Féltestvéri szeretet I.

A gyomrom görcsben van, fáj a fejem, és zsibbad a fenekem.

Majdnem négy órája robogunk a vér szerinti apámmal az autópályán, és már indulás óta nem szóltunk egymáshoz. Egy ideje számolom a villanypóznákat, amik mellett elhaladunk, de szédülök tőle, ezért becsukom a szemem, és aludni próbálok.
Nem hiszem el, hogy mindez velem történik. Csak tizenhat éves vagyok. Hogy várhatják el tőlem, hogy kezelni tudjam a helyzetet? Két hete meghalt az anyám, és most egy olyan férfihoz kell költöznöm, akit gyakorlatilag nem is ismerek. A férfihoz, aki tizenhat éve felcsinálta anyámat, és aztán úgy dobott el minket, mint egy üres kólás dobozt. Ennyi év után játszani akarja a jó apukát, és magához vett. Most ott kell laknom vele, a némberével, és a fiával valahol az Isten háta mögött, távol a várostól, távol a múltamtól, távol mindentől, amit valaha a sajátomnak mondhattam…
Nem tudok aludni… egyre jobban lüktet a fejem, és a fenekem is gyakorlatilag lebénult.

Megérkeztünk. Apám kipakolja a kocsiból a cuccaimat, miközben én megkövülten bámulom az új otthonomat. Hatalmas… Felháborító, hogy miközben ő valahol vidéken élt az úriházában, hagyott minket rohadni egy egyszobás lakásban a nyomornegyed közepén.
Az ajtó kinyílik és egy nő lép ki rajta. Feltehetőleg ő a feleség. Vicsor szerű mosolyra húzódik a szája és visítva rohan felém.
-bJajj, Alex… Annyira jó, hogy itt vagy. Mostantól minden rendben lesz.
Színjáték. Egyértelműen gyűlöl. Hogy ne gyűlölne? Hiszen a férje félrelépéséből született gyerek vagyok.
Megragadja a kezemet és bevezet a házba. Soha nem láttam még ehhez fogható luxust. Minden bútor bőrből van, a falak vakítóan fehérek és vibráló színekben pompázó festményekkel vannak díszítve. Először lenyűgöz, aztán fokozza a bennem felgyülemlő undort.
- Aludni akarok – mondom fásultam.
- Rendben bogaram –dünnyögi a nő. – Menj fel az emeletre és jobbra az első ajtó. Dobd csak le magad!

Felvonszoltam magam, be az említett szobába, ahol két ágyat találtam a szoba két legtávolabbi sarkában. Odamentem a közelebbihez, lerántottam róla a pokrócot és elterültem rajta. Sokkal kényelmesebb volt, mint az én otthoni ágyam és ez valamiért idegesített.
A hátam mögött tudhatok egy tragédiát és egy tönkretett életet. Mindezt megspékeltük egy négy órás kocsikázással, ezért érthető, hogy hamar magával ragadott az álom.

Arra ébredek, hogy valaki bökdösi a vállamat. Félig kinyitom a szemem, és egy nagyjából velem egyidős sráccal találom szemben magam. Az arca kínosan közel volt az enyémhez.
- Hé, Te! – úgy beszélt velem, ahogy a mocskos csavargókkal szokás az utcán. – Az én ágyamon fekszel.
Összeszorítottam a szemem, hogy elmúljon belőle az égető fájdalom.
- Nem hallod?! – ordította. Kinyitottam a szemem, és villám gyorsan leszálltam az ágyról.
- Sajnálom – motyogtam egészen halkan, de nem felelt semmit. – Amúgy Alex vagyok.
- Remek. Bár senki sem kérdezett, de remek. – Gúny és megvetés volt a hangjában. - Az ott a te ágyad – a szoba másik sarkába mutatott. – Maradj ott és húzd meg magad!
Nem mertem válaszolni, sem pedig a szemébe nézni. Átsomfordáltam az én ágyamhoz, csöndben letelepedtem és jobban szemügyre vettem a srácot.
Jóval magasabb volt, mint én és izmosabb is. Rájöttem, hogy csak az arcáról lehet megállapítani, hogy velem egyidős. Ha jól tudom, nálam két évvel idősebb. Rövid világosbarna haj, egészen érdekesen vágva. Látszik, hogy rendszeresen jár fodrászhoz. Az arca alapjában véve kisfiús, de a két oldalt markánsan kiálló arccsontok hihetetlenül férfiassá tették. A ruhái pedig… trendik… gondolom. Nem értek a divathoz. A fenekén szorosan feszült a farmernadrág, mellkasán pedig a fekete trikó.
Felém fordul, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetemet, és lesütöttem a szemem. Olyan lenézően vizsgálgatott, hogy karba tettem a kezem és összehúzódtam, mint akit valami szégyenletes tetten kaptak rajta. Megcsóválta a fejét és az ajtó felé indult, de félúton megállt és egy nagy sóhaj után csak ennyit mondott.
- Danny vagyok.
Több szó nem is esett köztünk, hanem folytatta az útját és elhagyta a szobát. Egyedül maradtam… annyira egyedül.

