AniMatriX adatai

Remélem, nem zavarlak levelemmel, de úgy érzem, van valami, amit el kell mondanom. Készülök itt hagyni a világot. Végleg. Szeretnék búcsút venni néhány embertől, akiket fontosnak tartottam ittlétem során, és te közéjük tartozol...

Ez az arc... az enyém? Miért mosolyog?
A vak is láthatja: nem vagyok boldog.
Törjön el az üveg, hasadjon meg a fém...

Leült egy bérház lépcsőjére, táskájából cigit húzott elő, és rágyújtott. Fáradtnak érezte magát, meggyötörtnek, de a tüdejében szétáramló füst megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy soha többé nem kell visszamennie abba a pokolba, mostmár mindig itt lehet, és boldog lesz. Már majdnem el is mosolyodott, amikor zene ütötte meg a fülét…

- Gyilkos! – üvöltötte magából kikelve, mire Matthias úgy ugrott föl helyéből, mintha tűzbe ült volna. Amint hátranézett, Zoe sáros arcát és dühtől parázsló szemeit látta meg. A lány vicsorgott, de hallgatott.
- Zoe, mióta vagy itt?
- Te gyilkos! Mindent láttam! Igen, tudd meg, hogy nem mertem idejönni, de láttam mindent, és mindenkinek el fogom mondani az egész világon, hogy kioltottad a legjobb barátnőm életét, hidegvérrel, esélyt sem adtál neki! Mit ártott ő? Mi...

A várva várt nap végre elérkezett: a nap, amit elejétől a végéig az erdőben fognak tölteni a lányok! a reggel kellemesen hűvös volt, mindenki minden hasznos és fölösleges csomaggal felszerelve várt az iskola előtt a még érkezőkre, vagy az indulásra. Zoe úgy érezte, ha akart volna, akkor se tudott volna többet olvasni és megjegyezni a tóról, az erdőről, és a mocsárról. Rengeteget gyakorolt: úgy vélte, már felismeri a legtöbb növényt, és a felükről tudja, hogy milyen nyavalyákra jók, még...

- Zoe! Évek óta nem félek a lidércektől, tudod nagyon jól!
- Te nem, de én még egy picit igen… az a kék lángocska a sötétben… olyan ijesztő tud lenni!
- Majd ha a napsütéses tavaszon az erdőt járod Matthias tanár úrral, kérd meg, hogy magyarázza el neked, milyen is egy lidérc, és utána már nem fogsz félni. Ártalmatlanok, tényleg, csak kissé szeleburdik. A mocsár viszont álomszép tavasszal! Majd egyszer megint kimegyek, kijöhetnél velem, és elmondanád, amiket Matthias...

A lápi tündérek pedig a rét tündéreinek szülői. Matthiast teljesen elbűvölte a tavi tündér, és elhatározta, hogy így vagy úgy, de eggyé válik vele. Nem a testét akarta, dehogyis csak azt… a lelkét, az elméjét, minden kis rezdülését, egy test, egy lélek akart lenni vele. Tudta persze, hogy ez lehetetlen. Ő halandó, Ülaia pedig olyan lény, aki örökké él, csak lelke nincs. Matthias mindig a tó környékén bóklászott ezután, reménykedve, hogy újra megpillanthatja a csodálatos lényt...

Ki tudja – gondolta Zoe – ha létezik a tavi tündér, a szelek úrnője, ha léteznek a koboldok, és még annyi minden más, akkor ő miért ne lehetne varázsló? Ha mágiával meg tudnám magam óvni a rossz dolgoktól, én is megtenném. Lehet, hogy ő intézte el, hogy a szelek úrnője ne léphessen a kertjébe… még az is előfordulhat, hogy lefújná a házak tetejéről a cserepeket. Vagy csak bemesélem magamnak ezt az egészet? Minden esetre érdekes...

- Tisztelt tanulók, tanítók, és dolgozók! Nagy örömömre szolgál, hogy ismét találkozhatunk. Igen, jó újra látni a régi arcokat, és jó először látni az újakat. Nekik bemutatkozom: Elman igazgató vagyok. Remélem, mindnyájan megtaláljátok önmagatokat intézményünkben, szorgalmasan és jó eredménnyel fogunk együtt dolgozni, hogy az eddigi évekhez hasonlóan kiváló eredményeket érjünk el. Iskolánk fő célja művelt, odaadó, ugyanakkor ambiciózus és dolgos hölgyeket az élet útjára bocsátani, hogy...

És kérlek, bocsáss meg, tényleg bocsáss meg nekem, amiért nem úgy cselekedtem, ahogy vártad! De amikor ott feküdtél az ágyamon mindenféle ruha nélkül, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira gyönyörű voltál! Ahogy mozgott a hasad, amikor lélegeztél, ahogy jóleső borzongás futott végig rajtad, amikor hozzád értem, ahogy a holdfény csillogott a szemeidben… akkor vált biztossá számomra, hogy soha, de soha többé nem engedhetlek el...