Kalózvér 15. rész

A hold vékony cikke hősiesen világította meg az éjszakai, csendes tájat. A tenger megnyugtatóan zúgott mély, dallamos hangján. A földig érő, fátyolszerű függönyöket langyos szellő lebbentette fel. Idilli volt az összkép, főleg, hogy egy torony ablakából nézhette…
A lelke mégis háborgott.
Lassan elfordította fejét az ablaktól, s inkább a kezeire meredt. Az ágyon ülve és elmerengve a történteken, a megoldás pofon egyszerűnek tűnik. Annyi lenne az egész, hogy átmegy a lányhoz, és bocsánatot kér. Őszintén.
De már elszúrta ezt a lehetőséget.
Főleg, ahogy beszélt vele a hajón. Te jó ég, az arca még mindig előtte volt… az a döbbenet és mély fájdalom… iszonyatosan nagy lelkiismeret furdalást keltett benne. De meg kellett tennie, nem?
Ráadásul Jack lánya… ami egyenlő azzal, hogy tabu!
Hogy nem vette észre? Hiszen annyira egyértelmű! A szemük… egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire hasonlít a szemük! Így most már persze értelmet nyert az, az érzés, amit még az elején érzett, ha a lány szemeibe nézett. Mindig azt hitte, hogy valahonnan ismeri. A gyanúja beigazolódott, tényleg ismerte, csupán a hasonmását.
A szellő végigsimított meztelen felsőtestén, melyen ezernyi, apró csillagként ragyogtak a vízcseppek. Fáradtan felsóhajtott, s megrázkódva a hidegtől, rákönyökölt térdeire. Vizes hajfürtjei itt-ott rátapadtak arcára s nyakára, gerincén apró patakként csorgott le néhány csepp víz. Nem érdekelte most a hideg. Semmi sem érdekelte. Utálta magát az érzésért, ami most elemi erővel tombolt benne!
Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott az a jelenet, ahol ő és a lány kettesben fekszenek az ágyon a Szirén kabinjában, teljesen elmerülve egymásban. És Isten lássa lelkét, gondolatban tovább vitte… összekapaszkodott végtagok, elfúló zihálások, gyönyör teli kiáltások és a csodálatos teljesség érzete… bármit megadott volna azért, hogy mindezt átélje a lánnyal.
„Te lökted el magadtól! Hát itt az eredménye!”
Igenis jól tette! A vágya a nő után, egyszerű… biológia. Ami azzal magyarázható, hogy túlságosan hosszú időt töltött nő nélkül egy férfiaktól hemzsegő hajón. A lány megjelenése fokozta a… frusztráltságát. Kivételesen szépnek találta, olyan érzelmeket is belemagyarázott, amik igazából nem is voltak jelen…
„Hazudsz!”

Idegesen hátrasimította arcából a haját. Kivételesen szép? Igen, ez valóban igaz. És most bevallotta magának, hogy leginkább az fogta meg, hogy olyan ártatlan volt és naiv. Még így is, hogy ennyire elbánt vele az élet. Hogy ennyi rossz és kegyetlenség után, optimistán tud nézni a jövőbe… neki sohasem volt meg ez a képessége, és ezt nagyra tartotta. Főleg egy ilyen nőben.
Tisztelte.
Csodálta.
Kívánta… Istenem, de még mennyire!
Felforgatta mindenét… megingatott mindent, amiben eddig hitt…
Fontosabb bárki másnál…
És… talán…
- Rhys…
A férfi nem fordította oda fejét a hang irányába. Még csak meg sem rezzent. Arra várt, hogy megfagyjon, kívülről-belülről. Nem vett tudomást a hátán végigsimító, forró kézről, sem a nő édes leheletéről, amely a nyakát csiklandozta.
- Mi a baj, picim? – dorombolta, kezeit felcsúsztatta a vállára, onnan pedig le a mellkasára… a hasfalára…
Rhys megragadta a nő vékony csuklóját, mielőtt a keze túlzottan elkalandozhatott volna. A nő kihúzta kezét a fogságból, és egy kecses mozdulattal kicsúszott az ágy szélére, majd a vállainál megragadva Rhyst, szemből a combjaira ült.
Rhys fásultan nézett a nő macskazöld szemeibe. Égővörös, göndör tincsei szabadon omlottak hátára, vékony, kívánatos testét, csak egy selyem hálóing takarta, ami combközépig ért.
Amanda profi volt. Az ősi mesterséget űzte már tizennyolc éves korától. Nem Rhys volt neki az első, de mindig azt állította, hogy úgy tekint rá, mintha az lenne. Rhys különleges helyen állt a kuncsaftjai listáján. Mondhatni az első helyen.
Régebben minden éjszakát nála töltött, ha nem a tengeren volt. Fiatalabb fejjel azt hitte, lehet köztük valami. De egy kéjnő sohasem szerette a kötöttségeket… és soha nem is fogja. Itt persze a régebben volt a hangsúly!
- Elég volt mára… - mormolta halkan Rhys és megpróbálta ledönteni magáról a nőt, de az nem engedte magát.
- Még csak most kezdtük el… - suttogta a szájába, és karjaival átölelte a férfi nyakát. – Mmm, imádom, ha ilyen vizes vagy…
- Am…
- Most jöttél vissza! – biggyesztette le tettetett szomorúsággal alsó ajkát és felpislogott a férfira. – Rengeteget vártam Rád!
Rhys megadva magát hagyta, hogy a nő egy kacér mosoly kíséretében a hátára döntse. Apró kezei úgy simogatták a testét, mintha külön erre születtek volna. Rhysban fellobbant a vágy, de közel sem égett, tombolt annyira a tűz, mint… mint…
Amanda előre hajolt, haja csigákban omlott a férfi mellkasára.
- Elfeledtetem veled! – ígérte vágytól fűtött hangon. Rhys a plafonra szegezte tekintetét, s hagyta, hogy a nő lecsúsztassa kezét a Rhys ágyékát takaró törülköző szélére…



Beth kuncogva hajtotta fejét a fotel támlájára. Jack öblös nevetése bezengte a nappalit, a lány mégis úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél szívmelengetőbb hangot. Még mindig mosolyogva figyelte a férfit, ahogy zavarában összevonja szemöldökeit, miközben szélesen mosolygott.
A nappalit csak a kandallóban lobogó tűz lángjai világították meg, bensőséges hangulatot teremtve. Ebben a félhomályban, vidáman mosolyogva sokkal fiatalabbnak látszott. Most megláthatta benne azt a férfit, akibe minden bizonnyal első pillantásra beleszeretett az édesanyja.
