Pokoli Újév

1999 december 31-ét írtunk. Mindenki az új század kezdetére készült. Kivéve engem.
Sosem szerettem emberek közt lenni sem pedig ünnepelni. Valahogy úgy éreztem nem tartozom közéjük. Testben és érzelmekben talán ember voltam, de gyerekkoromtól kezdve más volt a lelkem.
Arra vágytam, hogy madár legyek. Szállni a végtelenben és szabadon élni minden kötöttség és gond nélkül.

Sokszor ültem a tetőn nézve a csillagokat és a teliholdat. Imádtam nézni ahogy elcsendesedik a város és a hold mindent bevilágít az ezüstös csillogással. Ugyanígy tettem aznap is. Alig fél óra volt már éjfélig, mikor kiültem a tetőre. A városban fények és emberek mindenhol. Mindenki ünnepelt. Hűvös volt, de nem éreztem, hogy fáztam volna. Néhány denevér cikázott el fölöttem én pedig irigyen néztem ahogy uralják az éjszakát. Mikor minden zajos és gonterhes, a denevérek alszanak, mikor leszáll az éj és minden csendes, kezdetét veszi misztikus uralmuk. Mindig is érdekeltek az ilyen dolgok; a mágia, vámpírok, misztikus teremtmények.. De nem nagyon hittem bennük.

Aznap éjjel viszont minden megváltozott.
Néztem őket, ahogy az égen szállnak ki tudja merre.. Míg egy hang meg nem szólított.
’Gyönyörű, nem igaz?’ - kérdezte. Nem ijedtem meg, csak meglepődtem hogy került mellém ez a titokzatos idegen. Mégis megnyugtató volt a hangja.
’De..’ - feleltem, mintha ismertem volna.
’Semmi gondjuk sincs. Teljesen mások, mint az emberek. Míg az emberek egy nagy gépezet részei, a denevérek a maguk urai és semmitől sem kell tartaniuk’
’Ki vagy te?’ - kérdeztem tőle, de eltűnt. Nem értettem ki volt és hová tűnt, de mikor megfordultam, már a másik oldalamon ült. Kicsit megijedtem.
’Megijedtél?’- Bólintottam. -’ Pedig nincs okod rá’
’Ki vagy te?’ - ismételtem a kérdést. Az idegen elmosolyodott és a holdfényben megcsillantak a szemfogai.
’Tudni akarod?’ -kérdezett vissza, majd a hold felé fordult.
’Igen..’ -válaszoltam kicsit bizonytalanul.
’Nem értem az embereket..mindent tudni akarnak, de nem tudják mibe kerül. Nézd őket..ahogy várják az éjfélt.. Innen olyanok, mint a hangyák..apró, védtelen lények..’ -beleszagolt a levegőbe. ’Érzed? Az emberiség szaga..a sietség, a türelmetlenség, a bűn...’
’Kedvenc állatfajom’ -mosolyodtam el. Hirtelen megragadta a torkom.
’Ne nevezd őket állatoknak.’ -elengedte a torkom. ’Az állatok sokkal különbek. Az ember a világ legnagyobb tévedése.. Egy lény, amely mindent uralni akar, pedig fogalma sincs mi az a minden.. Élet és halál. ennyi a lényük. Megszületnek és mindent tönkretesznek maguk körül. Szánalmas és undorító.’
’Úgy beszélsz, mintha te nem ember lennél..’
’Valaha az voltam.. Hadd meséljek egy történetet. Egy fiú történetét, aki olyan volt, mint te. Tudta, hogy sosem fog tudni beilleszkedni az emberek közé. Nem találta a helyét és azt kérdezgette miért? Miért került ide, miért emberként született? Sokáig kutatta a választ, míg egy éjjel furcsa látogatója volt. Úgy érezte régóta ismeri, de fogalma sem volt ki ő. A neve Daron volt. Bevezette a fiút eredeti sorsába. Megmutatta neki hová tartozik, kinek is született. A fiú végre úgy érezte megtalálta igazi családját. A helyet, ahová az égiek is szánták.’ -felém fordult. ’Ezért jöttem én is, Annie.’
’Honnan...?’ -kérdeztem meglepetten és ijedten.
’Honnan tudom a neved? Honnan tudom ki vagy és hová tartozol?’ Közelebb hajolt hozzám. ’Mindent tudok rólad. Hányféle betegséged volt, hogy hívták a legjobb barátodat, kibe voltál szerelmes.. Mindent tudok.’
’Ki vagy és mit akarsz?’ -álltam fel. Velem szemben állt.
’Én vagyok, aki életet ad neked.’ -széttárta a karját. ’Nem ide tartozol, te is tudod. Mindig is érdekelt ki vagy, hát jöjj velem és megtudod.’ -leeresztette karjait és felém nyújtotta a kezét. ’Megmutatom ki is vagy valójában és miért érzed azt, hogy nem tartozol ezek közé’ -kicsit riadtan, de megfogtam a kezét.