Egy zuhany, egy pocsék vacsora és egy örökkévalóságon át tartó kínos csend után most ismét itt vagyok a szobában, és az ágyon fekszem. Danny egyenletes szuszogásából arra következtetek, hogy már alszik.
Ezer gondolat cikázik át a fejemen. Az elcseszett gyerekkorom, anyám halála, a barátok, akik soha nem is voltak igazán barátok… Minden erőlködésem ellenére könnyek szöknek a szemeimbe, és rövidesen elfog a sírás. Átölelem a párnámat, és némán siratom a múltamat és mindent, amit soha sem kaphattam meg… milyen szánalmas.
Valaki megérintette a vállamat, ami úgy megijesztett, hogy majdnem felsikoltottam. Átfordultam a másik oldalamra és Danny nagy, barna szemei néztek vissza rám.
- Miért bőgsz? – kérdezi, látszólag minden együttérzés nélkül.
- Nem bőgök – cincogom, és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Dehogynem bőgsz. Mi a bajod? – forszírozza, és közben beljebb lök az ágyon, hogy mellém feküdhessen.
- Miért érdekel? – vetem oda neki dacosan, mert nem értem, hogy mi ez a hirtelen érdeklődés.
- Nem tudok aludni a szipogásodtól, és gondoltam, ha már fent vagyok, akkor megkérdezem, mi van.
Néhány másodpercig csöndben maradtam, aztán elkezdtem beszélni.
- Minden… Miért történik ez velem? – újra sírni kezdek. – Mit tettem, hogy ezt érdemeljem?
Nagy levegőt vett és csak ennyit suttogott.
- Semmit.
Kisimított egy fakóbarna tincset a szememből, egy puszit lehelt az arcomra és átkarolt. Teljesen kikerekedtek a szemeim, és mozdulni sem bírtam a döbbenettől.
- Aludnod kéne. – Jelenti ki. – Holnap még ki is kell pakolnod.
Nem válaszoltam. Le kellett volna löknöm az ágyról, hiszen milyen dolog az, hogy valami vadidegen mellém fekszik, és ölelgetni kezd? És mégsem löktem el. Annyira megnyugtató volt, hogy ott van és hallom, ahogy lélegzik, és nem vagyok egyedül, ezért csak ellazultam és becsuktam a szemeim. Szép lassan elárasztott a nyugalom és elaludtam.


Másnap reggel tompa fájdalomra ébredtem. Danny érdekes, garnélarákszerű pózt vett fel alvás közben és a térde belefúródott az oldalamba.
Elég korán lehetett, mert a nap még csak felkelőben volt. Megpróbáltam átfordulni, hogy kényelmesebb legyen, de úgy látszik nem voltam elég óvatos, mert Danny fölébredt.
- Mit fészkelődsz? – alig értettem mit morog, mert az arca is az oldalamhoz volt préselődve.
- A térded… az oldalamban… - suttogtam.
- Bocsi – válaszolta, majd még szorosabban karolt magához, mert csak így fértünk el rendesen.
- Nem kéne átmenned a saját ágyadra? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy miért van még mindig ott.
- Kiraksz? Elmehetek, ha akarod – nem láttam az arcát, de hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog.
- Én nem úgy gondoltam, csak… nem tudom – mondtam megszeppenve, mert attól tartottam, hogy nem viccel és tényleg felkel.
- Akkor maradj csöndben és aludj még egy kicsit! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem tudtam teljesen visszaaludni. Körülbelül egy órája vergődhettem így félálomban, amikor Danny ébresztőórája hangos vijjogásba kezdett. A srác ennek hallatán dühösen felnyögött, aztán lekászálódott rólam.
- Edzés – mondta energiától, és lelkesedéstől mentes hangon.
Kikapott néhány ruhát a szekrényből és bevonult a fürdőszobába. Tíz percet tölthetett odabent, aztán visszajött a szobába, hogy összeszedhesse az edző cuccát. Csak bedobálta a holmiját egy táskába, küldött felém még egy erőtlen mosolyt és távozott is.
Visszadőltem az ágyba, mert még pihenni akartam egy kicsit. Valahogy most annyira egyedül éreztem magam. Kényelmesen elnyújtóztam, de sokkal szívesebben préselődtem volna össze Dannyvel. Elhessegettem ezt a gondolatot, majd szép lassan megnyugodtam, elzsibbadtam és visszazuhantam abba a meditatív állapotba, amiből a vekker felriasztott.

