A lázas fiú II.

- Látod, megmondtam, hogy itt minden csodálatos. – Aaron csókot nyomott Chris homlokára, majd magához húzta. A Nap már rég nyugovóra tért, mélyen aludt az erdő, csak Chris kis lakában égett még pár szál gyertya.
- Igen, tényleg csodálatos egy hely – lehelte halkan a lány, és közelebb húzódott kedveséhez, meleg karjai közé fúrta magát, ám amikor érkezett egy halvány szellő, egész teste beleremegett.
- Még a végén megfázol itt nekem – mosolygott a fiú, és a takarót egész a lány válláig húzta. Chris mindössze egy halvány mosollyal válaszolt. Élvezte a fiú testének melegét, a közelségét, ami még sosem volt ennyire kézzelfogható. De valahogy minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Aaron, szívem, szeretnék kérdezni valamit – kezdett bele óvatosan.
- Neked mindent, kedves. – Újabb ölelés és puszi a homlokra, a fülre, nyakra, vállra.
- Mi ez a világ? És mi ez az egész? Hogy kerülök én ide?
- Minek e sok kérdés, ó, Szívem Egyetlen Választottja? Hát nem elég csodálatos, hogy kettőnket keblére ölelt a sors, s ebben a világban végre igazán egymáséi lehetünk? - Chris erre beleegyezően elmosolyodott, majd, csak azért, hogy barátját ne dühítse, egyetértően bólintott. Pillanatnyi csend következett, mialatt a fiú lágyan cirógatta Christie hosszú, arany fürtjeit. A lány felsóhajtott, majd a lehető legóvatosabban, közben a fiú nyakát és mellkasát simogatva újból nekifogott:

- De úgy igazán… Te sem hiszed, hogy ez valóság! Ez… Láttam, ahogy világra jött egy unikornis, érted?! Volt igazi szarva is és – itt elnevette magát – olyan kis ügyetlen volt, mint… mint… mint egy ügyetlen, hófehér kis szőrcsomó. Nagyon, nagyon édes volt.
- Minden bizonnyal – somolygott a fiú is, és egy puszit nyomott a Chris fejére.
- Igen, az volt, de mégis! Ilyenek… ilyenek egyszerűen nincsenek, érted? Szóval mi most… Azt se tudom, hogy mit és hogy… csak volt az a csók, és… Én is elkaptam a volna betegséget? Most minden bizonnyal ott fekszek a kórházban melletted, a másik betegágyon és belőlem is csövek lógnak, és…
- Cssss. – Aaron állánál fogva magához húzta a lányt, míg ajkaik végleg egymásnak nem simultak. A lány azonban nem elégedett meg ennyivel.
- Tudom, hogy most eszementnek fogsz tartani, de, tudod, hogy én tudni akarom! – Aaron megadóan felsóhajtott, majd szorosabbra fogta a karjait a lányt teste körül.
- Jól van, elmesélem, bár készülj fel, a történet épp annyira hihetetlen, minthogy te meg én most itt vagyunk egy fa belsejében, és te ma láttál világra jönni.
- Örömmel várom.

