A lázas fiú I.

- Hogy van? – hajolt a lány gyöngyöző homlokú barátja fölé. Az ágy szélén ült, mióta csak az orvos belépett, s egyre csak nyugtatta a fiút csendes szavakkal, miközben lágyan borzolta annak rövid, barna haját. A fiú szülei aznap dolgoztak, ma ő vigyázott a halálos betegre – akibe beleszeretett. Végignézett a meg-megfeszülő testen, ahogy lázálmában egyre menekül valami félelmetes elől, és várta a választ.

- Nos… - itt sóhajtott, majd szünet következett. Látszott, hogy nem könnyű neki sem, és ő még feleannyira sem ismerte és szerette a fiút, mint az a lány, aki most is ott ült mellette. – Sajnálom, de nem sok esélyt látok rá, hogy megmentsük. Néha-néha talán magához tér pár pillanatra, aztán ismét visszazuhan, a következő pedig már az örök álom. Sajnálom… - A doktor lehajtotta fejét, mintegy szégyellve, hogy nem tud semmit sem tenni.

A lány sóhajtott, kezeit a fiú arca köré fonta, majd lehajolt hozzá, és könnyező szemekkel csókot nyomott homlokára. Hallása eltompult, ahogy a vére száguldott ereiben, de még tompán érzékelte, hogy az orvos elhagyja a szobát.
A könnyfátyolon keresztül nézett most a fiúra, aki így nem látszott többnek egy elmosódott foltnál, körülötte a kórház fehérsége pedig fehér lángként rikított: a fehér ágy, takarók, párna, fehér padló, szekrények és halványzöld, majdnem, hogy fehér falak. Csak közvetlen az ágya mellett volt némi szín: az infúzió szálai, az EKG készülék, és még sok más gép, amelyek funkciójáról a lánynak fogalma sem volt.

Barátjának hirtelen megfeszültek izmai, és gyorsabban kezdte venni a levegőt. Homlokáról egy izzadtságcsepp vájt utat magának bőrének sejtjein, majd lecsöppent a párnára.

- Christie… - suttogta a fiú.
- Itt vagyok – csitította a lány. – Nem mentem el, itt vagyok melletted, és itt leszek mindig is! – Christie-nek suttognia kellett, hogy elfojtsa feltörő könnyeit, hangját és minden fájdalmát.
- Christie… - A fiú egyik karja megmoccant, s keze a lány térdére csúszott. – Gyere velem! – suttogta, majd lassan kinyíltak pillái, lázban égő szemei hófehéren virítottak a zöld írisz körül.
- Cssss… Semmi baj, Szívem, itt vagyok – csitította őt tovább is a lány. – Nyugodj meg, minden rendben.
- Nem, te ezt nem érted – zihálta, nagy erőfeszítések árán felemelte másik karját is, és magához vonta a lányt. – Ezt látnod kell! Meg… Meg akarom neked mutatni. Neked, érted? Hogy Te is lásd!
- Édesem…
- Mondd ki a nevem! – erősködött a fiú. – Mondd… Mondd ki és csókolj meg, és…akkor…Te…Te is velem jöhetsz. Érted?...Csak mi ketten…
- De…- Christie-nek elakadt a szava, ahogy barátja erélyesen magához rántotta.

- De igen! Mondd, mondd ki, kérlek! Hogy ne legyek egyedül! – Kezei a lány térdéről és derekáról Christie arcára csúsztak, s már le is hunyta szemét, s várta, hogy szerelmének ajkai az övét érintsék. Szinte óráknak tűntek a másodpercek, amíg a lány ellenkezett, s máris gyorsabban telt az idő, hogy engedett. Ajkai jégcsapokként olvadtak szét az ő felhevült bőrén, majd egy csepp az éjszakai hóból – egy csepp Christie szeméből.
- Aaron… - suttogta.

Aaron elégedetten mosolygott, majd újabb csókra húzta magához a lányt…

…aki hirtelen egy kicsiny szobában találta magát. Az ágy, amin ült puha volt, fakeretes, gondosan faragott, tekergőző indák, s néhol rózsák díszítették a fekvőhelyet. Mellette egy kis komódon hanga ontotta illatát egy kis vázában – s bár még életében nem látott ilyen virágot, tudta, hogy így nevezik. Lassan felállt, s ahogy megmozdult érezte: már nem a jól megszokott farmer, póló összeállítás van rajta, hanem egy egyszerű, finom bőrből készült ruha, és csizma. Szőke haja most majdnem könyökéig ért, göndören keretezte arcát. Előtte egy szekrény magasodott. Kinyitotta. Nem lepődött meg, mikor nem ruhákat, hanem rengeteg kis fiókot talált benne. Valahogy nem várta. Épp nyúlt volna az első fiókért, mikor csendes nyikorgással kinyílt az ajtó.
Christie felugrott, halkat sikoltott, mikor a lány, aki az ajtóban állt törölgetni kezdte az arcára tapadt vért – ami nem a sajátja volt.