- Hát igen… - motyogta Jack. – Nem voltam teljesen magamnál…
Beth még mindig mosolyogva sóhajtott egy nagyot.
Már több órája itt ültek kettesben és beszélgettek. Tulajdonképpen csak Jack beszélt, ő meg hallgatta. Itta a szavait! Csüggött rajtuk! Olyan világot tárt elé, amit soha nem ismert. A történeteivel sokkal jobban megismerhette az apját is, és az anyjának azt az oldalát, amit feltehetőleg előle mindig elrejtett. Ez pedig rendkívüli érzés volt.
Hihetetlen volt ez az egész… itt ült egy mesés nappaliban egy férfival, akiben a soha nem látott apját fedezte fel. Aki kalóz. És aki egy sziget irányítója… „királya”.
Jack felnézett rá. Kék szemei csodálattól és –még- tartózkodó szeretettől csillogott. Kezét megemelte, s egy éjsötét tincset tűrt a lány füle mögé. Beth rámosolygott.
- Annyira hasonlítasz rá… - szólalt meg a férfi halkan. Elizabeth egy pillanatra lehunyta szemeit. Mikor újra az apjára nézett, nagy erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát.
- Ő sokkal szebb volt…
- Ugyanolyan gyönyörűek vagytok mind a ketten! Te is tündöklő leszel, ha megerősödsz egy picit… - mondta, és tenyerébe fogta lánya arcát. Szemöldökeit összehúzta, mikor megérezte ujjai alatt a lány bőrének alig észrevehető érdességét a járomcsontján. Ujjaira pillantott és meglátta rajtuk az alapozó és púder halvány nyomait.
- Mi történt az arcoddal?
Hangja nem tűrt ellentmondást. Persze kedvesen tette fel a kérdést, ugyanakkor olyan hangsúllyal, hogy nemleges választ nem fogad el.
Beth megvonta a vállát.
- Eltalált egy hajókötél.
- Rhys jobban is figyelhetett volna Rád! – morogta még mindig összevont szemöldökkel, de már könnyedebb hangnemben.
Beth gyomra összerándult a férfi nevének hallatán. Volt ideje elgondolkodni a kapcsolatukon… Már-már nevetségesnek találta, hogy a Sors mennyi érvet hoz fel az ellen, hogy együtt legyenek.
Testvérek!
Ez már aztán végképp abszurd!
Beleremegett a gondolatba, hogy egy hajszálon múlt az, hogy megtegyék… már csak egy vérfertőzés hiányzott…
Szenvedett a gondolattól és a tudattól, hogy mostantól úgy kell a férfira tekintetnie, mint a bátyjára… Te jó ég!
Beleszeretett! Ezen hogy változtathatna?
- Semmiség, tényleg! – mormolta.
Jack felállt és egy kis asztalhoz lépett, amin különböző címkéjű üvegek sorakoztak, mellettük pedig néhány kristálypohár. A férfi megfogta az egyiket, s töltött magának. A cherry csillogva folyt a pohárba, Beth elmerengve figyelte a tűz fénye mellett.
Jack visszatette az üveget, majd a poharat is letette az asztalra. Nagyot sóhajtott.
- Tudod… Rhys azt javasolta… hogy vegyelek rá téged arra, hogy… mondj el bizonyos dolgokat a múltadból.
Elizabeth egész testében megmerevedett. Nem számított erre a hirtelen témaváltásra. Arra pedig végképp nem, hogy minden lelki megerősítés nélkül kell újra felidéznie magában mindent. Nem biztos, hogy képes lenne rá… Miért kellett elrontani ezt a pillanatot a múltja árnyaival? Annyira jó volt hallani dolgokat az anyjáról, megismerni a részleteket, hogy hogyan is találkoztak, szerettek egymásba…
Átkarolta magát. Ujjai belemartak az almazöld ruhájának ujjába, amit nemrég kapott. Fehér szalaggal szegték be a dekoltázsát, s az ujjait is. Az apjától pedig nem rég kapott, egy ehhez illő, gyöngyházfényű szalagot, amivel a haját fogta össze.
Izzadt tenyere remegni kezdett, a gyomrát szinte már nem is érezte… ha elmond mindent… azok után is ilyen szeretetteljesen fog ránézni? Esetleg undorodni fog tőle, megveti? Gyűlölte a bizonytalanságot.
- Mit mondott? – kérdezte. Hangja úgy remegett akár csak a tenyerei, a kétségbeesést, tisztán ki lehetett venni belőle.
Jack megfordult, csípőjével az asztal lapjának támaszkodott. Szemeit a kezében tartott pohárra szegezte.
- Semmit. Nem mondott semmit. De azt mondta, ő tud mindenről.
Beth úgy lesápadt, mintha kísértet jelent volna meg előtte ebben a szent pillanatban. Tehát ezért nem kellett neki…
Szégyenében ő is lehajtotta fejét, nyelvébe harapott, hátha a fájdalom vissza tudja tartani könnyeit, amik most ott remegtek szeme sarkában.
- Mit akarsz tudni? – kérdezte síri hangon.
Jack visszaült mellé, kezébe vette az állát és megemelte. Addig várt, amíg Beth bele nem nézett a szemébe.
- Csak szeretném tudni, mi történt veled… ha nem akarod elmondani, rendben. Mindenkinek vannak olyan emlékei, amik az álmokban is kísértenek, és nem szeretnek róla beszélni. De…
- A Harper családnál dolgoztam… - szakította félbe Beth. Jobb lesz minél hamarabb túl esni rajta, gondolta. Fejét elfordította, felállt és egyenesen a kandallóhoz ment. Egyik kezével megmarkolta a márvány párkányt. – John Harper kihasználta az elkeseredettségemet, amikor anya meghalt, és az ágyába vitt. Rendszeresen.
Hátra pillantott a válla felett. Az apja szobormereven, halálra váltan állt.
Ha már egyszer belekezdett, be is fejezi.
- Volt egy férfi… egy férfi, aki segíteni akart, de… nem voltam képes arra, hogy megbízzak benne… Akkor senkiben sem tudtam megbízni…
Felrémlett előtte a férfi kedves arca, ahogy sajnálattól csillogó szemmel néz rá, és esedezik, hogy bízzon benne… Nem kért cserébe semmit, ezt már az elején kikötötte. Látta rajta, hogy tényleg megviselték a látottak… és hogy már nem érdekli, milyen fontos az, hogy a barátsága Harperrel megmaradjon. Ugyanis, a férfi a polgármester fia volt. Harper pedig a flotta egyik meghatározó személye. Szinte kötelező volt, hogy ők jóban legyenek. De mindezt félretette volna érte, hogy megmentse.