- Nos, ahogy lebetegedtem, és elkezdődtek a lázálmok, akármilyen szörnyűre is fordult a dolog, mindig, de tényleg, mindig sikerült megmenekülnöm. Mert mindig jött egy kisfiú, tudod? Ő aztán elhozott engem ebbe a világba, és azt mondta, ide elmenekülhetek a lázálmok elől. Egy sötét, nyirkos kastély tornyában voltam, a kisfiú pedig minden este ellátogatott hozzám. Először még nem is tűnt fel, aztán egyre inkább, hogy a gyerek teljesen olyan, mint én voltam, érted?! Kicsi, kócos, akaratos, elég vézna, de bátor. Ha a szemébe néztem ugyanazt a zöld csillogást látom benne, a mondatai, akárha a számból húzta volna ki őket. Képzelheted, hogy ledöbbentem! Amikor kiengedett a kastélyból, elmondta a történetemet, hogy ki is vagyok valójában. Végül pedig, hogy elhozhatlak magammal, ha te is szeretnéd, és önként követsz ide. És eljöttél, ezzel pedig nagyon boldoggá teszel, Édes Egyetlenem. – Chris mélyet lélegzett a fiú bőrének illatából, még közelebb fészkelte magát hozzá, majd érezte, hogy pillái mind lejjebb ereszkednek.
Nem tudta, mikor aludt el. Álmában ott állt előtte a kis unikornis, ő maga pedig egy toronyba bezárva kuksolt, akárcsak Rapunzel, ám neki nem volt elég hosszú haja, hogy akárcsak egy látogatót is fogadhasson. A kis csikó azonban mindig ott volt, hirtelen, a semmiből előtűnve, mintha mondani akarna valamit.
Mozdulatai azonban nem látszottak a szürkeségben, hangját pedig, azt a halk kis suttogást, ami kifért apró torkán, elnyomta egy közeli óceán hullámainak zaja.
Chris még sosem érezte magát ilyen egyedül.

***

Lassan kúszott fel a reggeli Nap a kis erdő fölé, akár egy lomha, lusta csiga, meghosszabbítva ember és isten álmát egyaránt. A fák között lágy szellők fogócskáztak egy mással, elbújtak a fák mögé, majd keresztülszáguldottak a tó vizén, finom hullámokat hagyva maguk után. Egy kis csikó, hófehér szarvval homlokán, felriadt első álmából, ahogy az egyik kis szellő a füle mögé bújt. Álmosan talpra kecmergett, majd az ifjú szellő után ugrott, s jól megkergette. A szellő lihegve pihent meg egy vastag fa törzse mögött, ám a kiscsikó oda is követte, aki még elég ügyetlennek bizonyult, s hangos koppanás jelezte, amint nekiszaladt a törzsnek.

Kissé megszédülve talpra ugrott, megrázta a fejét, megvárta, míg szemei ismét eredeti állásukba helyezkednek – s az első, amit meglátott, az a fa törzsében lévő ajtó, aminek az imént nekiment. Nézte egy darabig, és gondolkodott, mert ismerősnek tűnt számára a hely, mintha már járt volna itt. Épp közelebb akart menni, hogy bekukkantson, mikor feddő nyerítés hangzott fel mögüle, majd valaki a kelleténél kicsit erősebben meghúzta a kicsi fülét.

Anyja ott állt már mellette, ki tudja, mennyi ideje, s egyre csak szidta, szidta, szidta, még csak ki nem fogyott a nyerítésből. A kicsi alázatosan lehajtotta a fejét, és tisztelettudóan lépkedett anyja nyomában, egyre távolodva a házikótól.


Chris épp álma legmélyén tartott, mikor valami felébresztette, s pillanatnyi szünet után ráeszmélt, hogy valami hatalmas dörrenés volt az. Ásított egyet, majd visszadőlt az ágyra, a puha párnák és meleg takaró közé, melyek csábítóan hívogatták vissza az álmok birodalmába.

Teljes hosszában elterült az ágyon, majd kidörgölte szeméből az álmot, s esti kalandjaira kezdett koncentrálni. Régi hóbortja volt, hogy ha csak tehette, minden álmát lejegyezze, de egy ilyen álomszerű világban elég volt csak visszagondolni az estére.
A kastély, amelyben ücsörgött, majdnem olyan volt, mint amilyennek Aaron lefestette tegnap este, bár az egészre nem emlékezhetett, mert elnyomta az álom. De még tisztán emlékezett a fiú testének melegére, a gyengédségére és…
Chris körbenézett a kis lakásban, majd csalódottan és mérgesen megállapította, hogy teljesen egyedül van benne, Aaronnak se híre, se hamva. Hirtelen dühe még pár könnycseppet is csalt a szemébe, még mielőtt újra visszaaludt volna.

