Császári szerető

- Vigyázz, az apám sokat harcolt, és rengeteg trükköt ismer.
- Én is sokat ismerek, és sok csatában megfordultam. Ne félts, van harci tapasztalatom elég!
- Reméljük, nyersz! Légy óvatos!
- Menj, mert így is sokat időztél itt!
- Igen, jobb, ha megyek. Csak három hét múlva leszek itt ismét, kérlek bármit is akarnak tőled, ne ellenkezz! Apám bármikor megöltethet, így ne adj neki rá alkalmat, hogy megtegye. Csinálj mindent úgy, mintha én kérném. Rendben?

A férfi bólintott. Evias megcsókolta szerelmét, majd távozott. Megtartották az esküvőt, s az ifjú pár elutazott nászútra, s Germanus megkezdte a kiképzést. A három hét gyorsan elszállt, s a férfi azon kapta magát, hogy tíz társával, és mint kiképzett gladiátor kocog az aréna felé, s mikor kiért a napfényre, hallotta a közönség dörgő ovációját. A hatalmas porond fehér homokja szinte vakított. Odakocogtak a császár páholya elé, s így szóltak:
- Üdv, Caesar! A halálba menők köszöntenek téged!
Germanus nézte a világ kövér, kissé izzadó urát, aki leginkább egy jól felhizlalt, vágásra érett disznóhoz hasonlított, nem pedig egy emberhez, aki miatt idáig sűlyett. Látta még Eviast, és a mellette ülő, jóképű, göndör hajú, sasorrú Arbetiot, és ott volt még, a magas, karcsú fiatal Valeria, aki kieszközölte, hogy szabad legyen ennél a disznónál, aki a világ urának nevezi magát.

A páholyból intettek, mire kinyíltak az ajtók, s kiéheztetett fenevadak jöttek elő az alagutakból. Öt leopárd, és öt oroszlán. Azonnal nekiugrottak a rabszolgáknak, akik rövid kardokkal voltak felfegyverkezve. Germanus egy nagy hím oroszlánnal kelt birokra, ám nem nagyon bírt ezzel a vadállattal, de sikerült végül hasba szúrnia. Hallotta a szerencsétlenül járt társai halálordítását, és látta, ahogy a vadállatok enni kezdik a tetemeket. Már csak ő volt életben, s a jóllakott vadakat is visszacsalogatta egy nagy vödör víz, melynek illatát megérezték. Germanus ekkor a császár páholya felé fordult, kardjával a császár felé bökött.
- Most te jössz! Téged akarlak!

Diocletianus erre felállt, majd öt perc múlva kinyílt a küzdőtér egyik ajtaja. Páncélt viselt, akárcsak Germanus. Vad dühvel ugrottak egymásnak, s nézők megbotránkozva nézték az egyre vaduló viadalt, ami a gladiátor és a császár közt bontakozott ki. Germanus osztogatta a sebeket, míg Diocletianusnak is sikerült párat viszonoznia. Germanus azonban egy ügyes csellel elérte, amit akart. Úgy tett, mint aki támadt, de a feléje rohanó császárt kibuktatta, és mikor az megfordult, a másik kardjával találta magát szemben. Vége volt a küzdelemnek.
- Nem öllek meg!- szólt Germanus- de mondok valamit. Azok fognak megölni, akiket a barátaidnak hiszel. Most pedig kotródj, és írd meg a szabadítólevelem!

A császár elkotródott. Ekkor ismét a páholy felé fordult a férfi, s egyenesen Eviasra nézett. A lány rámosolygott, majd a férfi meghajtotta magát, s elhagyta a küzdőteret.
Germanus másnap megkapta a szabadítólevelet, s a palota előtt elbúcsúzott Eviastól.
- Mindent köszönök, nobilissima!
- Nagyon szívesen. Ha egyszer megunod a Germániai teleket, keress fel, szívesen látlak.
- Én is remélem, hogy látjuk még egymást!
- Isten veled, Germanus, örülök, hogy megismertelek.
- Nekem is megtiszteltetés volt a találkozás. Légy boldog, és legyen sok gyermeked! Add át üdvözletemet az édesanyádnak és a férjednek!
- Úgy lesz! Minden jót, Germanus!
- Viszlát Evias!
Azzal felugrott a mellette álló barna lóra, búcsút intett, majd elvágtázott. Fél perc múlva már csak a porfelhő emlékeztetett, hogy elment. Evias szomorúan gondolt rá, hogy mennyi örömet okozott neki. Tudta, hogy soha többé nem látja szerelmét, de bízott benne, hogy boldog lesz Arbetioval, és soha nem felejti el Germanust.
Germanus mikor kiért Rómából még visszanézett a büszke birodalom fővárosára.
- Az istenek óvjanak, Evias!
Azzal elvágtázott. Északnak tartott, hogy hazatérjen végre.