Mese a Farkasról...

Egyszer régen valaki mesélt nekem egy története az emberi tudatlanságról, mely manapság már csak egy rémmese gyermekek számára. Egy olyan népről mely az istenek világából származott, de ők letaszították ezt a népet a földre, mert féltékenyek voltak rájuk a szépségük miatt. A farkasok voltak azok, a lycanok.

Megpróbáltak elrejtőzni az emberek világába, azzal a reménnyel, hogy egy napon ismét visszatérhetnek igazi otthonukba. Ám hiába teltek az évszázadok s évezredek semmi sem történt. Reményük lassan szertefoszlott, és kénytelenek voltak belátni, hogy az istenek magukra hagyták őket ezen a földön. Az idők múlásával aztán sikerült beilleszkedniük az emberek közé. Felvették alakjukat és szokásaikat, de szívükben örökké azok maradtak, akik egykoron voltak, farkasok. De az emberek gyanakvó természetük miatt hamar észrevették a különbségeket, mely ellenszenvet ébresztett bennük. Féltek az ismeretlentől, és attól hogy létezik a világukban valami, ami hatalmasabb náluk, így hát üldözni kezdték őket. Évszázadokon át vadásztak az emberek rájuk, mígnem lassan elfeledkeztek a létezésükről és csak néhány legenda őrizte történetüket. Az utolsó falka mely alig állt néhány száz farkasból egy eldugott kis vidéken telepedett le, Havasalföldön. Egy olyan vidéken, ahol éltek még a legendák, és az emberek bár féltek, mégis békében éltek együtt ezzel a néppel. De ez a béke sem tartott sokáig.

Az 1300-as években élt egy nagyhatalmú fejedelem, akinek egyetlen örököse az akkoriban tizenhét éves lánya volt, Urzulina. A fejedelmet ezekben az időkben egyre jobban legyengítette egy rejtélyes betegség, amiért titkon hitvese volt a felelős. A földesúr felesége, Miléné nagyon híjú és nagyravágyó asszony volt, ezért hát mindent elkövetett, hogy férje hatalmas vagyona kizárólag őt illesse meg. Egy napon aztán az asszony magához hivatott három embert, akik a közeli erdőkben éltek és szörnyű tervet eszeltek ki, Urzulina ellen. Az asszony alkut kötött a lycanok küldötteivel, hogyha megölik a lányt, biztosítja számukra a békét. Az asszony vadászni hívta hát lányát, de ezen a vadászaton nem az állatok voltak a prédák, hanem maga Urzulina.

- * -

Egy kora reggel, mikor a nap első sugarai megjelentek a közeli hegyek csúcsainál lovasok serege gyülekezett. A sereget egy fekete lovas nő vezette, Miléné. Kecses hosszú kezeiben egy szépen kifaragott íjat tartott, melyet a magasba emelet és így kiáltott erőteljes, szinte férfias hangján:
„Induljon hát a vadászat!” -
A lovasok vágtatni kezdtek ki-ki a maga irányába, minél távolabb kerülve Urzulinától. A lány sosem szerette a vadászatokat, ezért mindig hátra maradt és inkább csak gyönyörködött az erdő szépségében. Bár apja kitanította mindenre, ami a vadászathoz kell, ő mégsem vett soha részt egyetlen ilyen alkalmon sem.

