 ujjunk fejlődik ki a törzsfejlődés során? Akkor bizonyára 10zel lenne nehéz elképzelni a világot. Tehát! Most adjatok hálát az Istennek és a törzsfejlődésnek a 10 ujjatokért! Mert bizonyára meg van az oka a 10 ujjnak. Visszatérve a padba. Megettem a zsemlém és tovább léptem. Mentem a következő órára aztán

az azutánira és az azt követőre is bementem. Nem is értem, hogy voltam képes ilyesmire. Nagy lelkierő kell, hogy bent maradjak ám az iskolában. Néha hív a természet, de nem az ,amelyik a mosdóba hív, hanem amelyik a szabadba. Nem titok, nem adtam a meg a telefonszámom, aztán mégis mindig utolér. Ha kinézek az ablakon hallom, hogy hív. Ilyenkor muszáj lenne mennem, de nem lehet, mert a matek órai trigonometria áttörhetetlen rácsot tesz az ablakokra. Áhh! Hát már ott kezdeném a bemutatkozást, hogy: „lehet Trigonometria, hogy te rácsot teszel az ablakra, én meg Sav vagyok és szétmarom a műved!” bizonyára fantasztikus barátok lennénk. Szóval aztán egyszer csak ott ültem a hetedik órámon, ami valójában a nyolcadik volt.

De már említettem, a computer hozzám érzéketlen volt, 8 órát tett nekem erre a napra. Egyébként nem is emlékszem, mondtam már, hogy ez nap a szerda? Ha nem akkor most megtettem. Fuuu, milyen pocsék lenne pénteken 8 órát végigülni. Na, az lett volna az igazi kegyetlenség! Szóval ott ültem az utolsó órámon, még jó, hogy az utolsó volt, többet már tényleg nem bírtam volna ki. Ott ültem és néztem ki a fejemből. Elgondoltam, ha most belenéznék a tükörbe, akkor bizonyára ugyanazt az „elmosódott” arcot látnám, mint reggel. Aztán arra is azt mondtam volna, hogy ez bizony nem az enyém! És kitudja? Lehet egész nap a reggeli és a mostani „elmosódott” arc néz az emberekre. Aztán rá kellett jönnöm, h ez nem lehet, hanem biztos. Egész nap az „elmosódott” arc néz az emberekre. Hát akkor nem csoda, hogy nem találnak szimpatikusnak. Valószínűleg én sem találnám magam szimpinek, ha egész nap egy olyan „elmosódott” arc lenne az osztálytársam, mint az, aki reggel belenézett a tükörbe. Na, de megint elkalandoztam. Ültem az órán, mármint ne egy nagy órát képzeljetek a fenekem alá, ami a nyolcadik volt és az utolsó, hanem tanórát. A tanóra megnevezése az volt: angol. (De mint már említettem kegyetlen volt a computer hozzám) Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom ez minden volt csak angol óra nem.

Voltak angol szavak meg mondatok. Ez milyen szörnyű! angol órán angol szavak és mondatok. Áhhh… de nem így van ám! Azok csak szavak meg mondatok, de amit az életben használnak, tegyük fel, hogy Angliában, merthogy megeshet, ott angolul beszélnek, de nem biztos. Szóval ott nem mondasz, és nem hallasz olyan szavakat és mondatokat mint, amilyenek itt voltak. Ott beszélni kell, kommunikálni. Speak end The communication! Hogy csak így angolosan fejezzem ki magam. Szóval, úgy ahogy volt, el volt cseszve ez az egészangol óra, de úgy Isten igazán, ennél jobban már nem is lehetet volna elcseszve. Mert ugyebár, hogy lehetne valami még annál is jobban elcseszve, hogy használni sem tudod. De nem azért, mert Te vagy a béna, hanem azért, mert nem lehet használni. Erre szokás mondani: használhatatlan.