Ezzel örökre megpecsételődött az életem. Úgy éreztem alszom és tehetetlen vagyok. Aztán egy barlangban találtam magam. Fáklyák mindenütt, gyertyák, festmények a falon..
’Hol vagyunk?’ -kérdeztem, miközben a helyet figyeltem.
’Ahol mindent megtudhatsz magadról. Feltéve, hogy elég bátor vagy feladni mindenedet.’
’Semmim sincs. Azt mondtad mindent tudsz rólam..’
’Az életedről beszéltem.’ -lépett közelebb. Hátráltam, de egy falhoz értem. A fal nedves volt. Mikor megnéztem a kezem, véres volt. Rémülten néztem az idegenre.
’Miért hoztál ide?’ -megfogta a kezem és lecsókolta a vért. ’Bántani fogsz? Essünk hát túl rajta, nem érdekel az élet. Szívességet tennél ha elvennéd tőlem.’
’Hm..nagy szavak.’ -mosolyodott el. ’De nem. Nem bántalak..épp ellenkezőleg. Új életet ajánlok. Egy életet, ahol olyan lehetsz, mint amilyen mindig lenni akartál. Egy olyan életet, amilyet mindig is élned kellett volna. Fordulj meg.’ -megfogott egy fáklyát és a falra világított. A falon egy festmény volt. Egy nő ült a trónján és körülötte holtak százai hevertek. A vérükből folyó keletkezett, amely a falról csöpögött. De nem festék volt, vér volt. ’Íme a sorsod.’
’Meghalok?’ -kérdeztem a festményt nézve.
’Uralkodni fogsz.’ -értetlenül néztem rá.
’Bolond vagy’ -nevettem. ’Melyik barom találta ki ezt? Ki találta ki? Nem vicces. Vigyetek haza srácok.’
’Kihez beszélsz?’ -kérdezte az idegen. ’Senki sincs itt csak te meg én.’
’Ez nem vicces.. Fázom, vigyetek haza.’ -mondtam.
’Ez nem vicc. Ez a sorsod. Vámpírnak születtél. Közénk tartozol.’
’Na persze és én vagyok a vámpírok királynője, mi? Nagyon jó vicc volt és örülök, hogy megismertelek, de én most haza megyek.’ -sarkon fordultam és elindultam, de előttem termett.
’Mitől félsz ennyire? Hisz mindig erre vágytál. Nem akarsz szabad lenni? Nem akarod megtalálni a helyed? Gyere és megtudod ki vagy.’
’Miért higyjek neked?’ -közelített. ’Ne gyere közelebb’
’Miért? Sikítani fogsz? Ki hallaná? Csak elfáradnál, nem éri meg. Nem bántalak, ne aggódj.’
’Ki vagy? Még a neved sem tudom..’
’A nevem Marcus. Érted küldtek.’ -a kezét nyújtotta. ’Gyere’
’Ki küldött?’ -fogtam meg a kezét.
’Az atyád. Mindnyájunk atyja.’ -felelte Marcus, miközben egy folyosón vezetett át, majd megállt egy képnél. ’Ő Daron. Ő hozott létre. 500 éves, az első vámpírnemzedék egyik legutolsó tagja.’
’Te hány éves vagy?’
’Alig 200.’ A folyosó végére értünk egy sejtelmes ajtóhoz. Benyitott és bevitt. A szobában a fekete és a bordó szín uralkodott. A szoba közepén egy koporsó volt. A falakon festmények. ’Ez az új otthonod’
’De nem vagyok vámpír..’
’Szeretnél az lenni? Elvenni ami a tiéd? Elfogadni a sorsodat?’
’A sorsot nem lehet elkerülni.’ -válaszoltam.
’El lehet. Meghalhatsz vagy uralkodhatsz. Választhatsz. De egyik sem egyszerű.’
’Uralkodnom kell, nem igaz?’ -bólintott. ’Akkor uralkodni fogok.’ -arrébb tűrtem a hajam és felé fordítottam a nyakam. ’Harapj meg. Parancsolom.’
’Ahogy kívánod.’ -a nyakamhoz hajolt és belém mélyesztette a fogait. Először fájt, aztán mintha semmit sem éreztem volna többé. Majd egy kehelyhez ment és átadta. ’Ezt idd meg.’ Átadta a kehelyt, amiben meleg vér volt. Az első kortynál majdnem rosszul lettem, de hamar megszoktam az ízét. Szinte éreztem, ahogy a vér átjárja a testem és a szívem hevesebben kezdett dobogni, majd lelassult. Az érzékszerveim felerősödtek és nem fáztam már. ’Hogy érzed magad?’
’Nagyszerűen... Mintha teljesen kicseréltek volna.’
’Az vagy, akinek lenned kell. Ideje volt elfoglalni a helyedet.’
’Vigyél hozzá’ -megfogtam a kezét. Egy percen belül Daron szobájában voltunk. Az a szoba is hasonló volt az enyémhez. Csak a festmények voltak mások.
’Már vártunk téged’ -mondta Daron.
’Kik?’ Alig, hogy megkérdeztem, vagy 100 denevér repült be az ablakon. Vámpírokká változtak és elém térdeltek.
’Az alattvalóid, úrnőm. Foglald el trónodat.’ -egy hatalmas trón felé nyújotta a karját. Pokoli trón volt, a szó szinte legszorosabb értelmében. A trónhoz mentem és elfoglaltam a helyem. A ruhám megváltozott. A trón érdekes érzést keltett bennem. Mintha már ültem volna rajta ezelőtt. A vámpírok felálltak a földről.