A lovak dübörgése lassan elhalkult, csak Urzulina lovának lassú lépteit lehetett hallani, mely egyre inkább elhalkult, majd hirtelen megállt, majd hátrálni kezdett.
„Mi a baj… miért hátrálsz te buta ló?” - - kérdezte kissé mérges, és kétségbeesett hangon a lány. A közeli bokrok halkan, szinte észrevétlenül megrezzentek, s hirtelen egy farkas lépett elő közülük. Gyönyörű fehér farkas volt, vakító világoskék szemekkel. Úgy bámult a lány megmerevedett arcára, mintha megbabonázta volna Urzulina gyermeki szépsége. Hatalmas zöld szemeinek csillogása, hamvas fehér bőrének illata, és vörös hajának susogó hangja, melynek hatására képtelen volt levenni tekintetét a lányról.
A ló hirtelen felnyerített, majd ledobta magáról Urzulinát, aki eszmélet vesztve esett a földre. Minden elsötétült, s csak néha egy két villanást látott arról, hogy mi történik körülötte. Látta, hogy a farkas közelít feléje, majd eltűnik a semmibe és újra sötét lett. A következő pillanatban már egy embert látott a bokrok között, aki elhaló hangon szólongatta. „Ébredj!” - - Urzulina feje sajgott a fájdalomtól, s úgy érezte mintha forogna vele a világ. Mikor megpróbálta kinyitni a szemét az erős fény, mely a sűrű erdő lombjai közt verődött be, hirtelen elvakította. „Ébredj!” - szólalt meg ismét a hang.

A lány megpróbálta megint kinyitni a szemeit, s ekkor egy kék szempárt pillantott meg. Egy fiatal férfi volt az. Barna fürtjei lágyan omlottak arcára, ahogy a lány felé hajolt. Mikor Urzulina magához tért, egy hirtelen mozdulattal ellökte magától a férfit majd megpróbált felállni, de nem sikerült neki és visszaesett a földre.
„Ne félj, nem áll szándékomban bántani téged.” - mondta a férfi mosolyogva, majd felállt és a lány felé nyújtotta a kezét.
„Ki vagy te… és hol van a lovam?” - kérdezte kissé gépies hangon a lány, de a férfi továbbra is csak mosolygott, aztán körbe nézett, majd megvonta a vállát.
„Biztosan elmenekült valami elől.” - mondta. A lánynak valahonnan ismerősnek tűnt a férfi, de nem tudta honnan. Fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, s ismét megszédült, de az utolsó pillanatban még sikerült megfognia a férfinak.
„Törékeny egy teremtés vagy, annyi szent.” - mosolygott ismét a lányra, aki egy halvány fintorszerű mosollyal viszonozta azt. „A nevem Raphael, és az erdő széli kastélyban élek.” - mondta a férfi, majd a lány felé nyújtotta a kezét, üdvözlés gyanánt, ám a lány nem viszonozta azt.
„Én úgy tudtam abban a kastélyban nem élnek mások csak farkasok.” - mondta a lány tűnődve, majd körbenézett hátha meglátja valamerre a lovát.
„Valóban?” - vonta fel szemöldökét a férfi „És te el is hiszed ezeket a mendemondákat?” -
„Igen” - mondta makacsul a lány, s körbe nézett. „De ha valóban itt élsz az erőben, akkor biztosan azt is tudod, hogy melyik a helyes ösvény az Északi vár felé.” -
A férfi nem szólt semmit, csak felnézett az égre. A nap már messze dél felé járt, és az égalja már halványan vöröslött.
„Hamarosan sötét lesz… és valóban élnek errefelé farkasok, akik vadásznak éjszaka.” - mondta a halkan, kissé sejtetős hangon, amitől a lány egy pillanatra megborzongott.
Az ég alja bíborban úszott, s a nap utolsó sugarai még megcsillantak a messzi hegyek csúcsai között. Az erdőre lassan sötétség ereszkedett, melyet csak a hold fénye világított meg halványan. A távolból egyszer csak egy szikra lobbant fel, majd körülötte egyre nagyobb fényár keletkezett. Raphael volt az, aki éppen tüzet gyújtott, majd mélán letelepedett melléje. Egy darabig nem szólt, csak mereven bámult maga elé, gondolataiba mélyedve. Kéké szemei olyan vakítóan fénylettek a tűz fényében, mintha nem is emberi szemek lettek volna. Mikor Urzulina felnézett rá, egy pillanatra megint bevillant elméjében a farkas képe, ahogy a lányt nézte. Egy sejtelmes gondolat járt szüntelen a fejében, mely az óta nem hagyta nyugodni mióta meglátta Raphaelt. Úgy vélte, hogy a történetek, melyeket a földjükön dolgozó parasztok meséltek, talán mégsem dajkamesék voltak. Lehet, hogy tényleg élnek az erdő széli kastélyban farkasok, akik emberi alakot képesek ölteni.