Tejfölszőke, hullámos hajával és ragyogó kék szemeivel egy angyalnak tűnt. Csak hogy akkorra Beth már elvesztette minden hitét.
- Egy este a húgát kellett helyettesítenem egy találkozón. A férfi elől megszöktem… akkor szaladtam bele Rhysba… A történet innen már nem túl színes, kivéve azt, amikor ránk talált a flotta…
Jack továbbra is némán állva várta a folytatást.
- Azok az emberek… brutálisak voltak… - suttogta maga elé meredve. – Sohasem láttam olyan kegyetlenséget… ekkor halt meg Bill… - torka elszorult egy pillanatra. – Én Scarlotte Sinclairnek adtam ki magam, ezért nem bántottak. De egyszerűen nem bírtam elviselni a tudatot, hogy miattam vannak itt… pedig nem is bántottak. Találtam egy fegyvert, és lementem az alagsorba, ahol a börtönök voltak… Valerie-t… Valerie-t megpróbálta megerőszakolni az egyik őr… én… előttem lejátszódott mindaz, amit több éven át el kellett viselnem… egyszerűen nem bírtam nézni. Rászegeztem a fegyvert, és utasítottam, hogy álljon fel… de nem akart engedelmeskedni, ő is a fegyver után nyúlt… azt sem tudtam, mit csinálok… - suttogta. – Embert öltem… - fordult az apja felé. Próbált leolvasni valamit az arcáról, megvetést, undort, de egyiket sem fedezte fel.
- Helyesen cselekedtél… - válaszolt halkan.
Beth szája megremegett, alig látható mosolyra húzódott. – Ez nektek nem is olyan nagy dolog, nem igaz?
Jack megrázta a fejét. Szemei komolyan csillogtak.
- Nem ölünk ártatlanokat, Beth. Te is megtapasztalhattad, hogy milyenek a flotta emberei… ezerszer kegyetlenebbül bánnak az egyszerű emberekkel, mint mi ővelük…
Beth a tűzre szegezte szemeit.
- Nem azt mondom… hogy minden kalóz, aki itt él, ugyanezeket az elveket vallja… - folytatta Jack. – Mert be kell vallanom, hogy igenis, vannak olyan alakok, akik abban lelik örömüket, hogy védtelen nőkre, férfiakra támadnak. De a közösség nagyobb része, aki itt lakik… megtapasztalta már, hogy milyen az elnyomottság… amikor tudják, hogy csak Isten segíthet rajtuk… hidd el, ezek az emberek nem képesek arra, hogy ártatlanoknak ártson. A Jó és a Rossz mindenhol ott van… Az a férfi pedig megérdemelte a halált!
Beth nyelt egyet. S lassan bólintott. Igen, megérdemelte.
- Egy bordélyházban találtunk menedéket… - fogott bele ismét a történetbe. - Nem sokáig maradhattunk, a flotta házkutatási paranccsal oda is betért. Az őröket, akik a Szirénen voltak, leitattuk, és végül kihajóztunk… Volt egy vihar… akkor sérültem meg – mutatott az arcára, másik kezét pedig bordáira simította. És lassan beleszeretett a testvérébe, tette hozzá gondolatban. Mekkora egy idióta!
- Sajnálom.
Keserűen felsóhajtott, tekintetét a kandalló fölött lógó képre szegezte. Az anyja szeretetteljes, bágyadt mosollyal nézett vissza rá.
- Elmúlt… túléltem… és ez a lényeg… Azt hiszem.




Elizabeth úgy ébredt, mint amikor egy úszó éppen a felszínre ér. Kilesett szempillái között, de rögtön meg is bánta, a vakító fénytől majd’ megvakult. Nyögve egyet, arcát a puha párnába fúrta s miközben megmozgatta elgémberedett végtagjait, a hasára fordult. Először fogalma sem volt hogyan is került a selyem és szatén ágyneműk közé, de lassacskán visszatért minden emléke.
A partra szállás… Calico Jack… az apja, te jó ég!
Még mindig alig hitte el, hogy ezzel a találkozással megtalált önmagából egy darabot. Hogy kiderült: mégiscsak van családja.
Lassan, óvatosan egyre fentebb nyitotta szemét, hogy legyen ideje megszokni a fényt. A szobában a domináns szín a fehér volt. De a fehér mellett itt-ott látható volt arany, és bordó is. A bejárati ajtóval szemben az erkély nyílt, mely félszárnya most nyitva állt. Előtte, földig érő, hófehér függöny lebbent meg néha a beáramló levegőtől. A baldachinos ágy az ajtótól balra helyezkedett el. A tartóoszlopai díszesen faragott fenyőfából volt, a fenti díszítő, sötétbordó bársony anyag végéről aranyszínű rojtok csüngtek lefelé. A párnái, takarók, lepedők, mind hófehérben pompáztak, szatén, selyem vegyesen. Az ágy és az ajtó között, a sarokban egy krémszínű szekrény állt, egyik ajtajában tükör állt. A szekrény mellett volt egy pipere asztal is.
Az ággyal szemben fehér márványból kandalló volt. Párkányán egy arany, háromágú gyertyatartó, szélén egy-egy vázában hófehér, és vérvörös rózsacsokor. A falakat sötétvanília színre festették, derékmagasságban viszont vízszintesen, legalább tíz centi vastagságban arannyal, kacskaringós vonalakat festettek. A csíktól lefelé pedig bordó volt.
Összességében nagyon tetszett neki. Első látásra beleszeretett, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Emlékezett Jack arcára mikor megköszönte neki. Csak annyit suttogott válaszul, hogy Katherine-nek is ez volt a kedvenc szobája.
Erőt vett magán, s kicsúszott az ágy szélére. A szatén és a selyem sziszegve csúszkált egymáson. Fehér hálóingét megemelte egy kicsit, hogy ne tekeredjen a lábai köré. Belenézett a tükörbe, a fény felé fordította arcát. A zúzódás még nem tűnt el teljesen, de már alig látszott. Mindenesetre az asztalhoz lépett, ahol Valerie ott hagyott neki egy tégely púdert és alapozót. Mindössze egy leheletnyi réteg kellett ahhoz, hogy eltakarja a lilás foltokat.
Felkanyarította magára a köntösét és az ajtóhoz sétált. Először felfedező utat akart tenni, majd aztán foglalkozik olyan emberi és hétköznapi dolgokkal, mint a felöltözés vagy a reggeli…
Ha jól emlékezett a tegnapi estére, akkor az északi toronyba vezető lépcsősor mellett volt a szobája. Tehát ellenkező irányba kellett indulnia, ha a földszintre akart menni. De esze ágában sem volt.
