A lázas fiú III.

Hatalmas kitartásra volt szüksége Chrisnek, hogy ne essen hanyatt a szikla pereméről, amikor meglátta Aaront kilépni a bokrok közül. Az érzés pedig, hogy valamilyen okból kifolyólag Artemiszék mindig barátjának feltűnésekor tűnnek el, jobban zavarta, mint azt szerette volna. Mire azonban feleszmélt a gondolatból, Aaron ajkai már az övén pihentek meg.
Amikor a fiú eltávolodott, Chris végignézett rajta: fekete bőrpáncél, csizma, kard az oldalán… Zöld szemeiben pedig valami különös, vörös fény játszott. Ráadásul a felszerelésén egy csepp nem sok, annyi víz sem volt.

- Hiányoztál – suttogta a fiú a fülébe.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Chris, nagy szemekkel meredve rá.
- Ugyan, mit számít ez? Csak látni akartalak, és egy kicsit együtt lenni veled. Olyan nagy baj ez? Kérlek, ugye nem akarsz okot adni arra, hogy azt higgyem, már nem szeretsz annyira?
A lány heves ellenkezésbe kezdett, de szíve mélyén érezte, a fiúnak van igaza. Már nem szerette őt annyira. Valami megváltozott, valami olyan került a felszínre, ami eddig valahol mélyen szunnyadt a fiúban. Valami különös, taszító és undorító.
- Aaron, kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak, Szívem.
- Hova tűntél reggel? Miért… miért nem voltál ott velem?
Aaron homloka ráncba szaladt, Christ pedig próbálta úgy magához vonni, hogy annak ez ne tűnhessen fel.
- Emlékszel a kisfiúra, akiről meséltem? Újra felbukkant. Vagyis, el sem tűnt, csak… eljött értem, hogy mennem kell, hogy feladatom van. Azt mondta, hogy… - legyintett. – Á, nem érdekes. – Lágyan a lányra mosolygott. – Ránk nézve mindenesetre semmi lényegeset nem mondott.

A lány bólintott, majd egy ideig csak csendben nézte a tájat. Alaposan elemezte magában a bokrokat, minden távoli pontot próbált a legélesebben meglátni, és közben elfeledni szíve panaszát. A pillanat, hogy itt fekszik a fiú karjában, akit szeret, ez az a pillanat, amiért a normális világban egy életet adott volna. De most egy nem normális világban van – ha lehet így nevezni, ám ahogy visszagondolt Artemisz szavaira, elbizonytalanodott. Hiszen elvileg ugyanott van, ugyanabban a világban, csak egy másik országban. Aaron gyengéden simogatja a haját, miközben ő szorosan hozzábújik, milyen hétköznapi is ez az egész jelenet. És mégis, van benne egy zavaró árnyalat, egy túl sötétre húzott tónus, ami miatt ez az egész zavarónak és visszataszítónak tűnik Chris számára.
A tó csendesen hullámzott, a távoli vízesés zaja zeneként csengett, ahogy a katlant körbevevő hegyek visszaverték hangját. A szél is zenélt, a föld, a tücskök is – miközben a madarak tétova bele-beletrilláztak, s így az ember, akárha egy koncerten érezte volna magát, mondjuk épp Mozart egyik művét hallgatva.

