Történetek

Már épp indultam volna, amikor a hátulról egy zaj ütötte meg a fülemet. Mintha egy súlyos lépés alatt elroppant volna egy kukoricaszár. Túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy egy állattól származzon. Volt valaki a kukoricásban. Megpördültem és elcsigázott szemeimet a suhogó sötétségre szegeztem. Semmi nem mozdult. Szívem majd kiugrott a helyéről...

A gonosz banya (Jancsi és Juliska; Csipkerózsika) és az ordasfarkas (Piroska és a farkas) mostanában kevésbé tud örülni filmes sikereinek. Pedig a fizetés jó, van tehetségük - nagyszerűen játszanak -, és élvezik, ha szerepelhetnek. Csak a külső... az bizony szomorú dolog...

Tompa puffanás hangzott a hátuk mögött, és mikor már kissé ijedten odapillantottak, egy talpig feketébe öltözött lényt láttak maguk előtt felegyenesedni. A fejét beborító fekete álarc mögül veszélyesen izzó szempár meredt rájuk. Teljesen fegyvertelennek látszott. Egyetlen furcsaság az egész alkarját védő két csuklópántszerű tárgy, melyeken három-három kiálló, hátrafele görbülő hegyes karomszerű képződmény látszódott...

Mindketten álltak, mozdulatlanul. Féltek, a pillanat szertefoszlik és az édes vágy helyébe a jól ismert kínzó gyötrelem lép. Örültek, mosolyogtak, elvégre biztosak voltak magukban – végre révbe értek. Nincs mitől félni – Ő itt van. Ez így van rendjén...

A fiú megbabonázva állt, s az utolsó zsebében maradt mécsest meggyújtotta s a sírkő elé helyezte, az elhunyt lány képe alá, majd leült a sír melletti padra és elgondolkodott.
Vajon mi történhetett ezzel a lánnyal? Fiatal volt és gyönyörű… Sugárzik arcáról a jóság… Miért kellett meghalnia? Miért pont ő? ...

Minden elkezdődik és véget ér valahol. Az én életem akkor kezdődött el. Közöltem Vele, hogy nem szeretném tovább folytatni. Ő mosolygott. Nekem fájt, mégis cinikus voltam. Kis szikrák futottak az agyamban, a szívem felé indultak el. Végigvágtattak a torkomon, úgy, hogy a lehető legjobban fájjon, mégis a leggonoszabb pillantás üljön ki az arcomra...

– És mi az ott a hátán? – mutatott a hulla topjára Melinda.
– Ez furcsa. Olyan, minta hullafolt lenne.
– Az nem csak a halál után jóval jelentkezik? – kérdezte a fiatal helyszínelő.
– De igen. Ahogy az ember maghal, a benne lévő maradék vér a teste legalsó részére folyik, de ehhez idő kell. Van, hogy egy napig nincs jele.
– És miért felül van?
– Ezt a te dolgod kideríteni. Az biztos, hogy nem így találtak rá. Többet csak később...

A Világföldön forgószelek kerekednek, a felhők is táncra kélnek a végzet idején. Zúg a szél, ömlik az eső, mindent víz borít. Hullámzik, morajlik, dühöng, örvénylik. Gyilkol.

A hullámok Holdtündér szomorú arcát mossák. Lassan elveszik ő is, fakó arcáról finoman hullik a gyémántpor, majd a legnagyobb hullám elnyeli őt magát is...

A gyermek apja szigorúan nézett feleségére és a gyermekre titkolózva, majd viharosan távozott, s az anyai szemekből aggódás, és félelem áramlott, mely a gyereket is megrémítette. Hiszen ha egy embernek van mitől félnie, akkor a másik is félni fog, mert a félelem, egyszer mindenkit elér...

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte, kissé zavartan, feszengve, mint akinek szokatlan, hogy udvariasan kell viselkednie egy egyszerű újságírónővel – Lev Mehlisz vagyok a Pravda főszerkesztője. Én vagyok ezért az interjúért a felelős. Remélem, tudja, hogy kivételes helyzetben van. Sztálin elvtárs biztonsága érdekében idáig egyetlen újságírót sem engedtünk a közelébe, még oroszokat sem. Remélem, megérti az aggodalmunkat, rengetegen akarnak az életére törni...