Élet...

A sötét utcán, sikátorokban csak megyek, nem tudom merre halad. Ez a város más, mint a többi. Nincs egy lélek sem az utcákon, én botorkálok, csak megyek és megyek. Lábaim már futnak, nem tudom irányítani őket. Ezen az utcán be, át a másikba, csak nézem az utca neveket. Arany János, dohány, nefelejcs utca.. hol lehetek, és miért nem tudom irányítani a testem. Ez az érzés olyan mintha nem is te lennél, csak nézed, mit történik, mint egy film. De ez valóság. És nem is tudom, hol vagyok és miért nincsenek itt emberek miért üres az egész hatalmas város. Ordítok, de senki nem válaszol, egyedül vagyok. Lábaim lassulnak és befordulnak az egyik sarkon. Egy hatalmas szoborral álltam szemben. Az arcom elsápadt, könnyeim csak folytak és lerogytam a földre. Felnéztem nem hittem szemeimnek. Felálltam és körbe jártam a szobrot. Csak néztem, hogy jól látok e. Kérdezgettem magamtól: ez, hogy lehet? Ki készítette? Hol lehetek? Most álmodok? Ezt nem hiszem el...

Miért vagyok egy szobron!? Körülnéztem, de senkit nem láttam. Elkezdtem futni, mint egy örült (abban a pillanatban úgy is éreztem magam). Az egyik utca végén megpillantottam egy embert. Kiabáltam neki, de nem fordult felém… és a szemem láttára eltűnt, felszívódott. Megálltam és csak néztem, hogy jól láttam e. Egyik pillanatban ott volt a másikban, pedig eltűnt. Ez ember lehetett? Ledöbbentem!! Tovább haladok és szemem teljesen, ki van nyitva, minden kis rezgésre, szélfúvásra figyeltem. Egy kör után elindultam vissza a szobromhoz. Messziről megpillantva, a szobrot körülállta sok ember.. elkezdek futni feléjük. Mikor már csak pár méter volt, láttam, hogy az előző ember is ott van köztük. Valamit énekeltek, de nem a mi nyelvünkön. Lassítottam! Az egyik ember észrevett és egy jó nagyot kiabált. Mindenki rám nézett, de ijedten és egy szemvillanás alatt eltűntek. A futásból egyszer csak megálltam és néztem. Ez megint, hogy történhetett? Már idegesen elordítottam magam, hogy - gyertek elő, miért féltek tőlem?? Kik vagytok? Mi ez az egész?

Mikor már sötétedet, és nappalból éjszakára váltott a világ, világosságból sötétség lett. Egyetlen egy biztos helyett tudtam az egész elhagyatott városban- a szobrom mellett. Nem tudom miért, de amikor ott vagyok, akkor megnyugszok és nem is gondolok, erre az egész bizonytalan városra, amit nem is értek és nem is ismerek.
A szobor mellé leborultam és a „lábam” közé lefeküdtem. Végig gondolva ezt a napot, hogy is kezdődött… - becsuktam a szemeimet mikor a szobámban voltam, és amikor kinyitottam, már ebben a sötét és hátborzongató város utcáján találtam magam-… aztán elfáradva, pár perc múlva el is aludtam.

Mikor már a nap a szemembe sütött, még félálomban arra ébredtem, hogy valami rajtam ugrál. Nagyon könnyű kis állatkának tűnt. Mikor rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, egy kis madárka ugrált rajtam. Nagyon pici volt, talán egy hónapos lehetett és nagyon ugráltatott rajtam, a hasamat szerette a legjobban. Nagyon aranyos volt, amikor rám nézett szinte úgy láttam, hogy rám mosolyog. Az egyik pillanatban fölnézett és hirtelen elrepült. Nem tudtam, mire vélni, de mikor a hátamban éreztem egy szúrós tekintetet, lassan, óvatosan, kicsit félve megfordultam.