Legközelebb arra az idegesítő érzésre ébredt, hogy valaki figyeli. Ő maga a fal fele fordulva aludt, nem nézhetett egyből körbe, így a hallására hagyatkozva tovább feküdt, és próbálta elhessegetni az egyre visszatérő álmot pilláiról.

Hallotta, ahogy valaki halkan pusmog valakinek, aki erre ugyancsak halk patakopogással válaszol. Majd csönd. Zavaró csönd.

A semmiből aztán valami nagyot horkantott a fülébe.
Chris sikítva ugrott fel, s ezzel a lendülettel alaposan össze is fejelt a kis egyszarvúval. Meglepetésében aztán hátraugrott, aminek következtében a fal adta a következőt, majd végül leszédült az ágyról, tisztázatlan okokból.

A következő hang, amire felkapta a fejét, az egy hangos, női kacaj volt, mely valahonnan a közelből jött. Chris, miközben a feje hátulját masszírozta körülnézett, pillantása pedig a falnak támaszkodó, szívből nevető Artemiszen állapodott meg, akinek szemei sarkában már könnyek csillogtak, s erősen szorította hasára karjait.
A lány egy darabig meghökkenve nézett rá, majd őt is behálózta a ragadós jókedv, mely egészen addig ragadt, míg a kiscsikó is összevissza kezdett ugrálni a helységben.

Ahogy aztán csillapodni kezdtek a kedélyek, a nevetés halkult, és fájdalmas nyögésekbe ment át, ahogy a két lány a hasát fogta.

- Óh, te jó ég, de rég nem nevettem ilyen jót! – mosolyodott el Artemisz.
- Hát, én is hasonlóképp vagyok ezzel! – lihegett Chris. A következő megszólaló a kiscsikó volt, éles, levegőbe hasító nyerítéssel, melyből egyértelműen kicsendült, neki is tetszett.
- Na, indulhatunk? – csapott a combjára Artemisz. Chris szemében ez a mozdulat annyira emberinek tűnt egy „istentől”, hogy el is felejtett érdeklődni az unszolás miértje felől, s egyszerűen csak rábólintott.

Artemisz pedig azzal a lendülettel kivágódott az ajtón és futva a bozót közé vetette magát. Chris még épphogy hallotta a hangját, amint a holléte felől érdeklődik, majd ő is elindult, amerre a vadászistennőt látta menni. A kicsi pedig utána iramodott, egy ugrással mindig megelőzve őt.

Artemisz bevárta őket egy keskeny patak partján, majd amint meggyőződött arról, hogy Chris és a kicsi követni tudják majd, ismét a sűrűbe ugrott, és szinte lehetetlen gyorsasággal kerülgette az útjába kerülő fatörzseket, s ugrotta át az elébe akadó bokrokat.

Chris pedig csak követte, a kicsi pedig ott ugrált mellette kitartóan, mindig épp annyival haladva előtte, hogy úgy tűnjön, mintha ő vezetné a lányt.
Artemiszt végül csak egy hatalmas tónál érték utol, s a tó közepén lévő sziklán ülve találtak rá. Chris és a kicsi egyaránt a vízbe vetette magát. Artemisz pedig ismét gyöngyöző kacajba kezdett, mikor Chris elterült a tükörsima víz felszínén. Chris értetlenül nézet, s ahogy feltámaszkodott, a víz hullámokat vetett - mintha egy vízágyon járna, csak épp mos igazi víz van alatta. Pár percig még így maradt, feltámaszkodva, majd lassan és kimérten felállt, s addig maradt egyhelyben, míg meg nem szokta lába alatt az ingtag talajt. Hamarosan egy lépést is tette előre, s mire odaért a sziklához, a kiscsikó hófehér, vizes szőre gyémántként hatott a szikázó napsütésben, ahogy a kicsi elterült szuszogva a sziklán.

