Történetek

Mikor átértem, folytattuk az előző nap elkezdett hosszú beszélgetésünket, mindent tudni akartunk a másikról, és ez így volt jó. Náluk is voltunk, sétáltunk is... amikor megfogtam a kezét, biztos voltam benne, hogy valami ilyesmit érezhet egy drogos is, ha éppen megkapja az adagját. Persze nagyon átvitt értelemben tett kijelentés ez, de csak ilyen mélységben tudom kifejezni, hogyan is voltunk egymással, miként is éreztem...

Tű tü tü tütű don’t worry be happy! Nem is kezdődhetett volna jobban a nap! A kedvenc számomra felugrom. Az órára nézvén rájövök, hogy megint szombat van, máskor úgysem alhatom ki magam. Bezzeg ilyenkor mindig húzom a lóbőrt legalább 10-ig. Nincs suli, nincs meló, nincs lakótárs, nincs probléma, nincs… villáskulcs. Hangosan elnevetem magam. Nem tudom ez miért jutott eszembe, de amikor boldog vagyok, néha eszembe jutnak baromságok...

- Mi az az… Akatsuki? – pislogtam.
- Az egy banda az iskolában – magyarázott Sakura. – Az elitek. Tudod, mindegyik egy szexisten. Persze, vannak kivételek. Ott van például Kisame, aki úgy néz ki, mint egy cápa. Aztán Zetsu, aki mindig egy cserepes virágot hord magánál, és skizofrén. Tobi pedig mindig egy maszkot visel. De most menjünk tovább.
Kerülte a témát, ez látszott rajta. Naoki-ra néztünk.
- Sok szerencsét – mosolyogtam.
- Kedves vagy – fintorgott, majd Sakura...

Ez a történet nem kalandregényekbe illő. Olyan emberről szól, aki egész életében nem volt senkinek sem a hasznára, nem számított neki semmi sem. Ugyanakkor elvárta az emberektől, hogy valóságos bámulattal nézzenek utána, mikor elhalad mellettük az utcán. Úgy tudták, csak egy sima ügyvéd, aki mindig megnyeri az ügyet. Na igen ám, de hogyan?

Minden mesének van kezdete, közepe és vége. Minden ember ezt a formát várja tőlük, s hogy utána kis gyermeke a legszentebb álomba merüljön. Minden gyermek szereti a varázslatos meséket, melyek egy új, általuk még nem ismert világba repíti őket. Minden mesemondó új és új történetekkel várja őket az utcákon. Minden általuk mondott mesének van kezdete, közepe és vége...

Hát igen, nem volt túl kellemes erre ébredni a konyha padlóján… Felültem és próbáltam azonosítani a helyszínt, és hogy kit gyilkolnak a szomszéd szobában, de ahogy kicsit magamhoz tértem rájöttem, hogy semmi gáz, csak Zoli éppen a tegnap este fáradalmait ,,piheni’’ ki. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy hogyan nézhet ki és nem bírtam ki, benyitottam a mosdóba...

- Mi az a pszichoszomatikus?
- Olyan lelki fájdalom, ami kihat a testre is. Gondolj csak bele, ha izgulsz egy vizsga miatt, összeszorul a gyomrod. Az állatoknak nem. Ez a különbség.
- Szerinted ilyen dolog a szerelem is?
- Nem. A szerelem nem más, mint biológia. A nemi hormonok túltengése. A vér gyorsabban áramlik a testedben, az izmok összehúzódnak, beindul a párzási ösztön...

- Elnézést… - motyogta, és elindult. Megállíthatatlanul tört utat magának a némán állók között és egyenesen az ajtóhoz menekült. Beth szíve szaporábban kezdett verni, mikor meglátott egy arany medált a férfi nyakában, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Pontosan ugyanolyan volt, mint amit ő is hordott…

Nem kell sok időnek eltelnie, mire felfogom, mit is látok. A lányon - aki olyan bátor módon belátást enged a combjai közé – nincsen bugyi.
Ismerem én kérem a bugyifajtákat előző barátnőim révén.
Van a vitorlavászon (szexhez nem ajánlott, nálam fél perc alatt kókadást okoz, ha meglátom, de általában nincs jelentősége. Mert a legtöbb lány ezt a nehéz napokon használja, amikor úgysincs lehetősége a rohamhuszárnak bevenni az erődítményt.)

Bizonyára elég vicces lehettem, ahogy fél órán keresztül egy helyre bambulok, de szerencsére senki nem törődött velem, mindenkinek megvolt a maga dolga, én közben pedig áldottam a szerencsémet, amiért Zoli elhozott ebbe a buliba. Elhatároztam, hogy ezt a lányt nekem meg KELL ismernem! De előtte, jó szokásomhoz híven körbekérdezek az ismerőseim közt, hogy ismerik-e, mit tudnak róla, ilyesmik...