Így hát balra fordult, s elindult felfelé a lépcsőn. Ha jól tudta, akkor a toronyban három szoba volt. Arra még nem világított rá senki, hogy kié, de ha így állt a helyzet, majd ő megtudja.
A reggeli órák miatt, hűvös volt a szűk lépcsőházban. A szürke kövek tompán verték vissza a keskeny ablakokon beszűrődő fényt. Egyik kezét a falon simította végig, egyfajta támaszt keresve, a másikkal pedig hálóingének alját markolta fel magához.
Néhány perc múlva felért a toronyba. Egy apró helyiségbe érkezett meg, ahol három zárt ajtóval találta szembe magát. Végigsétált az előszobának tűnő helyiségen és az ablakhoz lépett. A kilátás egyszerűen lenyűgöző volt. Az öbölre láthatott le, és a sziklákra, amik között behajóztak.
- Akkor még találkozunk… - búgta egy vágytól fűtött női hang a háta mögött. Beth ijedten fordult meg és ugyanabban a pillanatban legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Pillantása egy fűzöld tekintettel találkozott. A nő szemei egy pillanatra meglepődve felcsillantak. De az első megrökönyödések olyan gyorsan eltűntek, ahogy jöttek. Úgy mérte végig, mintha vetélytársat keresne benne… Telt, buja ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. Bizonyára nem találta elég „veszélyesnek” ahhoz, hogy komolyan vegye.
- Szóval te lennél az új lány…
Beth nem értette, honnan ismeri, vagy honnan hallott róla… Biztosan ő is kint volt, amikor partra szálltak…
- Azt hiszem… - fogta szorosabbra magán a köntöst. Istenem, teljességgel kisebbségi komplexusa volt a nő mellett! El szeretett volna bújni, és megvárni, amíg ez a tökély el nem megy innen. Vörös hajzuhataga beborította hátát, és előre is került néhány tincs. A fény játékával olyannak hatott, mintha lángolna. Egész lényéből sugárzott a kísértés, csábítás és a szexualitás… a közelébe sem érhetett.
A nő háta mögött szélesebbre tárult az ajtó, Beth pedig az eszméletvesztés határára került. Ne!
Rhys összevonta szemöldökeit, mikor megpillantotta a lányt. Beth küszködött a sírás ellen, egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy a férfi és a szeretője is lássa, mennyire érzékenyen érintette ez a találkozás.
- Te mit keresel itt? – szegezte neki a férfi a kérdést. Elizabeth megvonaglott belülről. Körmeit tenyerébe vájta. Akkor sem fogja kimutatni!
- Én…
- Hozzám jött, ne bízd el magad! – nyílt ki egy másik ajtó. Beth oldalra kapta fejét, tekintete Jane szemeibe ütközött. A lány, bátorítóan rámosolygott. - Igaz?
- Igen… - válaszolta elhaló sóhajjal.
Jane hűvösen bólintott a vörös hajú nőnek, majd kézen fogva Beth-t behúzta a szobába. Az ajtó becsukódott mögötte.
- Sajnálom, Amanda nem a legbarátságosabb személy a szigeten… - motyogta Jane és az ágy felé fordult, ahol egy fiatal, hét, esetleg nyolc éves kisfiú ugrált. Lenszőke haja, tincsenként lógott arcába, füstszürke szemei dacosan csillogtak. Az arca rendkívül hasonlított Jane-re.
- Jake, fejezd be az ugrálást! – szólt rá Jane kicsivel erélyesebb hangon, de a kisfiú tovább ugrált.
- Ki ez… ki ez az Amanda? – kérdezte rekedten, s megköszörülte a torkát.
Jane elkapta a kisfiút, aki nevetve próbált elszökni a fogságból. Gyakorlott mozdulatokkal begombolta az ingét és megigazította rajta. Mikor kész lett, Jake egy ugrással az ajtó mellett termett, és kisietett rajta.
- A bordélyban dolgozik… és nem felszolgálóként… - morogta a lány, s gyorsan megvetette az ágyat. – ebből szerintem rájöhettél, hogy milyen kapcsolatban áll Rhyssal.
Igen… túlságosan is tiszta volt előtte. A képzelete gonosz tréfát űzött vele, amikor különböző képeket hozott fel lelki szemei előtt… a gond viszont az volt, hogy most egyáltalán nem volt vicces kedvében. Nem, egyáltalán nem.
- Én már régóta ellenzem ezt, de Rhys nem hallgat rám… állandóan azt hozza fel, hogy „ő nem papucsférj!” – mélyítette el a hangját, utánozva egy kicsit a bátyját. Ismerős gondolatmenet…
- Amandával már majdnem egy évtizede kavar… - folytatta Jane, megigazítgatva az ágyneműt. – Ha jól értesültem a dolgokról, Amanda három évvel idősebb, mint Rhys… és a drága jó testvérem már tizennyolc éves korában, az ágyában volt…
Nem kellene, hogy fájjon! Egyáltalán nem kellene! A testvére!
- Ó Istenem… - nyögte Jane. Beth visszazökkent a valóságba és a nőre nézett. Jane aggódó arckifejezéssel, már-már ijedten vizslatta őt. „Szedd össze magad Beth!” – Beleszerettél?
- Dehogy! – tiltakozott rögtön, egy ideges mosollyal. Rögtön tudta, hogy nem volt hiteles, mert Jane odasietett hozzá. – Nem, ilyenről szó sincs!
- Sajnálom, nem kellett volna, így kitálalnom a…
- Jó reggelt! – hajolt be Valerie az ajtón. – Ó, Beth, hát itt vagy? Éppen azon gondolkodtam… valami gond van?
- Semmi!
- Igen! – vágták rá egyszerre.
Valerie kecsesen felvonta egyik szemöldökét és bentebb lépett. Halkan betette maga mögött az ajtót, s keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Mindenről tudni akarok! Egyetlen apró részletet sem hagyhattok ki!
- Nincs semmi, amit elmesélhetnénk… - jelentette ki Beth és átölelte saját magát. – Semmi említésre méltó…
- Semmi említésre méltó… - ismételte meg Val és lehuppant az ágyra, amit néhány perccel ezelőtt, Jane nagy gonddal igazított meg. – Akkor egészen biztosan Amandáról van szó…
- Honnan…
- Azért ne nézzetek már hülyének, légy szíves! – szakította félbe Jane-t egy laza kézmozdulattal. – Amanda velem jött szemben… nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit keres itt, és hol töltötte az éjszakát. Aztán megláttam Beth-t, aki úgy néz ki, mint aki szellemet látott…
- Rosszul éreztem magam a reggel, és… - kezdett bele Beth, de rögtön elhallgatott, mikor beleütközött Valerie megvillanó tekintetébe.