„Mit nézel?” - kérdezte Raphael, mikor észrevette, hogy a lány már egy ideje figyeli őt.
„A szemeid… tudod, még soha nem láttam hasonlót.” - mondta a lány kissé zavartan, majd közelebb húzódott a tűzhöz.
„Pontosan mihez hasonlót nem láttál még?” - kérdezte gyengéden Raphael, miközben Urzulinára emelte tekintetét. A lány mosolygott, amitől apró kicsi gödröcskék jelentek meg arcán, de a szemeiből félelem áradt.
„Olyan akár egy farkasé.” - válaszolt kissé bizonytalanul, majd folytatta. „Egyszer régen, még kisgyermekként, hallottam egy mesét, a földeken dolgozó parasztoktól. A mese pedig a lycanokról szólt. Olyan teremtményekről, melyek képesek voltak farkas alakot felvenni.” - mondta Urzulina.

Raphael hirtelen eltűnődött majd kicsit közelebb húzódott a lányhoz. „Igen, ismerem a történetet. Nézd!” - mutatott fel az égre. „Az ott a lycanok csillaga. A mese szerint onnan taszították le az istenek őket ide a földre.” - mondta Raphael a lány felé fordulva, majd halkan, szinte suttogva hozzátette: „Néha, ha csöndben maradsz, még ma is hallhatod a vonyításukat.” -
Ekkor a távolból hirtelen megszólalt egy farkas, Urzulina pedig ijedtében közelebb húzódott Raphaelhez, aki kissé gúnyosan felnevetett.

A lány szíve egyre hevesebben vert, de nem tudta igazán mi is ez az érzés mely egyre jobban úrrá lett rajta. Nem a félelem volt az, hanem valami különös vágy melyet Raphael ébresztett benne. Mélyen a szemeibe nézett az arcát fürkészve, melyen szomorúság ült ki, de egy hirtelen pillanatban elkomorodott. Szemei elsötétültek, mintha valami gonosz erő a hatalmába kerítette volna. Megragadta a lány nyakát majd olyan közel hajolt az arcához, hogy még a legapróbb barázdákat is látni lehetett a férfin. Ám a lány rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. Nem állt ellen Raphaelnek, még csak nem is sikoltott, de a férfi nem tett semmit. Képtelen volt bántani a lányt, pedig tudta jól, hogy mi a feladata.
„Bocsáss meg.” - szólalt meg végül, majd megcsókolta a lányt.
Aznap Raphaelnek kellett volna végezni a lánnyal, hogy vérével megpecsételje az örök békét ember és farkas között. Ám a lány szépsége megbabonázta, és képtelen volt megölni őt. Hiába volt ő a vadász, és Urzulina a préda. Azon az éjjelen a préda szépsége terítette le a vadászt és így vált üldözőből üldözötté.