A percek egyre gyorsabban suhantak és hamar eltelt egy egész óra. Nem akartam tovább fetrengeni az ágyban, ezért lerúgtam a takarót, kiválogattam néhány ruhát a bőröndömből és a fürdőszoba felé vettem az irányt. A ruhákat egyszerűen ledobtam a földre, ezután hosszas bíbelődéssel beállítottam a zuhanyrózsát és megengedtem a vizet. A gőz hamar megtöltötte a fürdőszobát és már a tükörben sem láttam magam a párától. Lehámoztam a ruháimat, félrerúgtam őket és beléptem a zuhanyzófülkébe. Talán a túlzottan élénk, tinédzser fantáziám miatt, vagy talán mert túl sok horror filmet láttam, nem szerettem elhúzni a függönyt zuhanyzás közben.

Halkan felnyögtem, amikor a forró vízsugár alá álltam, ugyanis nem számítottam arra, hogy ennyire meleg lesz. A bőröm hamar kipirult, de már nem éreztem az égető érzést, csak kellemes, langyos zsibbadtságot. Legszívesebben örökre ott maradtam volna, hogy a fájdalom helyét a soha véget nem érő zsibbadás vegye át. Felkaptam a samponos flakont, felpattintottam a kupakját és a fejemre öntöttem egy adagot, helyes kis zselékupacot formálva a hajamon. Elkezdtem finoman bedörzsölni, amitől másodperceken belül hatalmas habfelhő képződött rajtam. Viccesnek találtam egészen addig, amíg a hab bele nem folyt a szemembe és marni nem kezdett. Némi kínlódás után sikerült eltávolítanom magamról az összes sampont, mielőtt az megvakított volna, így a pánikom is kezdett alább hagyni.
Hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem, és csöndben áztam. Annyira ellazultam az illatosított tusfürdőtől és az egyenletesen folyó forró víztől, hogy olyan volt, mintha egyfajta „Zen-állapotba” kerültem volna. Ettől a gondolattól mosolyognom kellett…
Valaki berontott a fürdőszobába, nekem pedig tányérméretűre kerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Megfordultam és láttam, hogy Danny áll az ajtóban. Semmit sem csinált, csak állt és nézett, szótlanul. Nem fordult el, nem csukta be a szemét, nem szaladt ki a fürdőszobából, hanem csak állt, és nézett, én pedig teljesen lebénultam. El kellett volna takarnom magam, vagy legalább elfordulnom illett volna. Rá kellett volna szólnom, amiért így bámul, de nem tettem. Bátorságot gyűjtött, és végre végig merte hordozni a tekintetét a testemen, aztán újra a szemembe nézett. Már nem volt zavarban, látszólag még csak kényelmetlenül sem érezte magát. Újra vetett néhány pillantást a meztelen testemre, aztán megfordult, kiment a fürdőszobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Továbbra is mozdulatlan maradtam, és nem tudtam megérteni, hogy mi is történt az imént. Nevetségesnek éreztem magam, mert tudtam, hogy nem akartam, hogy kimenjen. Azt szerettem volna, ha tovább néz, vagy ha közelebb jön és megérint. Libabőrös lettem még a gondolattól is.

Nagy nehezen felébredtem az álmodozásból, és elzártam a vizet. Megvártam, amíg kicsit lecsöpögök, aztán kiléptem a fülkéből, levettem egy bolyhos, fehér törölközőt a polcról és a derekam köré csavartam. A tükör elé sétáltam és letöröltem a rajta összegyűlt párát. Csak egy futó pillantást vetettem az ábrázatomra, mert nem volt rajta túl sok néznivaló. A máskor hullámos, barna hajam most élettelenül tapadt a fejemhez, nagy kék szemeim pedig semmitmondóan bámultak vissza rám. A legtöbb ember imádja a kék szemeket, de az enyémek igazán nem voltak szépek. Nagyok, de fakók, vízszínűek a szokásos élénk kék színűek helyett.

A testalkatom említésre sem méltó. Semmi baj nincsen vele, de túl sok különlegesség sincs benne. Átlag magas vagyok, az átlagosnál kicsit vékonyabb testalkattal.
Fogat mostam, majd fölvettem a földre hajigált tiszta ruhákat, amiken még érezni lehetett az otthoni szobám illatát. Ez borzasztóan frusztrált, ezért magamra fújtam valami férfi parfümöt, amit az egyik polcon találtam, de rögtön meg is bántam. Pacsuli szaga volt, amitől hamar elfogott a szédülés.
Minél előbb ki akartam jutni a párás szobából, ezért fölkaptam a koszos ruhákat a földről, bevágtam őket a szennyesbe, és visszamentem a hálószobába.