Your deep dream

A nő magabiztos volt, mert tudta mi fog történni, hiszen volt már ilyenben része, nem most történik vele ilyen először. Mégis félt. Bátran fogta a férfi kezét, és lassan vette a lépéseket a lépcsőn. Tudta, még két emelet, aztán megérkeznek. Belépnek a lakásba, enni fognak é szeretkezni fognak. Nemcsak a nő, hanem a férfi is tudta mindezt pontosan. A lépcsőn ő is lassan ment, a nővel együtt lépett. Még egy emelet volt vissza, a fordulóban találkoztak egy lakóval. Egyikük sem ismerte, de a férfi fejbólintással köszönt, ezzel jelezve azt, hogy Ő is ennek a háznak a lakója. A nő nem foglalkozott vele, rá se nézett. A férfi újra megfogta a nő kezét, mert elengedte egy percre, amikor az a lakó jött le a lépcsőn. Egy szót sem szóltak egymáshoz. A nő azért, mert félt, habár tudtod már mindent. A férfi azért, mert Ő olyan típus, aki nem beszél sokat. Az a csendes típus, aki kevés szóval mond sokat. Becsületes volt és őszinte, na és persze szerelmes, csak éppen nem abba a nőbe, akivel a lépcsőn ment. A nő gyönyörű volt, az a típus, aki egyszer szeret az életben, de akkor igazán. Ő is szerelmes volt, de nem abba a férfibe, akivel a lépcsőn ment. Mindketten szerelmesek voltak, de nem egymásba.

Megérkeztek az ajtóhoz. A férfi nyugodtan kereste a kulcsát. Miért is sietett volna? Hiszen tudta, hogy a nő úgyis az övé lesz, tudta, hogy akármennyire siet, éjfélnél előbb úgysem kerülnek ágyba. Beléptek az ajtón, beértek a lakásba. A nő körül sem nézett, nem érdekelte, hogy milyen a lakás, mert tudta, hogy hajnalban fog innen elmenni, és nem akarta a lakás képeivel terhelni emlékeit. Ő az a típus, aki nem nézelődik, sőt néha csukott szemmel megy az utcán, hogy ne lássa az épületeket, az embereket, hogy ne emlékezzen ilyen haszontalan dolgokra, mert úgy gondolta, hogyha valami olyasmit lát, ami nem érdekli őt, lelke mocskos lesz. Ő volt a legtisztább lélek, akit ismertem, és akit a férfi ismert.

A férfi levette a cipőjét, papucsot húzott, amolyan egyszerűt, mert ő ilyen egyszerű volt. Egész lénye ilyen volt, nem érdekelték a bonyolult dolgok és nem érdekelték a külsőségek. Udvariasan a konyhába kísérte a nőt, kihúzta neki a széket és megkérdezte, hogy mit szeretne vacsorázni. A nő azt mondta: „azt, amit Te”. A nőt nem igazán izgatta, hogy mit fog enni, mert úgy gondolta az étel, csak arra kell neki, hogy a testét súlyban tartsa. Úgy gondolta csak fizikai öröm. A lelkét ezzel nem tudja táplálni és biztos volt benne, hogy hiába kérne a férfitől olyan ételt, ami lelkét táplálná, nem tudna neki adni, mert ismerte a férfit és tudta nagyon jól, hogy ő csak a fizikai vágyait elégíti ki, neki nincs lelke. Hát ezért válaszolt úgy a férfi kérdésére.

