Barátság és szeretet

A Nap fényes sugarai jókedélyűen vonták körbe a pázsiton piknikező két, kisgyermekes családot. A kisfiúk jókedvűen futkároztak körbe-körbe a kockás pléden ülő szülök körül, akik nagy örömmel nézték tevékenységüket, és jókat nevettek a lurkók pajkosságán. A harmattól fényes fű könnyedén besüppedt az apró edzőcipős lábacskák alatt, melyek egyáltalán nem mutatták azt, hogy gazdáik kezdenének elfáradni. A gyerekek tovább futkároztak, egymást kergették, vagy „birkóztak”, ahogy azt a kisfiúk szokták. Eközben az édesanyák a házimunkáról, a gyerekekről és a szomszéd asszonyokról, míg a családfők autókról, sportról, valamint a munkáról cseverésztek.

Mindkét család derűs hangulatban volt, semmi sem utalt arra, hogy bármi kedvüket szegte volna. Akár egy kis nyári zápornak is örültek volna, mert akkor legalább felfrissültek volna a tikkasztó meleg után. Mindig is az optimizmus jellemezte a Brednyánszky és a Tóth családot. Nagyrészt ezért is lettek ennyire jó barátságban, ami már évek óta tartott. A két apuka már gimnazista korukban jóbarátok voltak, jövendő feleségeik pedig őáltaluk váltak barátnőkké. Évekkel később mindkét famíliában megszületett a „trónörökös”, és később nagyon megörültek, mikor szemtanúi lehettek a két gyermek közötti barátság kialakulásának. Ezáltal a fiatal házaspárok kapcsolata is erősebbé vált.

Sok közös programot csináltak együtt. Ezt a pikniket is közösen találták ki, mikor egyszer együtt mentek el egy fiataloknak szánt bálba. A két 5 éves örült ezeknek a közös mulatságoknak a legjobban, ugyanis Brednyánszky Ádám és Tóth Zsolt elválaszthatatlanok voltak. Minden egyes búcsúzásnál pityeregtek és elhaló, gyengécske hangon mondták szüleiknek: „Nem akarok még hazamenni!” Ekkor persze az anyukák és apukák mindig tudtukra adták, hogy hát ne féljenek, úgyis nemsokára találkoznak. Ezt követően a két kis aranyos teremtés boldogan bólintott, majd minden szeretetükkel átölelték egymást.
Tehát a két család nagy megértésben és boldogságban élt, és ezt a mély kapcsolatot az aznapi nap is igazolta. A fiúk hirtelen félbehagyták a fogócskázást, majd elkezdtek sutyorogni. Miután megosztották egymással gondolataikat, gyorsan elindultak a tőlük nem messze lévő erdő irányába. Ezt a nők azonnal észrevették, majd gyermekeik után szóltak:
- Ádámka!
- Zsoltika!