’Ez a trón...’ - mondtam, miközben a ruhámat néztem.
’Álmaidban már ültél itt’ - mondta Marcus.- ’Sosem tudtad mit jelent az az álom, igaz? A véred hívott, a sorsod szólított ide már akkor is. De ma éjjel kellett átvenned az uralmat.’
’Mit kell tennem?’ - kérdeztem.
’Fel kell frissítened a vérvonalat. A mai vámpírok, talán ha 300 évet élnek, aztán elporlad a szívük.’ - válaszolta Daron.
’Nem elég az nekik?’ - kérdeztem nevetve. Mivel senki nem találta viccesnek, megköszörültem a torkom. ’Mi a feladatom?’
’Pontban éjfélkor, mikor átlépjük az új század éjjelét, feltámad a legelső vámpír, hogy feleségül fogadjon. Ma éjjel megfogan a legerősebb vámpír, akiről a mondák valaha szóltak.’
’Az antikrisztus?’ -tettem fel egy kérdést, amit azonnal meg is bántam..
’Nem. A fiad nem antikrisztus lesz. A fiad lesz a legerősebb mindközül. Vámpír lesz, aki örökké fog uralkodni.’
’A legerősebb? Miért?’
’Mert az anyja a legősibb vámpír család utolsó leszármazottja. Fenn kell tartanunk ezt a vonalat és ehhez ő lesz a kulcs.’
’A szüleim nem voltak vámpírok..’
’Nem. Ők nem. De az őseid igen. A családod történelme 700 évre vezethető vissza. A vérvonal egyszer megszakadt, mikor a 7. vámpír megtagadta a vámpír létet, hogy szerelmével maradhasson. Ezért nem tudsz a családod múltjáról. Hatalmát rám ruházta, hogy egyszer átadjam neked. Tudta, hogy te elfogadod majd a sorsodat. Előre látta ki fogja uralni a vámpírokat. Finom volt a vérem?’ - mosolyodott el.

’A tiéd volt?’ - kérdeztem, pedig a válasz egyértelmű volt.
’Igen. Az a vér, amit az ősöd csuklójából ittam. Ő tett engem is vámpírrá. Mindenre megtanított és felkészített az uralkodásra, hogy parancsoljak a népednek, míg el nem jön ez a nap.’
’Mi lett volna, ha elutasítom?’
’Nem tetted volna’ -felelt Marcus. ’Ősatyád pontosan tudta, hogy nem tennéd. Mindent tudott rólad. A jövendölés mindent megírt rólad. Te vagy az úrnő. A legerősebb vámpír leendő anyja.’
Egy vámpír jelent meg az ajtóban és térdre ereszkedett.
’Megérkezett.’ -mondta, majd felállt a földről. Kitárta az ajtót és mindenki térdre borult. Marcus intett, hogy álljak fel, így is tettem. Az ajtón egy sötét alak lépett be és a trónhoz jött.