- Szép. – jelentette ki. – Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot? – kérdezte durcásan, és tettetett sértődöttséggel elfordította fejét az ablak irányába.
- Nyugi… - hajolt le Jane, hogy felvegyen egy eldobott zoknit. – Beth mindent el fog mondani! – nézett egyenesen az említett személy szemeibe. Olyan átható volt, és annyira hasonlított a Rhyséra, hogy tiltakozni sem tudott. A szó szoros értelmében benne akadt a szó.
- Amúgy is nekem kell megszervezni az esti ünnepséget. Valerie, te az mondtad, segítesz nekem. Beth, velünk tartasz?
Elizabeth engedelmesen bólintott.
- Helyes! Rengeteg időnk lesz a történetekre!
- Szívem!?
Beth ellépett az ajtó elől, és felsandított Colinra, aki félszeg mosollyal nézett Jane-re.
- Nem akartam zavarni, de Jack beszélni szeretne veled!
- Rendben, mindjárt megyek!
- Én addig visszamegyek a szobámba és elkészülök! – ragadta meg a lehetőséget Beth, s a választ meg sem várva kisurrant az ajtón.
Nem kiáltottak utána, de nem is állt volna meg. Úgy szaladt el Rhys ajtaja előtt, mintha maga az Ördög rejtőzködött volna mögötte. Nem akarta újra átélni azt a szégyent és megaláztatást… főleg, hogy fogalma sem volt arról, miért viselkedett vele így a férfi?
Leért a lépcső aljához és befordult a sarkon. Pont akkor pillantotta meg vele szemben Rio-t. Idegesen meggyorsította lépteit. Nem akart most beszélgetésbe bonyolódni vele… főleg, hogy Rio legtöbbször mindig átlát rajta.
Már csak néhány méter…
Rio is észrevette, arcán feltűnt egy titokzatos félmosoly. Elizabeth elgondolkodott azon, hogy nem-e kellene bűntudatot éreznie amiatt, hogy nem hat rá ez a mosoly…
A férfi is elindult felé, pedig Elizabeth-et már csak néhány lépés választotta el a szobájától. Nem tehetett mást, lelassított és visszamosolygott a férfira.
- Jó reggelt! – köszönt rá Rio és mikor a lány elé ért, leplezetlenül végigmérte. Beth a füle tövéig elpirult. Nem az örömtől, hogy egy férfi kívánatosnak találta… sokkal inkább az volt a helyzet, hogy… zavarta… nem érezte helyesnek a férfi közeledését.
- Jó reggelt! – köszönt vissza s kezét az ajtó kilincsére helyezte.
- Hogy érzed magad?
Elizabeth elnézett mellette. – Jól. – bólintott egyet, hátha úgy meggyőzőbb az alakítása… - Igen, jól. Remekül.
Rio közelebb hajolt hozzá. Beth ösztönösen hátrált, amire a férfi szemei egy pillanatra dühösen megvillantak. Sötétbarna szemei most semmi melegséget nem sugároztak… rideg volt és kemény… De ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt. Beth-nek megfordult a fejében, hogy talán képzelte az egészet… ugyan már! Rio nem bántaná… Mégsem tudta elűzni magából azt a furcsa, félelemhez hasonló érzést, ami eluralkodott rajta. Nem volt rá ésszerű magyarázata…
- Nem mondták még neked, hogy nem tudsz hazudni?
„És neked, hogy ne üsd bele mindenbe az orrod?”
- Nem hazudok! – jelentette ki komor hangon.
Elege volt mindenből. Ebből a beszélgetésből, az udvarias viselkedésből, a férfiből…
- Hát persze… - dőlt az ajtónak. – Mindenesetre nagyon remélem, hogy nem Rhys áll a háttérben…
- Neked Kapitány, vagy tévedek? – csattant fel indulatosan és újra megragadta a kilincset.
- Még azok után is véded, ahogy bánt veled? – kérdezett vissza Rio összeszűkült szemekkel. Ellökte magát az ajtótól, és megállt előtte. Kicsit olyan tartást vett fel, mintha támadni készülne… Beth önkéntelenül is megremegett.
- Nem tudsz te semmiről! Semmi közöd hozzá!
- Talán mégis van!
- Ó, ugyan! – horkantott fel Beth és belépett a szobájába. Már éppen csukta volna be az ajtót, mikor Rio nekinyomta a vállát.
- Miért baj az, ha törődöm veled?
A lány nem volt képes arra, hogy a szemeibe nézzen. Makacsul az ajtófélfára szegezte tekintetét és nem mozdult.
- Mert nem kellene…
- Miért nem?
Beth csak megrázta a fejét.
- Nem veled van a baj, ne aggódj… egyszerűen csak… nem tudnék beléd szeretni…
Várt egy picit.
Aztán ismét megpróbálta bezárni az ajtót.
Rio minden ellenállás nélkül hagyta.


- Szóval akkor… miért is lesz ez az ünnepség?
Beth engedelmesen tartotta a hatalmas szatén függönyt, amíg Jane egy létrán egyensúlyozva rögzítette az anyagot a korláthoz. Ahogy telt az idő, az emberek egyre zajosabbá, izgatottabbá váltak. Ételeket, italokat hordozgattak a szabadban felállított asztalokra, a zenészeknek kisebb színpadot emeltek. A gyerekek visongva rohangáltak a felnőttek között. Beth állandó mosollyal a szája sarkában figyelte őket.
- Hát, hogy megérkeztetek épen és egészségesen! – jelentette ki Jane olyan hangsúllyal, mintha születésétől fogva tisztában kellett volna ezzel lennie. – Ráadásul Jack azt szeretné, hogy meglásd a sziget szépségét. Egy ilyen ünnep alatt mindent feldíszítenek… gyönyörű szokott lenni! Aztán itt vagy te is… az elveszett bárányka… - mosolygott rá kedvesen és lejött a létráról. Fáradtan megtörölte homlokát.
- Azt dobd csak le valahova! A fiúk majd elintézik! – mutatott az anyagra, amit Beth tartott. Amint a lány megtette, Jane belé karolt és ketten elindultak kifelé. – Keressük meg Valerie-t!