Mindketten megálltak és hátrapillantottak nagy, kerek, csodálkozó szemeikkel. A lágy szellő finoman borzolta fel a szőke és fekete tincseket. Ingük valamint halásznadráguk bő részébe bele-belekapott a lassú légáramlat. E pillanatban mindkét nőt elfogta valami furcsa érzés, mely félelemmel töltötte meg lelküket. Egyikük sem tudta mi lehet ez a hirtelen felszínre törő indulat, mely egyre jobban behálózta lelkük minden egyes pontját.
- Hová mentek? –kérdezte aggódva Brednyánszkyné, kinek kérdésére saját fia szolgáltatta a választ:
- Csak ide megyünk az erdőbe!
- És miért, ha szabad kérdeznem?
Ezúttal viszont a másik anyuka kérdezett. A gyerekek csak álltak és nem tudtak válaszolni a hirtelen jött kérdésre. Idegesen néztek lefelé, mintha titkolnának valamit. Végül a kis Zsolti törte meg a csendet:
- Csak szeretnénk bújócskázni! Mert ott sokkal könnyebben el lehet bújni!
Brednyánszky asszony e felelet hallatára sem nyugodott meg. De még mielőtt szólhatott volna a két kisfiúnak, hogy ne menjenek oda, és maradjanak itt, addigra sajnos a Tóth család női tagja megelőzte őt:
- Jól van, de ne menjetek túl messzire! Maradjatok közel hozzánk, mert az erdő mélyén bármilyen állat megtámadhat titeket!
- Oké, Anya, köszi!
- És ne maradjatok sokáig, mert nemsokára megyünk!
- Rendben, sietünk vissza! –kiáltotta a kisfiú, majd hirtelen megpördült és már futott is az erdő irányába. Ádám is észbekapott és már rohant is barátja után. Édesanyja pedig aggódó tekintettel nézte, ahogy a szőke kisfiú eltűnik a fatörzsek erdeje közt. A szíve mélyén lappangó félelem fokozatosan erősödött, és nem engedte szabadon. Ez a szörnyeteg, pedig a megérzés és az aggodalom keverékével terjedt el testében. Úgy érezte, az érzéseire kellett volna hallgatnia és nem kellett volna hagynia, hogy elmenjenek. Ami talán igaz is volt…
Ezzel ellenben Tóthné aggodalma elszállt, mikor a fia a „bújócska” szót kiejtette a száján. Véleménye szerint egy ilyen játék nem árthatott a gyerekeknek. De talán jobb lett volna, ha mégis aggódik?

Eközben a két ártatlan lélek beért az erdő mélyére. Nem fogadták meg a tanácsot és nem maradtak ott a közelben. Rövid, 5 éves lábaikkal sebesen gázoltak át a tüskebokrok és gyökerek hosszú során. Zsolti nagyon sietett, mert mindenáron látni akarta azt a valamit, amiről a fogócska után suttogtak, így még jobban megszaporázta lépteit. Ádám viszont nem bírta tartani vele a tempót és inkább megállt, majd lihegve leült az egyik fa tövébe. Barátja észrevette, hogy senki sem követi, majd bosszúsan visszasétált a fáradt gyermekhez.
- Ádám, gyere már! – kiabálta mérgesen Zsolti.
- De… nem bírok… - lihegte Ádám.
- Dehogynem bírod! Várj, segítek! –mondta, mikor látta, hogy kisbarátja minden erejével próbál felállni. Megfogta szorosan a karját és vonszolta maga után a gyenge testet. Ádám lassan lépkedett mögötte. Szédült és alig kapott levegőt. Benyúlt a zsebébe, hogy elővegye azt, amit ilyenkor mindig használni szokott, de nem találta. Barna szemei elkerekedtek az ijedtségtől. Most mit csináljon a fura, pipaszerű dolog nélkül, ami mindig segít neki, mikor ennyire rosszul érzi magát?
- Zso… Zsolti…
- Tessék? –kérdezte az ingerülten, hátra se nézve.
- Nem… állh… állhatnánk me…. meg?...
- Miért? –miközben kérdezte, hátrafordult és megrémült a látványtól.

Ádám arca falfehér volt. Nagy darabokban vette a levegőt. Teste jobbra-balra billegett és minden jel azt mutatta, hogy menten meghal, ha nem segít rajta valaki. A másik gyerek hirtelen azt se tudta, mit csináljon. Aggódva nézte pajtását, ahogy az kínok közepette fogta meg az egyik fa törzsét, hogy legalább el ne essen. A jelenetet nézve Zsolti bűntudatának teljes erejével átkozta sajátmagát, amiért ennyire siettette ezt az egész kígyóvadászatot.
Ezt sutyorogták meg egymás között, mikor félbehagyták a fogócskázást. Mindketten szerették a kígyókat, ahogy azt a legtöbb kisfiú. Tudták, hogy sok kígyó él az erdőben, mert még régebben megkérdezték Ádám apját, aki állatorvos volt. A tapasztalt felnőtt figyelmeztette őket, hogy ezek az állatok nagyon veszélyesek, és jobb, ha elvetik azt az ötletet, hogy fognak egyet, ha egyáltalán ez volt az oka, amiért ilyet kérdeztek.
A jó tanácsot semmibe véve mégis elindultak az erdőbe céljuk megvalósítása érdekében. És lám, ez lett csökönyösségük és gyermeki kíváncsiságuk eredménye. Legjobb barátja, akivel olyan sokat játszott, aki kiállt mellette, bármilyen bajban is volt, és akiben a legjobban bízott, a szemei előtt haldoklott. És ez mind a hülye kígyók miatt!