Megállt előttem és levetette csuklyáját. Daron mellénk állt és megfogta a kezem, majd az övét is. Mormolt valamit latinul, amit a többi vámpír megismételt. Majd egy hullámos pengéjű tőrrel felvágta a csuklómat és a vámpírét is. Egymás kezébe adta a kezünket.
’Egyesítsétek véreteket, hogy eljöhessen az új uradalom’
Azt tettem amit a vámpír is. Megfogta a csuklómat és ivott a véremből, így tettem én is. A szoba végében egy oltár volt, ami előtte nem volt ott.
’Itt az idő’ - mondta Marcus. A vámpír a karjaiba emelt és az oltárhoz vitt. Az oltárra fektetett, majd magáévá tett. Miután megtermékenyítette a méhem, elaludtam. Az oltáron ébredtem másnap éjjel. Rettentő éhes voltam. A szobában senki sem volt.
Marcus nyitott be 3 nővel az oldalán. A nők nevettek és szédelegtek, Marcus sejtelmesen mosolygott.

’Üdvözöllek úrnőm. Gondoltam kedvedre lennének.’
’Mit tegyek velük?’ - kérdeztem. Marcus megharapta az egyiküket, a másik kettő sikítani kezdett és menekült volna, de Marcus gyorsabb volt és nyakukat törte. Egy hatalmas kupát vett a kezébe és belefolyatta a vérüket.
’Még meleg’ - mondta és közeledett a vérrel.
’Mit ártottak neked?’ - kérdeztem, miközben a kezembe adta a vért.
’Semmit. Ha azokat bántanánk, akik ártanak nekünk, éhen maradnánk. És táplálnod kell a fiadat.’ A hasamra néztem. A gyermek mint valami pokoli teremtmény, a hasamnak támaszkodott. A bőrömön át láttam az arcát és a kezeit. Ijesztő volt.
’Hát legyen..’ -elvettem a kupát és megittam a vért. A fiam megnyugodott. ’Most hagyj magamra.’ Marcus kiment a szobából. Sírva fakadtam, mert nem hittem volna, hogy az új év első napján egy démoni gyerek növekszik majd a hasamban. Sosem gondoltam bele milyen lehet vámpírnak lenni. Csak az előnyeit néztem; hogy nem függnek senkitől, azt tesznek amit akarnak, szabadok és élvezik az életet. Most pedig a királynőjük voltam, akit múlt éjjel megtermékenyített egy ki tudja hány száz vagy ezer éves vámpír, akiről semmit sem tudtam. Kimentem a folyosóra. A vámpírok lehajtották a fejüket mikor megláttak. Daron-hoz mentem.
’Beszélnem kell veled..’ Intett a szobában lévő többi vámpírnak, hogy hagyjanak egyedül minket.

’Mit parancsolsz?’ - kérdezte alázattal.
’Válaszokat akarok’ - mondtam határozottan.
’Kérdezz bátran..’
’Visszakapom az életem valaha?’ -kérdeztem.
’Úrnőm...’ -habozott a válasszal.
’Miután megszültem ezt a lényt, visszakapom az életem?’
’Nincs már életed. Tegnap meghaltál. Köztünk a helyed, odakint végleg elpusztulnál.’
’És ha rádruházom a hatalmat? Vagy Marcusra?’
’Nem lehet. Neked kell uralkodnod, míg a fiad elég idős nem lesz..’
’És ha nem akarom?’ -kérdeztem makacsul.
’Akarnod kell..már választottál. Feladtad a halandóságodat. Nincs visszaút.’
’Mindig van visszaút.’ -kimentem a szobából és a barlangból is. Odakint még telihold volt és mint soha azelőtt, éreztem azt a rengeteg vért. Az illatát, az ízét..
Nem tudtam hová megyek, de friss levegőre volt szükségem. Az erdőből kijutva egy városba értem. Csendes volt és sötét, mégis mindent hallottam és mindent láttam. Éreztem az emberek illatát, a vérük ízét a számban. Az éhséget. De ellenálltam. Egy templomnál kötöttem ki. Bementem, bár semmi helyem nem volt ott. A gyóntatófülke felé vettem az irányt.
’Jó estét gyermekem’ -köszönt a pap.
’Jó estét atyám..’ -válaszoltam.
’Mi járatban itt ilyen későn?’ -kérdezte.
’Válaszokért és menedékért jöttem.. Atyám, hisz ön a gonoszban?’
’Hiszek, de nem félek tőle mert az Úr velünk van, áldott legyen a neve’
’Atyám, azt hiszem vétkeztem...Ön szerint vétek elvenni ami a miénk ha tudjuk, hogy azzal a gonosz szolgáivá leszünk? Elfogadni a sorsot, amit megírtak nekünk?’
’Nem hinném.. De fejtsd ki bővebben leányom.’
’Egy démoni gyermek növekszik a méhemben. Egy erős lény, ami a legfőbb gonosz lesz..nem antikrisztus, de nagyon hasonló.’

’Ki vagy?’ - kérdezte a pap.
’Kérem atyám ne ítéljen el.. Senki vagyok..sosem volt igazi helyem ebben a világban és múlt éjjel beteljesedett ami meg volt írva.. Vámpír lettem. A vémpírok királynője és a legerősebb vámpír fogant meg bennem..Nem tudom mit tehetnék...’
’Miért jöttél ide?’
’Azért, hogy Istenhez forduljak segítségért... Nincs visszaút, már meghaltam és talán csak a magzat tart életben..segítsen rajtam, nagyon kérem atyám’
’Jöjj velem, gyermekem.’ -mondta a pap. Felállt a székéről és a templom hátsó részéhez vitt egy ajtóhoz. Benyitott és bevitt egy szobába. ’A lehető legjobb helyre jöttél..Gondoltam, hogy te is tudni fogod mi a helyes döntés.’
’Én is?’ -kérdeztem meglepetten. A kezembe adott egy könyvet. ’Ez mi?’
’Üknagyapám feljegyzései. Ismerte a családod történetét. Tudta, hogy egyszer eljön a nap, mikor szükség lesz erre..’ A kezembe adott egy fiolát.

’Mi ez?’ - kérdeztem.
’Méreg.’ Ijedten néztem rá. ’Nem, ne félj...nem neked lesz tőle bajod..’
’Akkor?’ Lapozni kezdte a könyvet és megállt egy oldalnál. Egy démoni alak volt a lapon. ’Ki ő?’
’A fiad..ő lesz az, akit megjövendöltek. A legerősebb és legyőzhetetlenebb lény aki valaha a földre tette a lábát.’
’Hogyan akadályozhatnám meg, hogy megszülessen?’
’Azt nem fogod tudni megakadályozni. De megkötheted az erejét. Ha megiszod ezt a mérget, a fiadból nem lesz démoni uralkodó.’
’Meghal?’
’Nem. De kicserélődik a vére, ezáltal semmi köze nem lesz a vámpírokhoz.’
’És hogy élünk tovább? A vámpírok megtalálnak...’
’Meg kell ölnöd őket.’
’Mindet?’ -kérdeztem.
’Talán nem akarod? Szeretnéd ha megtalálnák a fiad és feláldoznák?’
’Nem...csak ő van nekem, senki más..’ -feleltem szemlesütve.
’Figyelj rám jól...menj most vissza hozzájuk. Tégy úgy, mint ezelőtt. Holnap megszületik a fiad. Ma éjjel kell lépned. Mikor a vámpírok hajnalban aludni térnek, semmit sem hallanak, semmit nem vesznek észre. Tudatlan állapotba kerülnek és alszanak. Égesd el őket. Aztán fuss...amerre csak tudsz.’
’De vámpír vagyok, nem futhatok fényben..’
’Nem fogsz meghalni. A gyermek megvéd. Gyere ide vissza..világra segítjük ezt a démont, beadjuk neki a szérumot és minden megsemmisül amit uralni rendeltetett. De nagyon ügyelj arra, hogy a legelső vámpírt, a gyermek apját is megöld. Különben a többiek feltámadnak és elszabadul a pokol.’
’Rendben. Mindent úgy teszek ahogy mondtad. Köszönöm atyám’ -mondtam, majd visszamentem a barlangba. A szobámban Daron várt.

