Vacsora

Már nem mehettem sehová, mert pihennem kellett. Nem volt sok idő a kórházba vonulásig.
Senki más nem volt otthon én meg éhes lettem. Nem szeretek egyedül enni, abban nincs semmi jó. Akkor már inkább kihagyom a kajálást teljesen. Elkészíteni is utálom. Másnak örömmel.
Mégis úgy döntöttem, most az egyszer megoldom magam, ki tudja, talán többé nem tehetem.
Már sötét volt, de nem kapcsoltam fel a villanyt, amennyi fényre szükségem volt, annyi bejött az utcáról is, ahol már égett pont a házunk előtt a lámpa. Tetszett ez a homály. Egész héten jó idő volt, sütött a nap és én már nagyon untam. Először örültem neki, de aztán semmi jót nem találtam már benne.

Így aztán felvágtam egy kiflit, tettem rá ömlesztett sajtot, szétkentem rajta a késsel. Rá vékonyan egy kis sonkát, aztán megint sajt és beraktam a sütőbe. A legjobb a ropogós kifli olvadt sajttal. Aztán persze eszembe jutott a majonéz. Épp vettem elő, amikor csöngettél.
Úgy megrémültem, hogy majdnem kiesett a kezemből a tubus. Leraktam az asztalra és kinéztem az ablakon. Te ott álltál és néztél én meg vissza rád. Nehezen elfordítottam a fejem és megkerestem a kulcsokat, h beengedjelek. Nem szóltunk egymáshoz. Levetted a cipőd, én addig visszamentem a konyhába. Mikor odaértél, leültél, és csak nézted, ahogy kiveszem a kifliket és rányomom a majonézt. Szó nélkül letettem eléd és elkezdtem csinálni egy másikat. Olyan egyszerű volt így. Mint régen. S most megint, pár nappal a műtét előtt. Tudtam, hogy azért jöttél, csak nem tudtam, hogy ki fogod-e mondani. Picit rádmosolyogtam, te bátortalanul vissza és lesütötted a szemeid. Olyan nagyok voltak akkor. Furcsán nagyok, mint talán soha máskor. Elkezdtem teát is csinálni. Elővettem a bögréket és közben azon gondolkodtam, hogy teljesen elrontottál mindent.

Elterveztem az egészet és te, mint akit nem érdekel, csak úgy idejöttél. Egyedül akartam enni, most először. De most a te kezedben a kifli. Félhomályban akartam falba ölni a perceket, gondolkodni a csendről és arról, h mennyi időt elvesztegettem, s hogy ez estéim egyik utolsója, meg hogy mennyire szép ez az egész. Most meg veled töltöm. Veled!
Elrontottál mindent!
Csak az járt a fejemben, hogy akkor most mikor robban. Mert fog. És hogy megint rólad szól minden, amikor ez az én estém volt!
Eredetileg.
Az én estém. Meg az én életem. Mint arra a vizsgálatok során jöttem csak rá igazán.
Leraktam hűlni a teát és elkezdtem enni én is. Te már befejezted és felálltál cukorért.
Néztem, ahogy jöttél felém és mikor odaértél hozzám kinyúltál és levetted a fejem fölül a cukortartót.
Közben én is befejeztem az evést és fújni kezdtem a teát.
Így közelről láttam csak meg hirtelen, hogy mennyire elgyötört az arcod. Fájt így látni téged, és nem értettem miért érdekel ez az egész meg azt sem, h minek kellett idejönnöd.
Elrontottál mindent....
Visszaültél és ezt mondtad a teádnak: - Hogy vagy?
Csak néztelek és néztelek. Annyira vidám voltam egész héten, h megkönnyítsem a családom dolgát, most, h már világos, műteni kell, s ki tudja mi lesz a vége. De neked egyszerűen nem tudtam játszani. Nem ment.
A legszívesebben sírva üvöltöttem volna el, h mennyire félek, h annyi kérdésem lenne és senki nem tud válaszolni. Hogy fáj és tudom, hogy még jobban fog, bármi is lesz ennek az egésznek a vége.
Te meg ennyit bírsz csak mondani nekem! Hogy hogy vagyok! Istenem, de szánalmas ez az egész! Miért nem ölelsz meg és suttogod a fülembe, hogy te is félsz!?
Hogy azért vagy itt!
Így nem tudtam, mit mondhatnék...
És még ezt az örökkévaló pillanatot is megtörted. A csendet.
Elrontottál mindent!
Rádnéztem és nem beszéltünk többet.
Kikísértelek és akkor megfordultál, elkaptad a kezem, magadhoz rántottál és megcsókoltál.
Én meg nem csináltam semmit, csak hagytam.
Lazítottál az ölelésen, a szemembe néztél és én a tiédbe. Hallottam a szíved.
Elengedtél nagy nehezen, és szó nélkül távoztál.
Elrontottam mindent...