Földre tévedt boldogság...

Vad szél fújt odakint, s hó lepte be a tájat. Bent a házban jó meleg volt, semmit sem lehetett érzékelni a kinti zajokból. A falu tornyát régóta hótakaró borította, mint ahogy minden egyes ház cserepét. Ugyan úgy, mint évekkel ezelőtt. Ez a tél mégis más volt.
Ebben a vad hidegben éppen egy gyermek küzdött az életéért. A kórház áramszolgáltatása e zord időben már rég felmondta a szolgálatot, s csak a biztonsági generátorok tartották életben azokat, kinek az életben maradásához ez volt szükséges. Néhány halk, nyöszörgő hang. Néhány apró sóhaj, néhány kézmozdulat. Hírtelen leáll minden, a gépek sípolva jeleznek. A gyermek nem mozdul többé… ápolók rohannak a kórterembe, próbálják éleszteni, de a gyermek nem reagál. Kisírt szemén már nem látszik a fájdalom, inkább csak a nyugalom, mely szétárad egész testében. Nem akar ő visszajönni, nem akar visszatérni erre a kemény földre, a vad életbe. Ahogy lelke, úgy teste is felmondja a szolgálatot, s tovább álmodik saját képzelete szárnyán.

Amíg élt, csendes és jó gyerek volt, mégis úgy érezte, nem érti meg őt senki. Amíg sétál a fényben, felrémlik neki néhány emlékkép. Mindig is magának való fiúcska volt, tele álmokkal és képzelőerővel. Egy kislány képe villan fel, s ezen elmosolyodik… Igen ő volt a legjobb barátja, az, akiben mindig is megbízott, akit mindig is szeretett. De mire ő betöltötte a tízedik esztendőt, elköltöztek a faluból egy új élet reményében. S őt itt hagyták egyedül. Igen egyedül maradt a sötétséggel és az árnyakkal, azokkal a férgekkel, akik megölték a szívét. Egyedül maradt a szüleivel, azokkal az emberekkel, akik sosem értették meg őt. Akik mindig bántották, és mások előtt szerették csak. Még mindig emlékszik arra a napra, amikor nem akart fürdeni, de apja buzgón, s kényszerítve nyomta a forró vízbe. Amikor úgy érezte mindene egy szempillantás alatt hamuvá ég. Anyja csillapítva apja haragját átvette az ügy kezelését, és némán fürdette a szivaccsal. Kis teste akkorra már tele volt hólyagokkal és karcolásokkal, de ez senkit sem zavart. Törülközőbe csavarva szedte ki a forró vízből, s pizsamába öltöztetve engedték útjára… De nem ez volt az egyetlen fájdalmas emléke… Mégis szinte testén érzi az égések maró nyomát és súlyát. Felrémlett előtte egy újabb kép, apja szidó tekintete, az öv csattogása testén, s a fájdalom, amit érzett. S mindezt azért, mert apja úgy gondolta nem felelt neki tisztességgel.

Ahogy haladt tovább, a fény hírtelen távolodott, mintha hátrafelé haladt volna, a színek táncot jártak körülötte, különleges koszorút alkotva teste körül. Tetszett neki ez a látvány, s kezeivel megpróbálta elkapni az izgő-mozgó fényeket. Ugrált, nyújtózkodott értük, mintha ez lenne életének különös célja. Pár perc telt el így, míg észrevette, hogy egyre messzebb került a fénytől. Futni kezdett, de minél gyorsabban szaladt, annál inkább távolodott ettől a felhőtlen érzéstől, s valahogy mindennek visszatért a súlya. A kezében lévő infúzió, a teste lángolása, a szoba fehérsége és csendje. A gép, ami eddig sípolva jelezte az elmúlást, most ismét lüktetve ver egy ütemet szívével. Kinyitja apró szemeit, s e jelenségre a teremben tartózkodók szinte mind eltűnnek. Kiszáradt torka, kapar és fájdalmas a nyelés is. A bent maradt nővérke még mozgolódik a szobában, megigazítja a tükörben frizuráját, a fiú elgondolkodik. Tetszik neki az ápolónő karcsú dereka és vékony keze. Elmosolyodik önmagában, s lehunyja szemét, keresi a fényeket, de nincsenek sehol. Keresi a belső nyugalmát, de nem találja. Egyszerűen eltűnt. Lassan elragadja magával az álom, egy álom, amit maga irányít. Látja a kislányt, megfogja kezét, a lány arcán halovány pír látszik, s mosolyogva szorítja meg a kezét. Így van ez mindig, minden álomban… De amikor felébred, csak a hideg valóság fogadja. Nem érti miért kellett visszatérnie ide, de tudja, biztos megvolt az oka…