- És azt se hagyd ki, amikor a bordélyházban állandóan maga mellé csalt éjszakára! – kotyogott közbe Valerie, miközben a poharakat rendezgette az udvaron felállított asztalokon.
- Ezt meg honnan… - motyogta pipacsvörös arccal Beth.
- Ne feledd, hogy egyszer én vittem be a ruhádat! És akkor még mindketten mélyen aludtatok!
- Ez furcsa… - szólt közbe Jane enyhén ráncolt szemöldökökkel. – Egy ujjal sem nyúlt hozzád?
Beth arca még vörösebbre váltott.
- Ugyan már, magunk között vagyunk! – forgatta a szemeit Valerie, lágy mosollyal az ajkán.
- Hát… nem… nem nyúlt… hozzám…
- Ez tényleg furcsa… - mondta most már hangosabban Jane. – Rhys nem arról híres, hogy békén hagy egy nőt maga mellett…
- Lehet, hogy csak… nem érdekeltem… - válaszolt Beth felidézve magában utolsó beszélgetésük foszlányait.
„Te most komolyan gondoltad, hogy lehet kettőnk között valami?”
- Én ebben nem lennék olyan biztos!
- Ne meséljetek bele semmit! – fakadt ki végül Beth. A két nő meglepődve maradt csendben… - Ma reggel is egy másik nő jött ki a szobájából. Ha annyira érdekelném, nem hiszem, hogy így állna a helyzet…
- Azért erre én nem vennék mérget! – sóhajtott fel Jane. – Amiket elmeséltél nem mindennapi dolgok… Rhys soha az életben nem törődött ennyit egy nővel, mint veled. Jó rajtam kívül, de hát én a húga vagyok…
„… kellett egy kis szórakozás…”
Beth egy picit megrázta a fejét. Bármennyire is próbálták bebizonyítani az ellenkezőjét, ő tudta az igazságot. Az Istenért, Rhys maga vágta az arcába kíméletlenül, nem érdekelve, hogy mekkora kárt okoz ezzel a lelkében. Hogy nem akarja őt! Hogy mindvégig csak játéknak tekintette… akárcsak John Harper…
És a cseresznye a habra az, hogy testvérek…
Ugyan már, miért harcolna olyasmiért, amit maga a Sors is ellenez?
Nem kellene ilyesmiken rágódnia, amikor itt áll azon a helyen, amiről mindig is álmodott. Elszigetelt, szinte felfedezhetetlen helyen… ahol új életet kezdett, a vér szerinti apja oldalán… kell ennél több?
- Lehet, hogy elbeszélgetek egy kicsit a bátyámmal… - gondolkozott hangosan Jane, és arrébb tolt egy tálcát, hogy helyet csináljon a most érkező poharaknak.
- Inkább ne! – kapta fel a fejét ijedten Beth.
- Szerintem hagynod kellene! – bólogatott Valerie Jane pártját fogva. – Semmi rossz nem származhat belőle!
Á, dehogy, csak a nem rég kezdett el élete újra darabokban fog heverni!
- Nem kell beszélned vele! – mondta Beth határozottan. Nem hagyja, hogy minden büszkeségét és tartását a földbe tiporják. – Ez… amúgy is a kettőnk ügye… engem viszont nem érdekel, hogy kivel van és mit csinál…
- Hát… rendben… ahogy akarod… - motyogta Jane miközben kétségbeesetten próbálta visszatartani kitörni készülő nevetését. Valerie vigyorogva figyelte Jane-t…
- Most mit mondtam? – fakadt ki Beth elkeseredetten. Egyáltalán nem értette őket…
- Csak az szívem, hogy nem tudsz hazudni! – vigyorgott Jane és fejét rázva elfordult, hogy kipakolgassa a poharakat.
- Valld be magadnak, hogy fülig szerelmes vagy a drága jó bátyámba…
- De én nem…
- Tudod Val is sokkal kezelhetőbb lett, amióta… khm… szóval amióta Nathan a „gondjaiba vette”!
- Hé! – kiáltott fel Valerie.
- Most én is részleteket akarok hallgatni! – vetette fel rögtön Beth, hátha sikerül elterelni magáról a beszélgetést. És sikerült!
Valerie elbűvölően pirulva mesélt, csak ömlött belőle a szó. Elizabeth sejteni tudta, milyen érzés lehet a nő cipőjében járni. Egy férfi, aki a csillagokat is lehozná az égről, ha ő arra kérné…
Ahogy az idő haladt, az emberek egyre hangosabbak és izgatottabbak lettek. A triójukhoz később csatlakozott egy fiatal nő is. Valerie boldogan ölelte át, és egy kicsit félre húzódtak tőlük. Hangjukat lehalkították, semmit nem értett belőle.
- Ő Sally Kerr – súgta oda neki Jane. – Bill lánya. A férje tavaly halt meg. A flotta süllyesztette el a hajót.
- Óh…
Beth együtt érzően figyelte a nőt, aki szomorú mosollyal hallgatta Valerie-t. Sötét, csokoládébarna haját egy egyszerű, fehér főkötő alá rejtette. Itt-ott elszabadult egy-két rakoncátlan tincs, körbevéve hófehér, bájos arcát. Fekete szoknyát és fűzőrészt viselt. A blúz, amit a fűző alá vett fel szintén feketében pompázott. Zöldeskék szemeiből a gyász szinte sütött…

Beth gyomra összeszorult. A nő nemrég vesztette el a férjét… most pedig az apját… az ő ostobasága miatt.
Mintha meghallotta volna a gondolatait, felpillantott, egyenesen a szemeibe. Beth várta, hogy megvetően végigmérje, aztán elforduljon tőle, de nem így történt. Sally ajkai bátortalan mosolyra húzódtak és egy aprót biccentett felé. Ő is visszamosolygott.
Apró, vékony kezeit összekulcsolta maga előtt. Annyira törékeny volt! Pedig néhány centivel egészen biztosan magasabb volt Beth-nél.
- Szóval akkor ő itt született a szigeten? – kérdezett vissza suttogva.
- Igen. Ned, a férje is már itt élte a gyerekkorát. Pedig hogy utálták egymást! Mindig keresztbe raktak a másiknak! Viszont amikor Ned elment az első útjára, visszatérésének az éjszakáját Sally vele töltötte. Mintha az addigi civakodásuk meg sem történt volna…
- Végig szerették egymást…
- Igen… - súgta vissza halkan Jane. – Nagyon sajnálom őt, de remélem, hogy nem jutok én is ugyanerre a sorsra… Ha Colinnal, Jake-kel, vagy Rhyssal történne valami én abba belepusztulnék…

Elizabeth felnézett a nőre és most először észrevette magabiztos páncéljának gyenge pontjait. Szemeiben félelem csillogott. Még ha olyan vidámnak és magabiztosnak is mutatta magát, közben mindvégig félt. Halálosan rettegett, hogy a hozzá közel állóknak, a szeretteinek valami baja esik. Ő is megtapasztalta már ezt az érzést. És sajnos át is esett rajta…
- Nem lesz semmi baj. Bízz bennük!