’Merre jártál?’ - kérdezte, majd felállt a koporsóról.
’Levegőztem, de nem tartozom magyarázattal.’ -válaszoltam. ’Most menj, fáradt vagyok.’ Daron magamra hagyott és a szobájába ment. KIcsit féltem a kudarctól. de mindent megtettem volna, hogy visszakapjam unalmas halandó életem. Marcus kopogott be hozzám.
’Bejöhetek?’
’Persze.’ -Bejött a szobába és egy fotelbe ült.
’Daron mondta, hogy vissza akarod kapni az életed. Tényleg ezt akarod?’
’Nem tudom, talán... Ez az egész kicsit sokkoló volt, végülis fél órán belül vámpír lettem, királynő, majd anya. Mozgalmas este volt’ - mosolyodtam el.
’Reméltem, hogy egyszer megtalállak’ - mondta.
’Figyeltetek, nem?’ - kérdeztem meglepetten. Odajött hozzám.
’Én csak megtanultam az életed...nem én figyeltelek. Az én dolgom az volt hogy idehozzalak.’ Sóhajtott.
’Baj van Marcus?’ -kérdeztem.
’Nem lett volna szabad elfogadnod ezt az életet.’
’Te mondtad hogy ez volt a sorsom.’
’Nem ismertelek... Ugyanolyan magányos voltál mint én. Te sem tudtad ki vagy és mit hozhat az élet. Semmit sem tudtál de mégis mindent...’
’Mit akarsz ezzel mondani?’
’Követtelek...a paphoz. Tudom mire készülsz és veled tartanék..’
’De miért?’ -kérdeztem meglepetten.
’Mert vissza akarom kapni az életem...olyan régóta élek már és mégis egy percet sem töltöttem boldogan. Mindenki akit valaha ismertem már rég halott. 200 év az 200 év...nagyon hosszú idő teljes magányban.’
’De ha velük végzek te is meghalsz..’
’Nem...ha megölöd őket, haldokolni fogok, de megmenthetsz. Van egy főzet, amellyel kitisztíthatod a vérem és újra halandó lehetek. Te is halandó lehetsz megint.’

’Milyen főzet?’ - kérdeztem kíváncsian.
’A királyod sírjánál van egy kehelyben. Daron ott őrzi mert csak királyi vér juthat hozzá és mivel neked ezt nem mondta el, így semmi oka nem volt félni.’
’Hogy jutok oda?’
’Mikor megölöd a királyt, a kehely ott lesz, megtalálod. Addig én felgyújtom a koporsókat. A barlang szájánál találkozunk. Várj meg és együtt megyünk a paphoz. Megszületik a gyermek, megkötöd a vérvonalat és iszunk a kehelyből.’
’És aztán? Aztán mi lesz velünk?’
’Elfelejtjük mi volt hajdanán és boldogan élünk míg meg nem halunk’ -mosolyodott el.
’Veled?’ - kérdeztem. Megcsókolt.
’Velem...’ - válaszolt, majd újra megcsókolt. ’Egyformák vagyunk és ideje mindkettőnknek élnie.’

Mikor eljött a hajnal, Marcus és én véghez vittük a tervet. Daron viszont az utunkat állta a barlang szájánál.
’Árulók! Mit tesztek?’ Már égtek a koporsók és ordítottak a vámpírok a kegyelemért. Marcus egy tőrt döfött Daron szívébe, aki egy ideig erejét vesztve próbált utánunk jönni. Mire visszanyerte az erejét, Marcus és én már kint voltunk a barlangból és a vámpírok tanyája porrá égett. Közeledett a hajnal, de Marcus visszanézett. Nézte ahogy a lángok felemésztik az otthonát.

’Siess, mennünk kell!’ - ragadtam meg a kezét, majd rohantuk a templomba. Alig negyed órával a nap első sugarai előtt értünk be az ajtón. A pap már várt engem, de meglepődött mikor meglátta Marcust.

’Siessünk, nincs sok időnk’ - mondta a pap miközben bevitt minket a szobába. Hirtelen görcsölni kezdtem és magzatvíz helyett vér jelezte a gyermek jövetelét. Vérben úszó ronda szörnyeteg mászott elő belőlem és vámpírhangon hívta a többieket. A pap beadta neki a szérumot, amitől kínok közt ordítva, de megszabadult a vámpírvértől. Marcus kezdett gyengülni és haldokolni. Ahogy én is. Itattam vele a kehelyből, majd én is ittam.
Délután ébredtünk. Nem éreztem már az emberi vér szagát, sem pedig az ízét.. Mikor kinyitottam a szemem, Marcus épp a fiamat nézte. Az ordító rémségből gyönyörű csoda lett. Rám mosolygott mikor átvettem Marcustól.

A nevem Annie Harrison. Voltam már magányos lány, vámpírok királynője és egy pokoli poronty anyja. Ez az én történetem.