A férfi tett egy szép fehér asztalterítőt az egyszerű faasztalára. Mint mondtam már Ő ilyen egyszerű volt, ezért nem szokott asztalterítőn enni, sőt gyakran nem is asztalnál eszik. Csak azért volt asztala, mert amikor megvette a lakást az is volt benne. Két széke is ugyanezen okból volt. A fehér asztalterítőre tett két gyertyát, mert tudta, hogy a nő szereti a gyertyafényt, hiszen ismerte. Talán jobban ismerte a nőt, mint önmagát. Meggyújtotta a gyertyákat, tett két tányért és evőeszközöket az asztalra. Úgy gondolta, hogy poharat még nem tesz, majd vacsora után borozgatni fognak. A nő csak ült a széken, egy szót nem szólt a férfihez és a férfi sem szólt a Ő hozzá. Egyikük sem gondolt semmi különösre. A nő csak nézte, hogy a férfi hogyan szolgálta ki. A férfi pedig arra gondolt, hogy hol van az, amit éppen keresett.

Megvacsoráztak. A vacsora alatt senki nem szólt a másikhoz. Csak néha-néha összenéztek, de azt is csak úgy egészen véletlenül. A nő úgy gondolta, nem néz szándékoson a férfi szemébe, hiszen úgyis ismeri, oly annyira, hogy tudta a férfinek hol hiányzik a szempillája, tudta milyen színű szeme,és ismerte annak minden pontját. Hiszen volt idő, amikor egész nap csak azokat nézte. A férfi ugyan így gondolta. A vacsora elfogyasztása után a férfi elpakolt. Leszedte a tányérokat és az evőeszközöket. Hozott két poharat és egy üveg bort. A férfi csak azért tudott bort hozni, mert az előző héten a szomszéd ezzel köszöntötte a házban, mint új lakót. A férfi örült a kedves gesztusnak, de nem szereti a bort, sőt egyáltalán nem szeret semmilyenfajta alkoholt. A nő ajkán kicsiny mosoly jelent meg, amikor meglátta, hogy a férfi bort hozott.

Meglepődését fejezte ki így, és magában azt kérdezte, hogy honnan van neki bora? Amikor nincs neki semmi ilyesmire szüksége, hiszen ismerte jól, túl jól, tudta, hogy a férfi nem iszik alkoholt. A bort borospohárba töltötte a férfi, de csak azért, mert csak ez a fajta pohara volt. Ő mindent borospohárból ivott, mert csak ez maradt neki, onnan ahonnan előzőleg jött. Kitöltötte a bort és a megtöltött poharat a nő kezébe tette, másik kezét kecsesen megfogta és arra kérte a nőt, hogy álljon fel, és menjen vele a nappaliba. A nő felállt és követte a férfit becsukott szemmel. A nappaliban csak egy kanapé volt, mert a férfi nem szokott televíziót nézni és zenét sem szokott hallgatni, hiszen reggel elmegy és este csak azért jön ide, hogy aludjon és hogy reggel újra elmenjen. De azért úgy gondolta, egy kanapé talán jól jöhet, hátha jön valaki, valamikor ő hozzá, és akkor ez az egyetlen hely, ahova letudja ültetni azt a valakit. Örült a férfi, hogy legalább volt neki ez a kanapé, hiszen akkor most nem tudná hova ültetni a nőt, ami kellemetlen lenne mindkettőjük számára.

Leültek a kanapéra és koccintottak. A férfi a nőre koccintott, a nő pedig a lélek tisztaságára. A férfi mélyen a nő szemébe nézett és rá mosolygott. A nő visszamosolygott. A férfi büszke volt, mert délután óta ez volt a második mosoly a nőtől és tudta, hogy a nő nem szokott mosolyogni, és most mégis egy óra elteltével kétszer is. A férfi nem értette, hogy a nő miért nem mosolyog többet, hiszen csodálatosan mosolygott. Gyönyörűen illett az arcához, ahogy megfeszültek kecses arcizmai. De nem csak ezért látta a nő mosolyát gyönyörűnek, hanem azért is, mert ilyenkor nem csak a szája mosolygott a nőnek, hanem a szeme is, sőt az egész arca, az egész valója. Úgy gondolta, hogy ilyenkor a lelkében mosolyog és ezért ennyire szép. Ismerte a nőt, tudta, hogy sohasem ejtene el hamis szavakat, hamis gesztusokat. Nem ismert nála őszintébb embert.