- Bocsi, Chris, hogy csak így rád török, meg a kinézetemért is, de tudod, ezek a mai unikornisok nehezen szülnek. Beakadt a kicsinek a szarva a szülőcsatornában, szóval most kéne valami gyógyászati cucc… valami… tudod. Te értesz az ilyenekhez… Ugyan, ne bámulj már így, úgy nézel rám, mint aki most lát engem először. – Christie lázas bólogatásba fogott. Az ajtóban álló lány pedig elmosolyodott, és a szája elé kapta a kezét. – Hát megtörtén? Mégis igaz? Az álmaid, ugye? …Ó, milyen faragatlan vagyok?! Hát honnan is tudhatnál te ilyesmit, nemde? Hiszen csak most érkeztél. Bocsáss meg, Artemisz vagyok, és ne lepődj meg, ha olyan lényeket látsz, mint eddig még soha. Nem bántanak – többnyire. Na de, most szükség lenne valamire Chris… vagyis a Te készítményeid közül. Valami csúszós, csúsztatós… valami.

- Miért nem tolod vissza a csikót és akasztod ki a fejét? Vagy a szarvát… - szólalt meg bátortalanul Chris.
- Nem… - sóhajtott a lány. – Nem hinném, hogy ez menn… hallottad? – fogta suttogóra a hangját, amint odakint az ajtó előtt megcsörrent az avar. – Közeledik valaki! – Szemében tűz villant, majd oldalára nyúlt a tegezhez, előkapott belőle egy nyilat, majd a már kezében levő íj idegére helyezte. Nesztelenül kisurrant az ajtón, s Chris ottmaradt egymagában, bámulattól tágra nyílt szemekkel, és leesett állal.

Artemisz sikolyára azonban összeszedte magát, és kirohant maga is, azonban kellemes meglepetésben volt része: Artemis boldogságtól sikongatva ölelte magához a kis unikornis-csikót, aki mellett ott állt, orrával a pici oldalát támasztva az anya egyszarvú. Ahogy meglátta Christie-t, felemelte a fejét, majd odament hozzá, és puha orrát a lány nyakába fúrta, majd a homlokát is – úgy dörgölőzött hozzá, akár egy kiscica.

Chris, ahogy a lény hozzáért, behunyta szemét, és egyszerre töltötte el az anyaállat szeretete, hálája, barátsága. Ismerte őt, érezte, tudta, hogy most neki mond köszönetet.
- De hát, én nem is tettem semmit – suttogta a lény homlokát simogatva, s közben beleveszett a sötét szemek tengerébe, melyek most azt súgták: „dehogynem!”

- A puszta megjelenésed is elég volt nekik – nevetett fel Artemisz. – Tudod, régen vártunk már rád. Aphrodité eddig elég elfogult volt egy másik emberrel kapcsolatban, és reméltük, hogy „újjászületése” majd feloldja ezt a régi köteléket.
- De… - szaporodtak meg a ráncok Christie homlokán – engem Christie-nek hívnak. Semmi közöm Aphroditéhoz, sem ehhez a különleges világhoz, csak az a fiú, akit szeretek, nagyon beteg, és kért, hogy csókoljam meg, aztán már itt voltam, itt vagyok, és…
- Kimondtad a nevét, ugye?
- Tessék?
- A fiúd nevét, kimondtad, miután megcsókoltad.
- Igen. Ez talán… baj?!
- Uff… - Artemisz arcán kényszeredett mosoly futott át. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha mindent a legelején kezdünk. Először is, hogy hol vagyunk. Ez itt a Görög Birodalom, és mi most egy névtelen erdő fáinak rejtekében állunk. Én Artemisz vagyok, az emberek által vadászistennőnek tartott… személy. Te Aphrodité vagy, a szerelem istennője, de mivel egy ideje különös álmaid voltak, amelyben „Christie”-nek neveztek, elkezdted magad ezen a néven hívatni.