Lelkiismerete egyre jobban mardosta szívét. Odament Ádámhoz és gyengéden megfogta a vállát, majd szelíderővel leültette a fa tövébe.
- Nincs itt az az izé, amit ilyenkor használni szoktál?
- Nem… Ott… fe… lejtettem… - pihegte gyengén a kisbeteg.
Zsolti nem tudta mit tegyen. Elfordította tekintetét a kínzott arcról és inkább belenézett egy pocsolyába, ami közvetlenül a lába mellett volt. A lesüllyedt föld medrében lévő apró víz felszíne egy szomorú gyermekarcot vert vissza. Egy olyan gyermek arcát, ami a legrémesebb dolgot élte át, amit egy apró teremtés még álmában sem szeretné, ha megtörténne: egy barát elvesztését. Erre a gondolatra az ártatlan vonások megkeményedtek, és a pocsolya felszíne egy komolysággal megáldott arcot tükröztek vissza.
- Elmegyek és szólok Anyáéknak. Addig te itt maradsz.

Ádám megütközve nézett fel barátjára. Annak arcán az elszántság és komolyság jelei mutatkoztak. Sosem látta még ilyennek Zsoltit. Ekkor melegség áradt szét beteg testében. Szeretettel tekintett kisbarátjára, akin a megbánást és a féltést vélte felfedezni. Az, hogy ez a fekete hajú kisfiú, akinek kék szemei mindig nevettek, most teljes aggodalommal és elszántsággal tekintettek le rá, azt bizonyította, hogy ő egy igaz barát és bármit megtenne azért a személyért, akit szeret. Így kell viselkednie egy legjobb barátnak.

Miután ezek a gondolatok átsuhantak agyán, minden erejét összeszedve bólintott egyet. Zsolti a jeladás után rögtön futásnak eredt. Ádám nézte, ahogy pajtása távolodik tőle, majd eltűnik a fák sűrűjében. Ezután látása romlani kezdett: homályosan látott. Fejfájása erősebb lett, ami csak fokozta szédülését. Egyszercsak álmosító fáradtság lett úrrá rajta. Egyre álmosabb lett, majd nem bírta tovább és lehunyta szemeit. Azonnal elaludt.
Zsolti sebesen szaladt végig az erdőn, nem törődve a nadrágjába akadt tüskésbokrok ágaival, amik erősen megkarcolták lábának szabadon maradt részét. Nem érdekelte saját fájdalma. Csakis Ádám elkínzott arca lebegett a szeme előtt.

Már majdnem kiért az erdőből, de a sors iróniájának hála, elesett. Éppen azon szitkozódott magában, hogy szerencsétlenségének köszönhetően még több időt vesztett, és Ádám bármelyik pillanatban… Ennek hatására feleszmélt és gyorsan felpattant, de azonnal megtorpant, mikor meghallotta azt a hangot, amit mindig is szeretett volna: egy sziszegést.
Lenézett a földre és egy viperával találta szembe magát. A kígyó mereven nézte őt narancssárga szemével, és frusztráltan öltögette ki villás nyelvét. Cikkcakkos mintázatú szürke testével lassan haladt előre Zsolti irányába. A gyerek annyira megijedt, hogy meg se moccant. Teljesen lebénult a közeledő hüllő láttán. A vipera szeme igézően hatott rá: esze tudta, hogy most el kéne futnia, de teste nem engedelmeskedett.

