Félelem és megnyugvás

Mindenkinek vannak félelmei. Van, aki a haláltól fél, van, aki a betegségtől, van, aki a magasságtól. Én két dologtól félek igazán: a magánytól és a sötéttől. Kisgyerekkorom óta kerültem a feketébe burkolózott helyeket, ahol az alattomos árnyak lapulnak, úgy éreztem, hogy beszippantanak maguk közé, és utána már nem lesz menekvés, ott fogok maradni bezárva én is, mint egy árnyék, ami nem tud szabadulni. Néha még most is így vagyok ezzel, de már kezdek megnyugodni. El fog jönni az az idő, amikor a gyógyító angyal majd megfogja a kezem, és megmutatja, mi van a sötétben. Ha velem lesz, akkor nem fogom érezni azt a szorongást, amit eddig, és talán ez már végleg elmúlik. Még nem sejti hogy ez fog történni, de majd elmondom neki. Illetve megmutatom nyáron, amikor kiviszem a kápolnához. Én megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat.

Megmutatom majd neki a dombokat, amiket eddig talán még csak messziről látott, ahol valaha kóborló vándorok tüzei égtek, ahol talán üldözöttek menekültek, ahol esetleg szüzeket mészároltak le évszázadokkal ezelőtt, és a tudatlan nép sárkányüvöltésnek vélte sikolyaikat. Igen, az erdő egy különleges hely, bárhol is legyen. Ott a tücskök nem úgy ciripelnek, mint a város parkjában, nem… ott valami egészen más a hangjuk. Nem evilági, az biztos. Azt hiszem, tökéletesen el tudom képzelni, milyen egy éjszakai erdőben tücsökmuzsikát hallgatni. Az ember szinte érezheti, ahogy elmerül a végtelen idő mélyében, kiszakad egy kicsit a világból, csend és nyugalom veszi körül, talán túl nagy csend és nyugalom… enyhe szél fújdogál az ágak között, valamelyik fán bagoly huhog, kisegér keresi családját az avarban, és akkor hirtelen végigfut a hátán a borzongás, észreveszi, hogy milyen sűrű sötét is van körülötte, nem minden zajt tudja megmagyarázni, a lombok idegen nyelven beszélgetnek egymással, amit halandó ember füle nem érthet meg.

Éjszakai vadak csörtetnek a messzeségben, és oly messze van a villanyfény vagy a város zaja… ide nem ér el semmi, és innen sem jut el semmi amoda. És szegény tücsök csak hegedül szorgalmasan, a kápolna tornyából kirepül a gyöngybagoly, a lépcsőkön koppan valami, fekete pók mászik lomhán egy repedés felé, az ember kiabálni szeretne, de nem mer, vagy nem tud. Az ilyen helyek szentek tudnak lenni némelyek számára.

Nekem például a kápolna és az erdő valamiért az életem részét alkotja még így is, hogy ritkán járok ki. Tudom, hogy mindig vissza fogok oda térni, és el fogom vinni magammal az angyalt is, hogy kézenfogjon és elmagyarázza azokat a dolgokat, amiket magamtól talán sosem értenék meg. Biztos vagyok benne, hogy ő megsúgná, mit üzennek a szentjánosbogarak, mire figyelmeztet a bagoly, és miért sírnak a fekete tücskök minden éjszaka.

Tüzet gyújtana, aminek fénye beragyogná a környéket, és akkor már ki sem kéne mondania, tudnám, érezném, hogy nem kell félnem soha többé semmitől. Ha sötétbe kerülök, ő megvéd, őszintén hiszem, hogy nem fogja hagyni, hogy azok közé az árnyékok közé kerüljek, amiktől rettegek amióta az eszemet tudom. Pontosan ezért nem kell a magánytól sem félnem már soha többé. Megérte várni a gyógyulást… szegény angyalkám sok időt töltött azzal, hogy szilánkosra tört, mocskos szárnyaim újra épek és tiszták legyenek, és ezt mindenképpen szeretném meghálálni neki. Bíztatott, hogy próbáljak meg újra repülni, megígérte hogy nem hagyja majd, hogy leessek… és úgy is lett.

Tudom, hogy az erdőt és a kápolnát szeretni fogja, az egyszerűen az ő világa. Nem fogom megkérni, hogy még ezt az egy bajomat kúrálja ki belőlem, hiszen ha vele megyek el oda, már akkor meggyógyulok, mert utána minden kis nesz, amitől addig megijedtem, már arra fog emlékeztetni, hogy valaha jártunk ott, csak mi ketten, napnyugtától napkeltéig, álmosan egymás szemébe nézve örültünk annak, hogy életben vagyunk, és hogy mindketten tudunk szárnyalni úgy, mint senki más.

Az eljövendő évek során tudom, őszintén bízom benne, hogy sokszor fogunk oda kimenni, és az évek alatt talán a hajam is megnő, lekopik arcomról a festék, és ha tényleg magával ragad az időtlenség forgataga, vissza tudok térni ahhoz az ártatlan gyermekhez, aki egykoron voltam.
Jó úton haladok, mert ennyire őszintén még soha senki szemébe nem tudtam belenézni, mint az angyal szemeibe, miközben kisimítok egy tincset az arcából, és boldog vagyok, amiért többé már soha nem kell félnem sem a sötétségtől, sem a magánytól.