- Na, most ezt magyarázd meg nekem! – nézett Chris a vadászistennőre, miközben remegő kezekkel és lábakkal átmászott a látszólag szilárd sziklára, ami alatta még mindig képlékenynek tűnt. De Artemisz csak mosolygott.
- Épp ezért vagyunk most itt. – Artemisz elmosolyodott, majd a távolba meredt, és nem mondott többet. Chris követte a példáját, és jól megfigyelte a környéket: a tó egyik távolabbi végében nem túl nagy, de gyönyörű vízesés zúdult alá. Körös-körül, mindenhol fák, bokrok, épp most nyíló virágok. Viszont sehol egy állat, a vízben sem látni halakat, az egyetlen élő és mozgó teremtmény most csak a kicsi, aki vidáman ugrálva igyekszik megszárítani a bundáját.
- Tudod, Chris, ez egy különös világ. Semmihez sem hasonlít, amihez szokva voltál.
- Tudom, hiszem most visszarepültem az időben, nemde? – villantott egy kényszeredett mosolyt a lány.
- Nem, Chris. Ez itt a jelen, csak épp egy másik ország. Görög Birodalmat mondtam neked, mert én így szeretem hívni, de te valószínűleg Görögországnak szoktad meg. Érdekes nem?! A dolgok nem mindig olyanok, mint szeretnénk. Itt vannak például az emberek is. Azt hiszik, hatalommal rendelkezünk felettük, hogy mindig is itt voltunk, és hogy az Olümposz hegyén élünk. A hitük annyira elfogult, hogy nem néznek a meséik mögé, nem érdekli őket, hogy igaz-e, egyszerűen csak hisznek, hiszik, hogy mi vigyázunk rájuk. – A kicsi erre csodálkozó képet vágott, majd hol Artemisz, hol Chris arcát böködte meg.
- Nevet kéne neki adnunk, nem gondolod? – nevetett fel hirtelen Artemisz. – Szerintem a legjobb lenne, ha te neveznéd el, hiszen a te tiszteletedre született. – Chris homlokát barázdát szántották, ahogy elcsodálkozott ezen a kijelentésen, végül csak lassan bólintott egyet.

- Jól van. Legyél mondjuk…mondjuk, mondjuk, mondjuk… Holdfény! Olyan szépen csillog a szőre – A kicsi erre hatalmasat ugrott, és boldogan nyerítgetett a név hallatán.
- Azt hiszem, tetszik neki – nevetett Artemisz, Chris pedig, szintén kacagva, visszabólogatott neki.
- Na de visszatérve az eredeti kérdéshez – komorodott meg a vadászistennő – a dolgok itt másképp mennek, mint ahogy azt mindenki hiszi. – Holdfény orrával megbökdöste Chris arcát, majd amikor az megvakargatta a fülét, kényelmesen lekuporodott mellé, s fejét az ölébe hajtotta.

- Az emberek mind-mind úgy hiszik, hogy az Olümposzon élünk, de ezt már mondtam neked. Én például azért lettem vadászistennő, mert nő létemre szerettem vadászni, és amikor épp egy vadat hajtottam, a mágiájuk belém szállt, és azóta halhatatlan lettem – de ennyi az összes, amiben különbözök náluk. Nem tudok átkokat szórni, csak miután áldoztak nekem, talán egy napig. Nincs mágiám, nincs semmi extra képességem. Csak egy halhatatlan ember vagyok. Ahogy te is. Illetve, igen, járunk a vízen, utazunk a szélben, és menedéket találunk a földben. Ez az összes mágia, ami nekünk maradt, a természet ezzel kedveskedett balsorsunk miatt.

- Aphrodité már egy ideje különös álmokat látott, azt mondta, hogy ugyan önszántadból jössz majd ide, de megtévesztésből. A fiú, aki… - A part menti egyik bokor megrezdült, ágai közül ez férfi lépett ki. Mire Chris azonban visszafordította a tekintetét Artemiszre és Holdfényre – mindkettőjüknek nyoma veszett…