A hüllő egyre csak közeledett felé. Mikor már csak fél méter választotta el őket, a kígyó, testét megfeszítve hatalmasat ugrott, de nem harapott bele Zsolti húsába. Ez egyfajta figyelmeztetés a viperák részéről, hogy elüldözzék azokat, akik be merészeltek lépni a területükre. Szegény gyerek ezt nem tudhatta és a rettegés teljesen a hatalmába kerítette. Lábai remegtek, szemei kidülledtek és mereven bámulta a rettenetes, hosszú lényt. Mikor a kígyó felkészült a következő támadásra, hogy ezúttal ténylegesen megsebezze a behatolót, Zsolti félelmében kiáltott egyet.

A következő pillanatban már arra eszmélt, hogy valaki erősen megfogja a karját, elhúzza onnan és szorosan magához öleli. A hüllő így elvétette a célpontot. Mérges sziszegést hallatva elhagyta a helyszínt és bemenekült a szederbokrok alá. A megrettent kislélek kibújt az erős ölelésből, majd felnézett a jövevény arcára, ami meglehetősen hasonlított az övére. Édesapja állt előtte. A harag és a megkönnyebbülés egyaránt kiült a nemrég még aggódó szülő arcára. A kisgyerek bűnbánóan és szégyenkezve nézte cipője orrát. Nem akart az apja szemébe nézni, mert akkor még jobban elkeseredett volna. Pár pillanatnyi hallgatás után apja nyugodt hangon megszólalt:
- Hála Istennek, megtaláltunk téged.
Zsolti nem válaszolt, így apja tovább folytatta, nyugodt hangnemét megtartva:
- Mégis miért mentetek el ilyen messzire? Anyáék mondták, hogy maradjatok itt, a közelben.
- Csak…
- Csak? Csak mi?
- Csak… - elcsuklott a hangja, majd erejét visszanyerve folytatta: -Csak eljöttünk kígyóra vadászni…
- Kígyóra?
- Igen…

A férfi nem szólt semmit. Zsolti viszont látta a szeme sarkából, hogy apja felemeli az egyik karját. Az apai szigortól megrettenve gyorsan behúzta a fejét, hogy ne fájjon annyira az ütés. De pofon helyett teljesen mást kapott. Az apuka magához húzta, és minden szeretetével megölelte fiát.
A gyermek először fel sem fogta mi történt, majd szemei megteltek könnyekkel. Nem tudta visszatartani őket, így azok lefolytak gyámoltalan arcán. Hangtalanul sírt apja karjai közt. Kis idő elteltével édesapja kibontakozott az ölelésből és nyugodt, de reszketeg hanggal így szólt fiához:
- Nagyon aggódtunk miattad. Édesanyád majd’ meghalt ijedtségében, mikor látta, hogy nem vagy itt. Ő ott maradt Ádám anyukájával és ránk vár. Ne csináld ezt velünk többet! Fogadj szót nekünk, megértetted?!
- I… Igen. –felelte Zsolti reszketeg, félős hangon.
Apja megenyhülve fia bűnbánatos arcát látva megsimogatta szeretett kisfia fejét, majd ismét megszólalt:
- Na, jól van. Akkor menjünk, keressük meg Ádám apukáját és…
- Nem kell, már itt vagyok!

Mindketten ijedten kapták fel a fejüket a hang irányába. Zsolti egy pillanatig azt hitte, hogy szőke kisbarátja mászik elő a bokrok mögül, aki ennyi idő alatt nagyon sokat nőtt. Aztán persze ráeszmélt arra, hogy az idegen nem a játszótársa, hanem annak az apukája. Ádám is hasonlított édesapjára, akárcsak Zsolti a saját apjára. Brednyánszky úr leporolta pólóját, majd a Tóth apukához fordult:
- Ádámot nem találtátok meg?
- Én csak Zsoltit találtam itt… - válaszolta Tóth úr.
Ekkor jutott el a kisfiú tudatáig, hogy Ádám ott van az erdő közepén, teljesen egyedül, átfagyva, betegen és haldoklik! Azonnal a két férfihoz fordult és ellentmondást nem tűrő hangon mondta nekik:
- Én tudom hol van! De eljöttem onnan, hogy segítséget hívjak, mert rosszul van! Kövessetek engem!