Jane hálása rámosolygott és folytatta az asztal rendezgetését.
- A nevem Sally Kerr!
Beth visszazökkent a valóságba és meglepődve vette észre, hogy a fiatal nő előtte áll és vékony kezét felé nyújtja. Elizabeth zavartan elmosolyodott és elfogadta a kinyújtott kezet.
- Elizabeth Noell. Nyugodtan hívj csak Beth-nek.
- Rendben – válaszolt magas, csilingelő hangján s amikor elmosolyodott, szinte éveket fiatalodott. Pedig most sem volt öreg. A húszas évei elején járhatott. De a szomorúság, ami körül lengte, eltompította az amúgy angyali szépségét.
- Hogy érzed magad a szigeten?
Csupa kedvesség és báj. Miért az ilyen nőket bünteti az ég?
- Betolakodóként… - motyogta még mindig zavarban. A nő szemei enyhén kikerekedtek.
- Semmi okod rá… Itt mindenki elfogad.
- Meg kell még szoknom.
Sally ismét elmosolyodott. – Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj… ha jól tudom, úgyis szomszédok leszünk. Jack ajánlotta, hogy költözzek fel a kastélyba… - halkult el a hangja.
Amiért Bill nem tért vissza, nincs kivel laknia…
- Rendben. Szavadon foglak.
- Sally, tudnál segíteni egy kicsit? – kiáltott egy asszony messzebbről.
Sally még utoljára rámosolygott.
- Később még találkozunk.


Mire leszállt az éj az egész sziget teljesen felbolydult. Jó értelemben, persze. Fáklyák világítottak szinte mindenhonnan, egy nagyobb, üres tér közepén pedig hatalmas tábortűz lobogott. Egy kicsit távolabb a tűztől, ahol a kis színpadot felállították, négy tagból álló zenekar játszott. Három hegedűs és egy zongorás. A vidám zene mindenkit átjárt, táncba hívva a párokat. Enyhe szél támadt fel néha, de ez pont jó volt. Elég arra, hogy lehűtse a kipirult táncolókat és nevetgélőket. Beth arcán a mosoly már-már levakarhatatlan volt, ahogy a tömeget nézte. Sugárzott a boldogságtól, akvamarin-kék szemei megvillantak a tűz fényében. Fekete, hullámos haja tincsenként, rakoncátlanul hullott hátára. Egy hófehér blúz volt rajta, aminek az ujját könyékig feltűrte. Vérvörös fűzőjében és fekete szoknyájában – mely követte minden mozdulatát s néha hozzásimult combjához – úgy nézett ki mint egy vad cigány lány. Tüzes, megfékezhetetlen… és Rhys tudta, hogy erre a képre örökre emlékezni fog.
- Már kinéztél magadnak valakit az estére? – szólalt meg mellette Colin.
Rhys ivott néhány korty bort, mielőtt válaszolt volna. – Még nem.
- Teljesen abban a hitben voltam, hogy Beth… szóval, hogy ő… felkeltette az érdeklődésedet… hogy komoly szándékaid vannak vele kapcsolatban…
Rhys erőltetetten felnevetett. Pedig mennyire fején találta a szöget! Csak az, az átkozott elhatározása ne lenne!
- Ismersz… nem tudnék megállapodni egyetlen nő mellett…
- Hát ez az! – emelte meg a poharát Colin. – Hogy ismerlek! És tudom, hogy képes lennél rá!
- Na persze…
- Jane is ezt mondta… és ő kimondottan helyesli a kapcsolatotokat…
- Nincs semmiféle kapcsolat… - morogta ellentmondást nem tűrően. – Jane pedig megtanulhatná, hogy ne üsse bele mindenbe az orrát… elég idegesítő szokása.
- A te húgod! – emelte meg mindkét kezét.
- És a te feleséged!
- De engem nem zavar!
- Hát persze, mert nem te vagy a téma tárgya…

Colin felnevetett. Rhys nézte, ahogy a lány megáll Sally mellett és beszélgetésbe kezdenek. Elég őrjítő látvány volt hátulról… ahogy a haja csigákban omlik hátára és vállára, a legalsó tincsek pedig a csípőjén simítanak végig minden apróbb mozdulatára…
- Hát nem is tudom… - szólalt meg ismét Colin, miután lecsendesedett. – Én mindenesetre nem engedném ki a kezem közül, az biztos.
Most már úgyis mindegy… mindent elrontott…
- Legalább kipróbáltad milyen az ágyban?
Rhys szemei fenyegetően megvillantak, ahogy a férfira nézett.
- Jó, nem mondtam semmit!
Egy ideig csendben nézték a kavalkádot. Beth még mindig Sally és Jane társaságában volt. Örült, hogy a húga jól kijön vele. Először tartott attól, hogy a két nő talán nem fogja megkedvelni egymást, főleg a természetükből adódóan. De szerencsére kellemesen csalódott. Mint mindig, ha Jane-ről volt szó.
Még mindig emlékszik milyen arcot vágott, amikor először hozta ide. Semmi megrökönyödés, ahogy azt elvárta volna az ember egy nemesi származású lánytól, ha egy szigeten teszik ki.
Mindenről tudni akart, mindent, mindenkit megismerni lehetőleg egyszerre…
Azzal, hogy elfogadta ezt a helyet, saját – bár megváltozott – testvérét is elfogadta. És Rhys már nem tudná jobban szeretni.

Arra is rá kellett döbbennie, hogy a kis húga, akit mindig óvni, védeni kellett, az évek múltával felnőtt nő lett. Akadékoskodott, amikor bejelentette, hogy Colin és ő össze akarnak házasodni. Tudta, hogy igazából sok beleszólása nincs. Csak fenn akarta tartani a látszatot, hogy ő irányít. Ezért egy hétig elnyújtva a kisebb vitákat nagy kegyesen hajlandó volt áldását adni a frigyre. S mivel tudta, hogy Colin jól fog bánni a lánnyal, ráadásul sütött róla, hogy halálosan beleszeretett a kicsi húgába nem tudta sokáig fenn tartani a bunkó testvér szerepét…
- De komolyan… - szólalt meg megint a férfi. Rhys felsóhajtott. Ha Colinra néha rájön a beszélhetnék, nem lehet lelőni. – Most odadobod a spanyolnak?