- * -

Hajnalban köd ereszkedett az erdőre, eltakarva a nap halovány fényét. A távolból lovak dobogása hallatszott, mely felverte az erdő csöndjét. Mintha kutattak volna valami után, úgy vágtattak egyik ösvényről a másikra. A közelben hirtelen felröppent egy madárraj, s ekkor Raphael rémültem feleszmélt. Tudta, hogy a lovasok Urzulinát keresik, hiszen mára már halottnak kéne lennie. Ezért gyorsan eltűntette a nyomaikat, majd felkeltette a lányt és behúzta a legközelebbi bokrok közé.
„Mi történt?” - kérdezte ijedten a lány.
„Maradj csöndben!” - intett Raphael.
A lovak dobogását egyre közelebbről és közelebbről lehetett hallani majd megálltak. Miléné volt az, három felfegyverzett katonával. Az egyik katona leszállt a lóról majd körbenézett.
„Itt sincs senki úrnőm.” - mondta és már készült, hogy felszálljon lovára, de ekkor úrnője visszaparancsolta.
„Nem, én érzem, hogy itt van a közelben.” - mondta Miléné erélyesen.
Ekkor Urzulina hirtelen felismerte a hangot, s már készült hogy anyjához fusson, de ekkor Raphael megragadta hátulról és visszahúzta.
„Meg akarod öletni magad?” - suttogta. „Még meghallanak minket.” -
Miléné ekkor hirtelen felfigyelt a zajra, majd leugrott lováról és elindult halkan a bokrok felé.
„Itt vagyok, anyám!” - kiáltott fel egy óvatlan pillanatban Urzulina.
Miléné a lány hangja hallatán, hirtelen megtorpant, s dühösen ökölbe szorította a kezét. A lány ekkor kirohant a bokrok közül. Hiába is akarta visszatartani Raphael, ő mégsem hallgatott rá.
„Elfogni!” - üvöltötte Miléné diadalmas hangon.

A katonák ekkor elindultak a lány felé, de Raphael egy mozdulattal Urzulina elé ugrott.
„Rohanj!” - kiáltotta a lánynak, de ő nem mozdult. Meredten állt Raphael mögött, és az anyját nézte. Az arca fal fehér volt, de mégis mozdulatlan, akár a holtaké. „Rohanj!” - üvöltötte még erőteljesebben Raphael, s ekkor Miléné felnevetett. Nevetéséből áradt a gyűlölet és megvetés.
„Milyen aranyos.” - harsogta gúnyosan. „A farkas beleszeretett a prédába.” -
„Anyám kérlek.” - szólalt meg hirtelen Urzulina, de anyja még csak egy pillantást sem vetett rá. Raphaelt nézte, ahogy a lány előtt állt, s védte őt. Feltűnően bátor, ám mégis ostoba cselekedettnek tartotta.
„Fogjátok el őket.” - mondta halkan, majd hozzátette. „Ha képtelen volt megölni téged, majd megteszem én.” - mondta, majd egy éles pillantást vetett a lányra.

Az egyik katona ekkor megragadta Urzulinát, aki sírva a földre esett. „Anyám kérlek.” - nézett fel Milénére könyörgő szemekkel. Ekkor Miléné elindult a lány felé, s ruhája alól előrántott egy tőrt. A szeme dühtől tajtékzott, majd megragadta a lányt és egy fának nyomta.
„Te nem vagy a lányom!” - üvöltötte. „A te anyád, már meghalt.” - mondta, majd Urzulina nyakához emelte a tőrt. „És most te is meghalsz!” - nevetett fel diadalmasan és már készült, hogy elvágja a lány torkát, amikor hirtelen valami megragadta a lábát. A fehér farkas volt az. Milénére vetette magát, aki hevesen hadonászott a késsel, a farkas felé. A farkas ekkor megfordult és szinte földöntúli hangon megszólalt. „Fuss Urzulina! Rohanj!” -. A lány pedig bemenekült az erdőbe. A farkas ekkor hirtelen valami égető fájdalmat érzett az oldala felől, majd felvonyított, s belemart Milénébe. A katonák ekkor úrnőjük segítségére siettek, ám a farkas egy hirtelen mozdulattal ellökte magát Milénétől és a lány után eredt.
„Hiába futtok, úgy is meghaltok még az éjjel!” - kiáltotta Miléné elhaló hangon utánuk.

- * -

A lány rohant az életéért mélyen az erdőbe. Már képtelen volt eldönteni, hogy ki áll mellette és ellene. Egyre csak Miléné szavai jártak a fejében, s úgy érezte teljesen magára maradt. Nem tudta hova mehetne, s egyre jobban elfáradt, mígnem zihálva a földre esett. Az erdő lassan elcsendesült körülötte, hogy nem hallott mást csak a saját szívverését. Ám a távolból hirtelen nyüszítés tört fel. A fehér farkas volt az, s bundája vértől vöröslött.
„Ne közelíts!” - hátrált meg a lány mikor megpillantotta, ám ekkor a farkas hirtelen megtorpant, majd a földre vetette magát. Mozdulatlanul hevert, s a lányt nézte. Szemei hirtelen elsötétültek, teste megnyúlt, s szőre elhalványult. Ismét emberi alakot öltött. A lány egy darabig csak nézte a földön heverő férfit, szótlanul ámulva, s el akart rohanni onnan, messze ahol senki sem talál rá, de nem tette. Valami mégis visszatartotta.
„Raphael!” - suttogta Urzulina, majd a férfi mellé rohant. „Miért akartál megölni engem?” - kérdezte gyengéden, és megsimogatta Raphael arcát. A férfi még mindig a lányt bámulta, de nem szólt semmit. Kezeit az oldalán lévő sebre szorította, mely körül halvány ezüstös foltok jelentek meg. „Kérlek… vigyél haza.” - mondta Raphael, majd megpróbált felállni.
A lány ekkor beleegyezően bólintott, majd hozzátette. „Mutasd az utat.” -

Az erdő szélén álló kastély körül farkasok serege gyülekezett. Mindannyian megérezték a veszélyt mely a távolból közeledett. Már messziről figyelték Urzulina és Raphael jöttét. Súlyos, megvető pillantásokkal kisérték őket egészen a kastély bejáratáig, ahol egy öregebb farkas mérgesen felmordult, majd Raphaelre nézett. Megvetően villogtatta apró zöld szemeit, fogait vicsorgatva. Ám végül odébb állt, és eltűnt az erdőben a többi farkassal együtt.

A kastély bejárata egy hosszú folyosóba torkollott, melyen csak néhány fáklya pislogott elhaló fénnyel. A folyosó végén egy tágas terem állt, ahol emberek vitáztak egy asztal mellett. Amikor a férfi és a lány belépett az ajtón, hirtelen mindenki elhallgatott. Ugyanolyan megvetéssel fogadták őket, ahogyan a farkasok. Mind Urzulinát bámulta, s olyan fintor ült ki arcukon, mintha valamiféle ocsmány féreg lett volna a lány. Ám az egyikük mintha nem érezte volna ugyanezt a megvetést a lány iránt, mint a többiek. Egy nő volt az. Magas barna hajú, lágy tekintetű nő volt, s az arca néhány vonása feltűnően hasonlított Raphaeléhez.
„Gyermekem.” - szólalt meg lágy, szinte éneklő hangon, s tekintetét Raphaelre emelte. Raphael a nőre nézett, s szólni próbált, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna megszólalt egy másik hang a teremben.
„Kifelé!” - zengett a terem a hang hallatán, s hirtelen egy robusztus termetű, vörös köpenyes férfi sietett be a terembe. Az emberek fejüket lehajtva engedelmeskedte a parancsnak, kivéve Urzulinát és Raphaelt. Mindketten csak álltak a terem bejáratában, s a mellettük elhaladó kissé feldúlt embereket figyelté. Egyik sem haladt úgy el, hogy egy utolsó megvető pillantást ne vetett volna a fiatalokra. Majd mikor a magas barna hajú nő is odaért, megfogta Urzulina kezét, s ugyanazzal a gyengédséggel, ahogy az előbb Raphaelhez beszélt így szólt:
„Jöjj velem” -. s azzal magára hagyták Raphaelt a vörös köpenyes férfival.
Hirtelen nyomasztó csönd ereszkedett a teremre. A vörös köpenyes férfi leül az asztal mellé, majd intett Raphaelnek, hogy jöjjön közelebb. Kezeit összekulcsolta az asztal felett, ráhajtva fejét, mintha imádkozni készülne, majd egy hirtelen mozdulattal ökölbeszorított kézzel rávágott az asztalra.
„Ez tűrhetetlen!” - vízhangzottak szava. „Hogy voltál erre képes?” - nézett fel Raphaelre, aki félelemtől és a dühtől kissé megrázkódott. „Hogy voltál képes elárulni a fajtádat?” -
„Atyám…” - szólalt meg Raphael, de a férfi egy intéssel elhallgattatta. Nagyot sóhajtott, majd folytatta. „Remélem, tudod, hogy azzal, hogy idehoztatd a lányt nem csak magadat, hanem az egész falkát veszélybe sodortad.” -
„Igen.” - válaszolt halkan Raphael. „De vállalom érte a felelősséget.” -