Mindketten belekortyoltak a borba. A nő finomnak érezte a bort, habár most ivott ilyet először. Ezt el is mondta a férfinek. Ő pedig ezt megköszönte és elmondta, hogy ő sem szokott alkoholt inni. Csak akkor, amikor tudja, hogy illetlenség lenne nem elfogadni a kínált italt. Azt is elmondta, hogy kitől és miért kapta a bort. A nő erre nem mondott semmit, mert nem tudott mit mondani. A férfi minthogy már említettem, csendes, keveset beszélő típus volt. Mégis most úgy érezte, hogy beszélgetnie kell a nővel, és vágyott is arra, hogy beszéljen vele, mert tetszett neki a nő kedves, csilingelő, édes hangja. Sajnálta, hogy ritkán hallotta a nő hangját. Ebben a pillanatban bánta meg, hogy régen nem kereste meg többször a nőt, hogy hallja a hangját. Úgy gondolta most itt az alkalom egykori hibájának kijavítására és itt az alkalom, hogy hallja a nő hangját, ezért megkérdezte, hogy mi újság van vele.

A nő sokáig hallgatott, majd elmondta, hogy hamarosan elmegy az országból. A férfi erre megkérdezte, hogy mikor, miért, melyik másik országba? És a nő minden kérdésére válaszolt: nem tudja, hogy mikor, de hamarosan. Azért mert a földi létre nem vágyik már. A másik ország a mennyország. A férfi nem tudtod semmit sem reagálni, mert teljesen ledermedt. Gondolatai egyre inkább arra terelődtek, hogy esetleg meg fog halni? De gondolatai nem álltak össze szavakká és szavai mondatokká. A férfi sokáig nem tudtod megszólalni, és a nő se mondott semmit. Nem is kérdezett semmit a férfitől, mert nem érdekelte mi van vele, és mert feleslegesnek találja a szavakat, a tettekben hitt. Már egy órája ott ültek csendben a nappaliban, a kanapén. Teljesen besötétedett, hiába volt nyár, amikor késő este is világos van. Majd a férfi gondolatai szavakká álltak, szavai pedig egy egyszerű kérdéssé formálódott. Azt kérdezte: „meg fogsz halni?” a nő azt mondta, csak a teste hal meg, de a lelke élni fog, még hozzá örökké, és annyira gyönyörű helyen fog élni, amit emberi képzelet el sem képes gondolni. Majd elkezdett mesélni erről a helyről. S habár egyáltalán nem szokott sokat beszélni, sőt néha napokig meg sem szólal, most mégis sokat mondott. Mesélt a helyről és csak mesélt és mesélt.

A férfi pedig csak egyre hallgatta a nőt, figyelt rá és itta minden szavát, mint aki már rég nem ivott, szavai édes nedű volt számára. És nemhogy csak figyelt, hallgatott, és itta szavait, hanem hitte is, azt amit mond a nő. Minden szavát elhitte, egyikben sem kételkedett. A nő abbahagyta a mesélést és a férfi megkérdezte: „Veled mehetnék-e?” a nő azt mondta csak kérned kell és szívből vágyni ebbe az országba. A férfi megkérdezte, hogy miképpen kell ezt kérni, van egy mondja, vagy csak kérni kell? És kitől kell kérni? Mikor lehet kérni? Mit kell cserébe adni? És sorra csak kérdések hangzottak el a férfitől. A nő pedig mindegyikre válaszolt. S miután a férfi minden kérdésére választ kapott, és mindent megértett, így szólt: „születni kell újra és újra, meghalni kell újra és újra. Hinni kell újra és újra. Szeretni, bízni kell újra és újra. Minden bűn megbocsátható.” Hát így történt, hogy két végtelenül csendes ember hajnalig beszélgetett és a biztosnak hitt jövőkép köddé vált