Ezután gyorsan hátat fordított az értetlenkedő felnőtteknek és elkezdett futni abba az irányba, ahol Ádámot hagyta. Hallotta, ahogy az apukák futva követik őt, és megnyújtotta lépteit, hogy minél gyorsabban odaérjenek. Nagyon félt attól, hogy barátját már nem fogják többé élve látni. Kezdett elfáradni, de nem hagyta magát és teljes erejét beleadva szaladt végig a cserjésen.

Pár perc eltelte után végre ráakadtak Ádámra. Szerencsétlen gyerek már nem aludt, ugyanis teljesen elfogta őt az asztmás roham. Levegő után kapkodott. Kezét a mellkasára szorította a kevés levegő miatt. Apja elszörnyedve nézte, ahogy egyetlen fia fuldoklik. Azonnal kihalászta zsebéből az inhalálót és odarohant a szenvedő gyerekhez. Enyhén felemelte a szőke kisfejet és a az apró szájba tette az orvosságot tartalmazó tárgyat. Amint megnyomta a gombot, a gyerek azonnal beszívta a gyógyszert. A kisgyerek ezután köhögött, majd fáradt szemekkel nézett fel apjára. Az megkönnyebbülten mosolygott és gyengéden simogatta kisfia fejét. Ádám beszélt, de nem jött ki hang a torkán. Ajkai az „apa” szót formálták, végül elnyomta a megnyugtató, békés álom, és már szuszogott is.

Zsolti lelke megnyugodott. Barátja megmenekült, ami minden fáradtságot megér. Ezt követően csendesen lépkedett apja, és Brendnyánszky úr mellett, aki közben ölébe vette gyermekét. Zsolti ránézett barátja arcára. Ádám aludt. Arcáról a békesség és nyugalom sugárzott, ami felvidította Zsoltit. „Örülök, hogy élsz…” Gondolta, majd csendesen lépkedett tovább a felnőttek védelmében.

Este volt. A szülök a plédet és a különböző ételeket pakolták össze. A két barát egymás mellett ült egy nagy kövön, és együtt nézték a csillagokat. Csendben voltak, nem szóltak egymáshoz, és nem is néztek egymásra. Csak gyönyörködtek a csillagos égben.
Miután a szülők befejezték a pakolást, szóltak a két gyereknek, hogy indulnak. A hangra mindketten felfigyeltek, majd egymásra néztek. Olvasták egymás gondolatait. Tudták mit érez a másik. Zsolti szemeiben a bűntudat és a megkönnyebbülés tükröződött, míg Ádáméban a megbocsátás és a szeretet.
Ezután egymásra mosolyogtak és felálltak. Megfogták egymás kezét és úgy sétáltak oda szüleikhez, akik gyengéden betuszkolták őket a kocsiba. Miután mindannyian beszálltak, és minden ajtó becsukódott, elindultak, hogy visszatérjenek meleg otthonukba.
A két fiú kinézett az autó hátsó ablakán és továbbra is a csillagokat mustrálták. Ez a kaland megtanította őket az Élet egy nagy szabályára, ami nem más, mint az engedelmesség. Mindketten megfogadták magukban, hogy soha többé nem lesznek ilyen felelőtlenek és minden szabályt engedelmesen betartanak, a saját épségük érdekében. 5 éves korukra érettek lettek, ami igazán derék emberré nevelte őket.

Tovább fürödtek a csillagok tengerében. Még mindig fogták egymás kezét és még véletlenül sem gondoltak arra, hogy ez a két kéz elváljon egymástól. A fekete, milliónyi csillaggal teli égen egy hullócsillag futott végig, mely teljesen elbűvölte a két kisbarátot. Ezt követően mindketten lehunyták a szemüket és elaludtak. Kezüket továbbra sem engedték el…