A férfi ekkor hirtelen felhorkant. „Most, hogy nem ölted meg a lányt, ránk szabadítottad Miléné seregeit. Ám, mindezek ellenére mégsem, ez a legsúlyosabb vétek, amit elkövettél.” - hirtelen felállt az asztaltól, majd a terem kijárata felé lépett, és beleszagolt a levegőbe. „Érzem a lány szagát… ahogy keveredik a tiéddel.” - nézett rá éles tekintettel Raphaelre. „Beszennyezted őseink vérét egy emberével. A vért, mely a legtisztább volt évezredek óta.” - mondta erőteljes hangon, majd ismét visszaült az asztalhoz. „Hogy voltál képes együtt hálni vele, ezzel a…” -
„Nem atyám!” - csattant fel Raphael. „Engem büntethetsz, de őt ne bántsd.” - mondta dühtől remegő hangon.
„Ő egy ember Raphael, nem a mi fajtánk. Ne kérd, hogy elfogadjam őt, mint fiam hitvese.” - szólalt meg a férfi, atyáskodó hangon. „Minden farkast elfog a vágy az emberi szépség után, de ez az érzés múlandó. Csupán egy apró fellángolás.” -
„Ő nem…” -
„Elég fiam, Miléné seregei még az éjjel támadni fognak, fel kell készíteni a csapatokat.” -
„Én is megyek, harcolni akarok.” -
„Az ezüst legyengített, nem vagy képes harcolni, csak meghalnál.” - mondta gyengéden a férfi, majd felállt az asztaltól és elindult a folyosó felé. „Anyád majd ellátja a sebeidet.” -

- * -

Napnyugtakor farkasok százai gyűltek össze a kastély körül. Az ég alja vészjóslóan vöröslött, mintha tudta volna, hogy ez a harc nem végződhet igazi győzelemmel. Urzulina a vár egyik tornyában volt Raphaelel, s odafentről figyelték a csata közeledtét. Raphael ideges volt, s az óta nem szólt egy szót sem, amióta apjától elvált. Képtelen volt beletörődni abba, hogy nem harcolhat együtt népével, de túl gyenge volt hozzá.
„Mért nem tetted meg.” - törte meg végül a csendet Urzulina. „Ha akkor megölsz… akkor…” - eleredtek a könnye és képtelen volt befejezni, amit mondani akart. Raphael ekkor átölelte a lányt, olyan szorosan amennyire csak tudta, majd hirtelen megremegett.
„Inkább feküdj le, és aludj.” - mondta a lány, s Raphael engedelmesen lefeküdt az ágyra, majd lehunyta szemeit. „Én majd helyrehozom a dolgokat.” - súgta halkan.