Rhys, mint akit gyomorszájon vágtak, úgy érezte magát a bejelentéstől. Kissé ijedten vette észre, hogy a lány már nincs Jane és Sally társaságában. Szemöldök ráncolva pásztázta a tömeget, hátha meglát egy fekete hajkupacot, vagy egy vörös fűzőt… de sehol semmi…
A pokolba, ha Rio egy ujjal is hozzáér…
De mi köze van hozzá? Ő taszította el magától a lányt! Ő sértette meg, minimum örökre!
Nem! Megígérte, hogy vigyázni fog rá!
„Persze, amíg a hajón van… de ez itt a szárazföld, egyetlenem…”
És ha Rio bántja?
Fogcsikorgatva nézett újra körül. Mikor a sötétséget kezdte el kémlelni, észre is vett két alakot, ahogy egyre távolodnak a biztonságot nyújtó fénytől. Szíve hatalmasat dobbant, mikor kivette a vörös fűző élénk színét…
Morogva nyomta vigyorgó barátja kezébe a poharát és utánuk eredt. Nem érdekelte, hogy az ötlet most mekkora marhaság volt, de akkor sem fogja hagyni annak a spanyolnak, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen az ő… az ő… mijéhez is?



Beth hatalmas lelkifurdalással sétált Rio oldalán. A reggeli beszélgetésük elég rosszul sült el, és ő megbántotta a férfit. Pedig semmi oka nem volt rá. Rio mindig is kedves volt vele, támasznak ajánlotta fel magát, ha baj volt. Egyszerűen csak ő nem tudta elfogadni. Nem volt semmi baj a férfival, ő nem érezte helyesnek az egészet. Mármint hogy engedje közeledni. Egyáltalán nem lenne helyes.
- Tudod… sokat gondolkodtam azon, amit mondtál… - szólalt meg Rio elsőként. Beth hallgatott, amúgy sem tudott volna mit válaszolni.
A hangok egyre csak halkultak, ahogy távolodtak az ünnepségtől. Az ég teljesen tiszta volt, sehol nem takarta egyetlen felhő sem a csillagokat. A tenger békésen zúgott mellettük, Beth mégis úgy érezte mindjárt kettészakad a benne tomboló háború miatt.
Összerezzent, mikor Rio keze megfogta az övét, s megállásra késztette. A férfi egy jó’ fél fejjel volt magasabb nála. A sötétben kicsit fenyegetőnek hatott, ahogy fölé magasodott.
„Rhys még tőle is magasabb” villant át Beth agyán.
- Arra jutottam, hogy… talán… adhatnál egy esélyt… ennek a dolognak. Tudom, hogy… érzelmileg kötődsz Rhyshoz, de hidd el, ez csak rajongás… Bárki más a helyedben ugyanígy lenne. Megmentett, ráadásul… néha kedvesen is bánt veled, de… Ő nem az, az ember, aki megmarad egy nő mellett… hiszen te magad is láthattad…
- Rio…
- Csak egyetlen esélyt kérek… ha nem működik, rögtön félreállok. De tudod, azóta kívánlak, hogy először felléptél a hajóra…
Kívánlak… nem szeretlek. Nem is kedvellek. Csak kívánlak!?
- Nem hiszem, hogy ez… - kezdte el óvatosan.
Benne rekedt a levegő, amikor Rio két keze közé fogta az arcát. Legszívesebben hátrált volna jó pár métert, de a férfi kezei miatt nem tudott. – Rio… - hangja szinte csak cincogás volt az ijedtségtől.
- Engedd, hogy bebizonyítsam… - lehelte a férfi és lentebb hajolt. Száját a lányéra tapasztotta. Beth ajkai megremegtek a döbbenettől, Rio pedig az izgalom hatásának hitte ezt, ezért még szenvedélyesebben csókolta. Nyelvével szétfeszítette a lány ajkait, bebocsátást nyerve ezzel.
Beth belsője tombolt el akarta lökni magától, ráordítani, hogy ezt nem engedheti meg magának! Hogy ezzel mennyire megrémíti, amikor ennyire „rámászik” és követelőzik! Olyan érzése volt, mintha ismét a sötét, elfüggönyözött hálószobában lenne, a hatalmas, baldachinos ágyban… meztelenül… kikötözve… kiszolgáltatottan.
Erőnek erejével fordította félre a fejét, hogy levegőhöz jusson.
- Rio… hagyd abba… - suttogta zihálva.
De Rio még csak nem is hallgatott rá. Szája megtalálta nyakának bársonyos bőrét, s most ott csókolgatta egyre lentebb haladva. Karjai átölelték a lány derekát megakadályozva a menekülést. A félelem felkúszott a lány gerincén, már-már a pánik szélére sodródott. Rettegett a férfi karjaiban, érezte a bennük szunnyadó erőt, amivel oly’ szorosan tartotta, hogy megmozdulni sem bírt… Egy mozdulatába kerülne és ő már a földön lenne…
- Rio, kérlek… - nyögte a sírás határán állva.
- Akarlak…

Libabőrös lett, ahogy a férfi forró lehelete végigsimított a dekoltázsán. Nem az élvezettől.
- Hagyd abba! – támasztotta neki tenyerét a mellkasának, hogy eltolja magától, de Rio csak még szorosabban húzta magához. – Ne csináld ezt kérlek!
Mocorgott, rúgott, fészkelődött, de semmi sem hatott a másikra. Kezdte tényleg veszélyben érezni magát. Miért kellett beleegyeznie ebbe a sétába? A lelkiismerete nem engedte, hogy nemet mondjon, de most valahogy nagyon gyűlölte a lelkiismeretét…
- Rio…
- Tetszene neked is hidd el…
- De én nem akarom! - remegett meg a hangja. Rio elaraszolt vele egy fa törzséhez. Nekidöntötte a lányt, beszorítva ezzel a fa és maga közé. A combjára simította kezét, és elkezdte egyre fentebb húzni a szoknyáját, miközben újra csókba vonta. Beth kétségbeesetten sandított oldalra, hogy felmérje az embertömeg és a közöttük lévő távolságot. Talán ha elég hangosan sikít, meghallják…
Rio a lány combjai közé nyomta sajátját, hogy szétfeszítse őket. Beth már éppen azon volt, hogy megszakítva a csókot kiált egyet, amikor kattanó hangot hallott… félreérthetetlen volt. Rio is megmerevedett egész testében. Tehát felismerte. A hang olyan volt…
Mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert.