Öt év múlva

Sok év szállt már tova és összejött a nevek sora. Az Úrnak 2004. évében történt egy osztály végső búcsúja, a sosem felelődős gyermekkortól. Ezt a rémet, ezt a gaz mi ellopja legszebb éveinket és a iga rabsága hajszol – nevezhetjük akár felsőoktatásnak, vagy munkának – érettséginek hívják. Sok kellemes és kevés kellemetlen emlékkel távozunk a középiskola, vagy a gimnázium falai közül. Együtt nevettünk és olykor sírtunk, együtt izgultunk, és olykor tanultunk. Nyolc-hat-négy év mit együtt töltöttünk, de olyan éveket melyek örökre megváltoztatják életünket. Átestünk azokon a dolgokon, miken csak fiatalon szabad és lehet. Akkor kedveltek, vagy szerettek, ma már nem lényeges, feleded azt, mire nem akarsz emlékezni, és sajnálod azt, mit akkor kellett volna tenned. Nem játszom a gondolattal, már belefáradtam, nem játszom, mert játékon vége csak kesergés az el nem jött felett.

A „Mi lett volna ha?” kérdés oly sokszor és oly feleslegesen fordul meg az emberek fejében. Nem bánom egyik tettemet sem, mert ott és akkor úgy láttam helyesnek. De vége lett és kár az elmúltat bolygatni. Szembeszálltunk a rémmel és valamennyien erőt vettünk rajta. Magam is. A teremből való kilépés után feledni kezdem. Feledni ki voltam, míg a terembe járhattam, feledni azokat a napokat, miket eme nemes intézményben töltöttem, tölthettem. Feledni neveket, arcokat, szavakat, mindent, ami visszatartana, vagy vággyá alakulna, és ismétlését követelné. Szerettem vagy sem, nem volt már akkor lényeges, hiszen vége lett. Végeztünk, mondták, Te már nem tartozol ide, menj és hirdesd az Igét máshol. Mentem. Nem gondoltam, csak tettem. Hirdettem az Igét, de az emberek nem voltak rá kíváncsiak. Nem kell, nem azért vagy itt, hogy tudj, hanem hogy tedd, amit mondunk. Ezért kérdeztem magamtól, ezért telt el hat év az éltemből. Ezért mondták, ezért hajtottak, ezért fedtek meg.

Mire volt való, mire kellett. Semmivé lett. Megszületése pillanatában értelmét vesztett manifesztálódott gondolattá vált. Nem, nem lehet ez a hivatása. Nem küzdhetünk azért, mert látnunk kell a végét. Nem érhet így véget. Körbenézek. Nem látok semmit. Ostobák, bambák, buták. Ezek vesznek körül. Nem fáj nekik semmi és minden jó, mindenük megvan kivéve egy. A gondolat. Nem gondolkodnak, nem azért vannak. A fogalmat sem ismerik és hogyan hiányoznék az mit nem is kóstoltak. Félek. Sötétség vesz körül, pedig mindenhol lámpák égnek. Szólok, de csak néznek. Isten, segíts. Merre vagy? Miért nem oltottál szívükbe szenvedélyt a tudás iránt, miért engedted nekik a cselekvés ösztönösségek eme elfajult mivoltát? Ez nem az út. Letértem.

Talán a következő, magasabb szféra. Itt laknia kell a gondolatnak. Itt? - kérdezem. Csend vesz körül. Itt vagy? Gyere és ragyogd be az éjszakám. Fény villan a távolban. Halovány, alig látszik. Várj meg, rohanok hozzád. Nem érek közelebb, vagy a távolság nem csökken. Hirtelen kialszik. Hová lettél? Csak képzeltem. Annyira vágytam találkozni a gondolattal. Magam teremtettem és vesztettem el. Mindennek vége? Sehol sincs? Menjünk tovább. Egy újabb szféra. Megtaláltalak. Végre, itt vagy nekem. Elkezdem, de mire feleszmélek, Te már nem vagy mellett. Lázadó vagy? Mit merészelsz? Itt nem szokás gondolkodni. Nem kérek elnézést elmegyek. Magamra maradtam. De kell, még valahol lennie gondolatnak. A terem, nem volt üres, nem csak én ültem benne. Vagy Ők nem merészelnek, Ők nem lázadók és nem szoktak gondolkodni. Bennem van a hiba. De nem, ezt nem fogadhatom el. Meg kell keresni Őket. Lenniük kell valahol. Te láttad Őket? Őket, kik a gondolatot viszik. Mi a gondolat? A gondolat... nem érdekes, már biztos elmentek.

Magányomban újabb és újabb gondolatokkal társulok. Eszmék, személyek, cselekedetek, történések, pro és kontra. Vannak kik halottak a gondolatról. Egy fajtáját ismerik. Ami az életben maradáshoz szükséges. Egy gondolatom van csupán. A gondolatom, hogy nincs gondolatom. És nekem éppen elég. Neked minek gondolat? Azt nem lehet megenni, nem fizethetsz vele a boltban. Mit ér a forrás, ha nincsen aki szomjas, mit ér a ígéret földje, ha nincs aki odamenne? Öt év telt el. Sötétem, magányosan gondolatmentesen. Ekkor váratlan dolog történt. Egy apró, ám számomra mégis meglepő és a maga módján megejtő dolog. Osztálytalálkozó? Ilyen még van. És egy eretnek lázadó, ki mert illetlen lenni is hivatalos erre? Teljesen megváltozott a világ. Lássuk találunk-e ott gondolatot. Félelemmel, vegyes tisztelettel léptem be.

Emberek csoportja. Ismerős arcok és ismerős hangok. Téged már láttalak valahol és Téged is. Te is ismerős vagy nekem és Te is. Én titeket mind ismertelek még öt évvel ezelőtt. Ott ültetek velem abban a teremben. Merre jártatok. Miért nem arra amerre én. Mit mondasz? Áldoztál a tudás oltárán. Ügyvéd lettél és jogász, orvos és tanár, edző és sportoló, pilóta és hajóskapitány, stylist és designer, oktató és tanító, képzőművész és irodalmár, forradalmár és lázadó? Akkor tudom ki vagy Te. Te vagy gondolat, akit már oly régóta kerestem.