Leszállt az éj, és a seregek elindultak. Úgy tervezték, hogy az erdőben vívják majd meg első és egyben utolsó ütközetük, a túlélésért a becsületért és a hatalomért. Mindkét fél úgy vélte, hogy csak ez az egy megoldás létezik céljaik elérésére. Ám egy ember mégis úgy gondolta, hogy képes lesz megakadályozni ezt a harcot, megóvva százak életét a biztos haláltól. Urzulina volt az. Mikor Raphael elaludt a lány magára hagyta őt, és elhagyta a kastélyt. Tudta, hogy a férfi nem fogja elengedni, hiszen szerette a lányt. Nem akarta, hogy Urzulina feláldozza életét a népe érdekében. Ám a lány mégsem volt képes tétlenül ülni, azt várva miként szelik ketté Miléné seregei a lycanokat. Az ő élete túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy százak veszítsék el sajátjukat.

Mikor kiért a kastélyból Raphael hirtelen megérezte a lány hiányát és riadtan ébredt föl álmából, de már késő volt. A seb, melyet Miléné ejtett rajta túlságosan legyengítette, és még farkas alakjában sem tudta volna utolérni és megállítani őt. Urzulina ekkorra már az erdőben járt, s rohant, hogy még a lycanok előtt odaérjen Milénéhez. Eközben Raphael farkas alakjában követte őt, amilyen sebesen csak tudta. Ám egyre jobban érezte, hogy gyengül, sebe felszakadt, melyből patakzott a vér, de nem állt meg. Az idő vészesen pergett, s a seregek egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Urzulina elhagyta a lycanokat, majd megállt egy erdei tisztáson, és várt. Levegő után kapkodva egy fának dőlt. Még a közelben csönd volt, de már hallani lehetett a pusztító seregek távoli hangját. A farkasok üvöltését és a lovak dobogását.
Raphael is közeledett. A lány nyomait követte, és hamarabb utol érte, mint a seregek. Már messziről látta, ahogy ott állt a tisztáson a fának dőlve. Raphael szíve hirtelen megnyugodott, s úgy érezte még nincs késő, hogy megmentse a lányt. Ám egy óvatlan pillanatban az egyik bokorból egy nyíl hegye bukkant elő. Miléné egyik katonája volt az, aki kifeszített íját a lányra hegyezte.
„Urzulina…” - kiáltotta Raphael, s ekkor a nyíl kirepült a bokrok közül. Süvítő hangja pontosan a lány szíve felé tartott, aki megpillantva a nyilat hirtelen megmerevedett. Mintha lelassult volna az idő, s a távolból még felkiáltott egy hang, majd a nyíl célba ért, és ekkor Raphael fájdalomtól vonyítva esett Urzulina mellé. Meg akarta menteni a lányt, és sikerült neki azzal, hogy a nyíl elé vetette magát, mely mélyen a mellkasába fúródott.
„Ne…” - üvöltötte Urzulina, és a férfi felé borult, aki ismét emberi alakot öltött. Az arca sápadt volt, s mindenütt vér vette körül. „Ne halj meg… kérlek.” - zokogott a lány.
Raphael ekkor felemelte kezét, megsimítva a lány könnyes arcát, majd mosolyt erőltetett arcára. „Minden… minden rendben lesz.” - suttogta, ám a lány megrázta fejét.
„Most nekem kéne itt feküdnöm helyetted. Mért kellett követned engem?” - kérdezte elhaló hangon a lány, s az arcához szorította a férfi kezét.
„Mert szeretlek.” - mondta Raphael, ám ekkor hirtelen vér tört föl szájából. Fénylő szemei elhalványultak, majd Urzulina szorításából lassan kicsusszant a keze, és ólomként zuhant élettelen teste mellé.

Azon az éjjelen, csak egyetlen áldozata lett a harcnak, s az Raphael volt. A farkasok bús vonyítása átjárta az erdőt, elveszttet társukat siratva az éjszaka szomorú dalával. Gyászuk oly hatalmas volt, melyet emberi ész fel nem mérhetett, kivéve Urzulinát. Aki még mindig ott ült Raphael halott teste mellett, halkan siratva őt. Raphael lelke pedig immár békére lelt, s elhagyva e földet ismét felszállt a messzi csillagokhoz.