Történetek

A lány rohant az életéért mélyen az erdőbe. Már képtelen volt eldönteni, hogy ki áll mellette és ellene. Egyre csak Miléné szavai jártak a fejében, s úgy érezte teljesen magára maradt. Nem tudta hova mehetne, s egyre jobban elfáradt, mígnem zihálva a földre esett. Az erdő lassan elcsendesült körülötte, hogy nem hallott mást csak a saját szívverését. Ám a távolból hirtelen nyüszítés tört fel. A fehér farkas volt az, s bundája vértől vöröslött...

A legkisebb fiú megóvta emberi létét, leszármazottjai az emberek, az örök prédák. Rájuk vadásznak vámpírok és vérfarkasok egyaránt, miközben mit sem tudnak a világ sötétségbe borult oldaláról...

Lenézett a földre és egy viperával találta szembe magát. A kígyó mereven nézte őt narancssárga szemével, és frusztráltan öltögette ki villás nyelvét. Cikkcakkos mintázatú szürke testével lassan haladt előre Zsolti irányába. A gyerek annyira megijedt, hogy meg se moccant. Teljesen lebénult a közeledő hüllő láttán. A vipera szeme igézően hatott rá: esze tudta, hogy most el kéne futnia, de teste nem engedelmeskedett...

El fog jönni az az idő, amikor a gyógyító angyal majd megfogja a kezem, és megmutatja, mi van a sötétben. Ha velem lesz, akkor nem fogom érezni azt a szorongást, amit eddig, és talán ez már végleg elmúlik. Még nem sejti hogy ez fog történni, de majd elmondom neki. Illetve megmutatom nyáron, amikor kiviszem a kápolnához. Én megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat...

...

Egy reggel, amikor elindultam munkába, látom, hogy a szemben lakó szomszéd leskelődik ki az ajtón. Elég érdekes alak, hatalmas vastagkeretes szemüvegben, félmeztelenül, de szerintem fodrásznál sem járt még életében. Gondoltam rossz napja van, hagytam is a francba, amúgy is késésben voltam. Másnap reggel ugyanerre a látványra kellett kilépnem a lakásomból, de nemhogy reggel, még munkából hazafele jövet is ott találtam, ugyanúgy. Ez így ment napokig, már nagyon piszkálta az agyamat...

Igen, már észre vettelek! Ott ülsz a pultnál. Már te is észre vettél, itt ülök a legutolsó asztalnál… Kérdően nézel rám, miért nem megyek oda hozzád, és borulok a nyakadba… Bevallom, iszonyatosan nagy a kísértés, hogy oda menjek. De, tekeintettel a páromra, aki mellesleg itt ül mellettem, és tekintettel a feleségedre, - aki ugyan nincs itt-, pihentetem a dolgot. Próbálok úgy tenni, mintha itt se lennél…

Egyike ezen személyeknek Taliesin főmágus, ki Tiurren tornyának legfelső szobájának ablaka előtt áll, és bámul kifelé. Tiurren, az égígérő torony. Így emlegetik az emberek, méghozzá nem is alaptalanul. A torony teteje messze a felhők, fölé nyúlik, így az idősödő mágusnak remek kilátása nyílik az alatta terpeszkedő végtelennek tűnő felhőrétegre...

Szerelmesek voltak, örültek egymásnak, mint még semminek minden percben forró csókok csattantak el, leírhatatlan volt az az érzés, igyekeztek minden percet együtt tölteni. Elmentek egy romantikus, ám mégis egyszerű helyre, ahol maguk voltak...

’Ez a trón...’ - mondtam, miközben a ruhámat néztem.
’Álmaidban már ültél itt’ - mondta Marcus.- ’Sosem tudtad mit jelent az az álom, igaz? A véred hívott, a sorsod szólított ide már akkor is. De ma éjjel kellett átvenned az uralmat.’
’Mit kell tennem?’ - kérdeztem.
’Fel kell frissítened a vérvonalat. A mai vámpírok, talán ha 300 évet élnek, aztán elporlad a szívük.’ - válaszolta Daron...

Elterveztem az egészet és te, mint akit nem érdekel, csak úgy idejöttél. Egyedül akartam enni, most először. De most a te kezedben a kifli. Félhomályban akartam falba ölni a perceket, gondolkodni a csendről és arról, h mennyi időt elvesztegettem, s hogy ez estéim egyik utolsója, meg hogy mennyire szép ez az egész. Most meg veled töltöm. Veled!
Elrontottál mindent! ...