Történetek

Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház, abban lakott hét süntestvér.. – kezdte a nagy mesemondó, de én nem tehetem, mert ebben a mesében nemhogy erdő, de még kornyadozó suhanc sincsen, csak hatalmas, kopasz szikla tör a fellegek fölé. Ormai között vad szelek kergetőznek, s olyan rossz a híre, hogy nincs ember, aki önszántából odaköltözne. Talán az egyetlen hely a világon, ahová tényleg még a madár se jár. Én is csak egy kósza szellőcskétől hallottam róla, aki a tavasz leheletét...

A férfi bólintott. Evias megcsókolta szerelmét, majd távozott. Megtartották az esküvőt, s az ifjú pár elutazott nászútra, s Germanus megkezdte a kiképzést. A három hét gyorsan elszállt, s a férfi azon kapta magát, hogy tíz társával, és mint kiképzett gladiátor kocog az aréna felé, s mikor kiért a napfényre, hallotta a közönség dörgő ovációját...

A beállás végeztével a fényképész kedélyesen jegyezte meg, hogy szinte biztosra vehető a jó felvétel. Bizonyára a kisasszony szülei is meg lesznek elégedve az elkészült fényképet nézegetve. Végezetül melegen megszorította a kezét és a maga kedves egyszerűségével így szólt:
- Gratulálok, Isten éltesse a szépreményű kisasszonyt a születésnapja alkalmából! Kérje csak a Jóistent, hogy adjon erőt, mert mostantól kezdődően a felnőttek komoly világába lépett...

- Maga szemét! Azt mondtam, húzzon innen! –üvöltöttem és jól pofon vágtam. Nem nagyon érdekelte a dolog, mert egészen közel húzódott és fogdosni kezdte a combom. Ahhoz képest, hogy ivott elég jól tudta kontrollálni az erejét. Kezdtem komolyan megijedni. Bárhogy ellenálltam, sokkalta erősebbnek bizonyult nálam. Egy hírtelen mozdulattal letépte a bugyimat és benyomult a lábam közé. Hatalmába kerített a pánik és sírni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem...

Hivatalosan felszámoltuk a Csoportot és rákényszerültünk arra, hogy a háttérben folytassuk tovább a munkát. Bevallom, néha olyan módszerekhez kell folyamodnunk, amelyek nem mindig elfogadhatóak a számunkra. De nincs mit tenni. A cél bizony szentesíti az eszközt, még akkor is, ha ez közhelyesen hangzik...

Egy hatalmas szoborral álltam szemben. Az arcom elsápadt, könnyeim csak folytak és lerogytam a földre. Felnéztem nem hittem szemeimnek. Felálltam és körbe jártam a szobrot. Csak néztem, hogy jól látok e. Kérdezgettem magamtól: ez, hogy lehet? Ki készítette? Hol lehetek? Most álmodok? Ezt nem hiszem el...

Csak egy átlagos nap volt. Amikor, megkaptam, a legszebb dolgot, amit csak lehetett, ajándékot, egy „fényképezőgépet”. Bár, volt egy hibája, hogy csak egyszer használhatós volt, azaz csak egyetlen egy „képet” lehet vele készíteni. De ez a „gép” akkor is nagyon fontos volt számomra, eszembe se volt elpazarolni, azt az egyetlen egy „képkockát”.
Keresek valamit…

Gyerek vagyok. Kicsi még az élet dolgaihoz, de már láttam mi az a fájdalom, ami az élettel jár. Apukám, és Anyukám szerették egymást régen, azt hiszem, mivel én megszülettem. Vagy ez a két dolog nem függ össze? Igen én még kicsi vagyok, nem értem...

- Nem, de van itt még valami a hangon kívül. Kérek egy lámpát! - ekkor Hanna átnyújtotta neki a fényforrást. - Futás közben észrevettem egy különös sziklaformát, ott szememben a falon- mutatott Domi, az előttük lévő fal felé miközben bekapcsolta a lámpát, majd odavilágított. Ekkor döbbenet lett úrrá a csapaton. A sziklából egy 12 méter magas, hófehér szobor állt ki. Ősrégi lehetett, ezt a repedésein, és lemállásain látszott. Egy harcos szobra volt, ki jobb kezében lándzsát, míg bal kezében...

Krisztián visszarántotta kezét, de Domi hirtelen megmarkolta a gömb felszínét.
Ekkor hirtelen összerándult, szemei kifordultak, egész teste remegni kezdett. A lányok felsikoltottak. Domi ijesztő hörgést adott ki magából, úgy tűnt, mintha áram haladna át testén. Arca eltorzult, szája habzott, közben görcsösen kapaszkodott a gömbbe...