- Annyira szép, és annyira hihetetlen itt minden – szólalt meg hirtelen a lány. – Nem gondolod, hogy ebben az egészben van valami, ami nem ehhez a világhoz tartozik?
Aaron kérdőpillantást vetett barátnőjére, majd vonásai ellágyultak, és mint oktató szülő, válaszolt neki:
- Dehogynem. Ebben a világban rengeteg földöntúli erő rejtőzik. Nézz csak ránk! Mi most épp itt ülünk, a testünk pedig még mindig ott van, ott fekszik abban az angliai kis kórházban. Együtt tudunk szállni a széllel, járunk a vízen és olyan lényeket látunk, amiket eddig még sosem. Unikornisok, nimfák, a görögmondák majdnem minden alakjával találkoztam már, amióta itt vagyok. Nem tudom, neked ebből mennyi adatott meg, de hidd el, szebbek voltak, amíg csak a képzeletünkben éltek. Így már túl közeliek, mondhatni túl ijesztőek ahhoz, hogy örömmel mondhassam: ez az! Végre találkoztam a Minótaurusszal! Ez a világ félelmetes, Chris. Csak azért mertelek elhozni ide, mert az a kisfiú megígérte, hogy neked semmiképp sem eshet bántódásod, mert te… már nem is tudom mit mondott…
- Mindig is szétszórt voltál – nevetett fel Chris, s csengő kacaja egybeolvadt a táj zenéjével.
- Igen, tudom, sok hibám volt. De te sosem utáltál ezért, és elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Ezért nagyon hálás vagyok neked. – Átölelte a lányt, majd megcsókolta. Az azonban egy újabb kérdéssel folytatta:
- Várjunk! Azt mondod, hogy ez egy másik, alternatív világ, és hogy mi mindeközben ott vagyunk a kórházban… Vagyis…vagyis, mi most egy másik világ síkján pihenünk épp egy tó partján?
- Igen, miért, te ezt eddig nem tudtad?
- De… de hát Artemisz azt mondta, hogy ugyanabban a világban vagyok, csak egy másik országban, egy elfelejtett kis erdőben, ahol még élnek ezek a mesés teremtmények!

- Legyen eszed, Kicsim! Hogy létezhetne ilyesmi a mi világunkban? Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy másik sík, ahová mi most kerültünk! Artemisz csak játszik veled, hogy megpróbáljon megtéveszteni! Azt nem mondta véletlenül, hogy te vagy Aphrodité, és istennő vagy? Ráadásul ő is az? …Nem Chris… Ő csak egy egyszerű személy, akit csapdaként tettek ki eléd. Nem egy nagy veszedelem, csak azért van, hogy tőlem elválasszon, a kisfiú is megmondta. Azért jövök el hozzád mindig ilyen sűrűn, hogy ne tudjon ellenem hangolni. Mert ez a mese, ez nem egy egyszerű mese. Ennek a végén valakinek rossz lesz, és tudom, érzem, hogy azok nem mi leszünk.

Christie bólintott, mint aki megértette, de közben halvány gőze sem volt a dolgok hogyanlétéről. Artemisz számára egy anyának tűnt, aki felkarolja őt, aki véletlenül ebbe a világba csöppent, és megmutatja neki minden fortélyát, hogy jól érezhesse itt magát. Ám ez, hogy minden alkalommal eltűnik, mikor Aaron felbukkan, hogy sosem beszél róla, csak az istenek történetéről, a hit és a valóság súlyos ellentétéről, mintha ezzel valamit sugallni szeretne… De ugyan mit?! Mégis mit sugall? Miért nem mondja meg rögtön, hogy mi történt? Mi történik? Nincsenek neki évei az itt maradásra, hogy ezt megfejtse!

A lány szívében olyan hirtelen gyúlt harag, mint ahogy a parázs lángol fel, ha egy kis zsír cseppen rá. Nem akarta többé látni Artemiszt, nem akarta hallani a hangját. Az istennő minden mondata hirtelen új értelmet nyert, valami sokkal, sokkal rosszabbat.
Egyedül a kis Holdfényt sajnálta, aki látszólag nagyon ragaszkodott hozzá. Aztán az is eszébe ötlött, hogy Artemisz őt is csak miatta teremtette esetleg, hogy ha kiderül a titka, legyen valaki Christie szívében, aki miatt a lány elgondolkozhat a dolgok valója után.

- Most mennem kell – szólalt meg a fiú. – Találkoznom kell magammal – ha érted, mire gondolok. A kisfiú vár rám. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és nem csinálsz ostobaságot!

Chris elmélázva bólintott egyet, megcsókolták egymást, és Aaron már el is tűnt a bokrok közt.
A lány túlságosan el volt foglalva saját haragjával ahhoz, hogy lássa, ahogy a fiú gyakorlott léptekkel átsétál a tavon.