Pár nap múlva már nem kellett a gép, pár nap múlva lekerült kezéről a gipsz is, s pár nap múlva minden seb eltűnt testéről. Gesztenyebarna szemeivel kíváncsian nézett ki az ablakon. A hó minden egyes pelyhe leereszkedett a földre, némelyek ölelkezve voltak, amelyek kézen fogva és akadtak, akik magányosan keltek útra. De lent mindannyian találkoztak, és együttesen építették meg önmagukból váraikat. A kisfiú sóhajtva tűnődött el a fehér csodán. Úgy képzelte, hogy ez egy másik világ. Beszélgetni kezdett egy-egy jégvirággal, de azok nemsokára eltűntek ablakról, s csak a pára gőze tapadt meg az ablakon.
Nem telt el sok idő, és elhagyhatta a kórház falait, anyja jött érte. De milyen nehéz is volt elhagyni a biztonságos falakat! Legszívesebben visszament volna beszélgetni a hóval, hiszen az olyan vicces és nyugtató volt. Otthon pedig hiába hevert elszórva pár játék, nem látott bennük csodát. Amikor apja hazaért, neki nem volt más választása, minthogy begubózik saját szobája rejtekébe, s úgy tesz, mintha nem is létezne.
Régebben tett még kísérleteket, meg is lett a jussa. Apja úgy elverte, hogy az intenzív osztályra került, jobb keze, s bordája is eltört, orrából vér szivárgott és súlyos sebeket is kapott. De a legfájóbb seb mégiscsak a lelke volt, melyet ezer darabba törtek, s nem illesztettek össze. Senki sem volt képes erre, de nem is akadt rá jelentkező.

Közeledett a karácsony… az év azon pontja, amikor a szeretet tartja össze a családot, s az év legfájdalmasabb napja annak, aki sosem tehette ezt, mindig csak áhítozott utána. A feldíszített fenyő és a frissen kisült süti illata, a víg dalok… Csak egy kép maradt melyet örökké megjegyzett a szem, a száj, és a fül. Mind olyan elérhetetlen és hideg… Kín annak ki nem érzi ilyenkor a szeretetet, a törődést és a gondoskodást, az ízeket, az illatokat, a mosolyt, az ölelést… Nem hall baráti szót, angyali dalokat. Elképzeli milyen is lehet ünnepelni a családjával, mindent olyanná tenni, mint az igazi karácsony. Csak ezt az egy napot kérte, csak ezt az egyetlen egyet… De nem hullt le ablakába hullócsillag, hogy teljesítse rég elveszett kívánságait. Amikor a nagymamája még élt, mindig meglepte valami aprósággal, akkor mindig énekeltek és jó meleg volt a kandalló közelében… de minden reményt és álmot elvitt egy hideg reggel, s a mamája többé nem kelt fel, már nem moccant többé. Szirénázó, éles fények cikáztak akkor és elvitték az élettelen testet úgy gondolták, még van remény… De nem volt. A következő emléke már csak annyi róla, hogy esett az eső, s mindenki feketébe öltözött. Elkísérték őt az utolsó útra, de a kisfiú nem sírt, ő nem áldozott hamis könnyeket. Ő nem értette mi ez az egész, csak tette, amit mondtak neki, csak sodródott az árral, az évekkel, a sötétséggel és a fénnyel egyaránt.

Énekszó, lágy dallam, süvöltő szél, fehér lepedő… Ez volt mind, ami arra késztette a fiút, hogy cselekedjen. Halkan osont, mint egy árny a falon, lélegzet visszafojtva, de még ha zajt is csapott volna, senki sem vett volna tudomást távozásáról. Boldogan huppant bele a hideg hóba. Teste érezte a nyugodtságot és a hideget, szíve szabadon szárnyalt, gondolatai már rég nem eme világhoz tartoztak. Lehunyta szemét, és elképzelte a kis fényeket. Akik végig kisérték azon a hosszú úton is. Akiket elvesztett. S csodák csodájára most ismét pajkosan ugrándoztak a sötétben. A fiú elmosolyodott és kinyitotta szemeit, félt, hogy akkor itt hagyják őt apró barátai. De nem így történt. A kis fények tovább úsztak a levegőben, a fiú követte őket, ugrándozott a puha és friss hóban. Lélegzetvétele egyre gyorsabb és gyorsabb lett, szinte szárnyalt az érzésben. A kis színek körülvették, táncot jártak vele, ezernyi boldog dalt énekelve a fülébe. A fiú elképzelte, ahogy a kis pontok emberré változnak, érzésekkel, szívvel, lélekkel. Fantáziája mélyére ásott és elképzelt egy kis házat is, ahova mindannyian bemennek és megajándékozzák egymást, mint egy család, apja és anyja is feltűnt képzeletében, ők is csatlakoztak hozzájuk, nevettek, táncoltak, együtt voltak. A kisember nagyon boldog volt, tán soha életében nem volt ennyire tele a szíve ennyi jó érzéssel.

Ahogy múltak a percek egyre jobban kezdett fázni, nem akart még haza menni, de csontig hatolt a hideg, és a kellemes lágy szellő már őrült hurrikánként tombolt. A kis apró fényecskék is eltűntek, hírtelen nem maradt semmi, ami e világhoz kötötte volna. Felrémlett benne még néhány emlék, az ütések, a verések, a vér szaga, a durva érintések, a hűtlen kezek, a rémek a szobában, az álmatlan éjszakák, a rémült anyai szemek, melyben félelem csillant minden alkalommal…

Nem tudta elhinni, azt, amit eddig életnek nevezett, nem is élet volt tán, csak egy álom, s amit eddig álomnak hitt, tán az a valóság… könnyek gyűltek a fiatal szemekbe. Teste a puha hóba fulladt, lelke még hallotta a karácsonyi dalokat. Valahonnan messze a távolból zengtek. Elmosolyodott. Szíve halkan tört apró darabokká, majd örök álomba merült kicsiny teste. Elérte végre a fényt, melyet a múltkor nem érhetett el, s a kis fények lassan cikáztak mellette, elkísérve őt az utolsó hosszú boldogabb útjára…

Vége