- Ez mikor is történt?
- Hmm… - Artemisz a szemét forgatta, mint aki erősen gondolkozik. – Röpke kétszáz éve. De ez most nem számít.
- Álljunk meg egy percre! – Chris kifújta a levegőt, megsimogatta az unikornis puha orrát, ami megnyugvással töltötte el, majd folytatta: - Szóval, most azt akarod mondani, hogy mi, mi ketten itt, szóval te… meg én… mi…
- Istenek vagyunk? – Artemisz hangja teljesen közömbös volt, amolyan hétköznapi, mintha olyan megszokott lett volna, mintha mondjuk azt mondta volna: „Gimnazisták vagyunk?”
- Igen – bukott ki a válasz Chrisből, hamarabb és erősebben, mint azt szerette volna.
- Igen, mind a ketten azok vagyunk.
- De akkor hogyhogy nem az Olümposzon ülünk nektár eszegetve, és ambróziát szürcsölgetve, miközben…
- Jut is eszembe! Ha hirtelen erős bizsergés jár át, és utána úgy érzed, feltöltődtél energiával, halhatatlannak, gyorsnak és erősnek – igaz a te esetedben merengőnek, szerelmesnek és boldognak érzed magad, akkor épp áldozatot mutatnak be neked.
- De hát…

- Igen, tudom. Tudom, hogy az emberek mind-mind azt hiszik, hogy mi kényelmesen fenn ülünk annak a hegynek a csúcsán, nektárt eszünk és ambróziát iszunk, miközben az ereinkben… mi is? Ja, igen, ikhór folyik, vér helyett, érted, valami kékes bigyó… De a valóság azonban az, hogy mi is egyszerű földi halandók voltunk, és azért vagyunk többek, hosszabb életűek az embereknél, mert ők megbolygatták a mágikus áramlatok fonalát, és áldozataikkal belénk töltötték az energiát. Képzeld csak, én épp vadásztam, mikor hirtelen, mintha egy nyíllal valaki szíven lőtt volna. Ott feküdtem a bozótban, ziháltam, nem kaptam levegőt, aztán minden más lett – olyan földöntúli. Aztán később, ahogy a szeretteim meghaltak körülöttem, és én még mindig nem öregedtem egy centit sem, elhatároztam, hogy ellátogatok az oly sokak által emlegetett Olümposzra. Igen, Zeusz és Héra már akkor is csak balhéztak. Zeusz volt az első, akit az emberek hite istenné tett, s bár akkor még csak csecsemő volt, ma már ő is egész szép férfivá nőtte ki magát – egy ponttól ugyanis már nem öregedünk tovább. Héra elmondta, hogy mit tegyek, felajánlotta, hogy ott maradhatok velük, de tudod, ki akarja egész nap őket hallgatni…
- És én? Velem mi történt?
- Khm… - köhintett szemérmesen Artemisz. – Hát igen, annak is megvan az oka, hogy te miért lettél szerelemistennő.
- Miért? Nem baj, ha durva, mármint érted, hogy mit mondok… Szóval… érted.
- Épp teherbe próbáltál esni – vágta rá a választ gyorsan Artemisz, majd kicsit lassabban folytatta. - , de azóta sem sikerül. Ugyanis, nem tudom, az emberek úgy gondolták neked nem lehet gyereked, szóval mostanában avval kettyintgetsz, akivel csak… khm… akarsz.

- Óh, értem. És mikről álmodtam… vagyis… szóval. Hm. Miről álmodott Aphrodité?
- Hát igen, ez is egy szép történet. Azt mondta, hogy jönnie kell majd egy kis időre egy lánynak a helyébe. Christie-nek fogják hívni, ebben biztos volt. Azért kellett idejönnöd, hogy megtudj valamit. Hogy átéld ezt is… mert hisz’, mindig is ilyet szerettél volna, nem? – nézett boci szemekkel a kis csikóra Artemisz.
- De igen – sóhajtott Chris, majd ő is leguggolt a kis jövevényhez. – Minden csodálatos, varázslatos és épp ezért ijesztő is. Tudod, a dolgok néha jobbak, ha csak a képzeletünkben maradnak.

- Ugyan! Nézd már meg az életed! Okos vagy, szép vagy, jó vagy, szerény vagy, szerelmes vagy, a légynek sem tudnál ártani. Te mindig is a jó oldalán áltál.
- Nem hiszek benne… - Kicsi szünetet tartott, amíg a csikó játékosan megszagolgatta az ujjait. – Nem hiszem, hogy az egész világ fekete és fehér dolgokból állna, és…- Ismét reccsent az avar.
- Nekem most mennem kell! – pattant fel Artemisz, mintha csak forró vasra ült volna. – Még látjuk egymást! – azzal el is veszett a bozótok sűrűjében, nyomában a két hófehér egyszarvúval.
Abban a pillanatban Chris másik oldaláról előlépett Aaron…