Nos, ez az angol óra is használhatatlan volt. De aztán 14:35 perckor megszólalt a csengő, aminek alapjáraton borzalmas dallama van, hm, dallam… Az nem is dallam! de szóval az a csengetésnek nevezett hangsor most felüdülést hozott. Börtönöm ajtainak kulcsa, édes nektár, a görög istenek itala. Végre fellélegezhettem! Na persze, most ne hidd azt, hogy egész nap nem lélegeztem. Felöltöztem és már gyorsabban suhantam az iskolai folyosóin, mint egy MIG- 27es a légi folyóson. Kiérve egyedül maradtam. Na persze ezt most nem új információnak szántam, merthogy egésznap egyedül vagyok. De hogyne! mellettem is ülnek emberek és vannak osztálytársaim is. És képzeld, könyveim és füzeteim is vannak, sőt, tollaim is. Mind játszótársak a szerdai 8 órán, de csak annyi, semmi több.

Szóval! És most vedd komolyra az ábrázatod meg a gondolataid! Sétáltam a megszokott utcán, megszokott lehajtott fejjel, megszokott lassúsággal mintha minden egyes lépésnél újra és újra erős gyökereket kellene kihúznom a földből a lábammal! Igen lassú! Jól olvastad! Míg az iskola folyosóiról a fény sebességénél is gyorsabban száguldok, addig kiérve az iskolából még a csigánál is lassabb tempóban haladok. Ez amolyan „hű de rossz az iskola, de otthon még rosszabb, had menjek vissza” érzés. A kisebbik rossz választása, mondják egyesek. Haladtam az utcán és felértem a buszmegállóba, találkoztam anyukámmal majd felszálltunk a buszra. Mondanom sem kell anya mellé tettem le magam, miközben a fejhallgatóban üvöltött a R’N’R’ zene, jó rock! Igen ez általában felvidít. De most ez sem tudta feledtetni velem a nap hosszát és a fáradtságot, amit éreztem. Elindult a busz én meg lecsúsztam a széken, hogy a derekam lelógott.

Csend volt, közben az üvöltő Mp3 lejátszót kivettem a fülemből és a kemény rockot eltettem keservesebb időkre. Szóval csend volt! De még milyen. Hallottam, hogy hátul a busz végében beszélgetnek, de az inkább volt csak moraj, minthogy sem zaj. Aztán hallottam a busz motorját. Olyan hang volt, amitől teljesen megnyugodtam. Az Ottó motor amolyan Ottó motor féle hangot adott ki. A lassú egyenletes búgás abban a rozoga buszban olyan volt, mint aki mindenmásodpercben meghalni készül, de mégsem teszi meg, mert tudja, hogy szükség van rá. Az emberek sem halnak meg csak úgy, legalábbis amikor szükség van rájuk akkor biztos nem. Vagy előtte, vagy utána. A szükség Nagy Úr! Szokás mondani, de még mekkora! Simán elveszi az életed. Ha értitek, mire gondolok.

Szóval most különösen megnyugtatott a karattyoló motorhang. Feloldott a nyolcórányi információáramlás alól, merthogy ez a nap nem szólt másról, csak az információkról. Leszálva a buszról inkább éreztem a lábaimat már súlyos ólomkockának, ha jobban tetszik, téglalapnak, minthogy sem földbegyökerezett növénynek. Haza érve le tettem a holmim, számítógépet bekapcsoltam, tudom, hogy általában a számítógépek érzéketlenek és kegyetlenek, és az enyém is az volt, de én szerettem, mert jól tudta lejátszani az mp3nak nevezett formátumot, amolyan egészen zene hatása volt. Szóval bekapcsoltam az érzéketlen számítógépemet és felmentem a szobába. Átöltöztem és visszafeküdtem az ágyba, a reggeli testhelyzetbe és gondolatokba. Majd elaludtam és reggel minden kezdődött elölről.

Szemkinyitás nehézségei, az elmosódott arc a tükörben, a szendvicskészítés és az elmaradhatatlan heringparti vagy inkább szardínia konzerves. Nekem így telt az életem, mind a mai napig. Megváltozott, mert megismertem valamit! Amit újabb három oldalon keresztül fejtegethetnék. De a lényeg, hogy már nem így telnek a napjaim és a heteim. Neked hogy telnek a mindennapjaid? Milyen a Te életed?