Egy halál a sok közül-Őrült nő naplója 2

Becsaptam magam mögött az ajtót. Düh volt bennem, fáradt voltam a napok óta gyötrő vágytól. A szabadság utáni vágytól. Nem voltam képes nem szabadnak lenni. Egy éve, szép, olyan szép, hisz szerelem. Mégis sok, túl sok nekem. Minden pillanat csak leláncol. Rettegek. Napok óta félelemben élek. Szenvedélyem a lét, a független létezés. Tudtam, mindig is, hogy ez olyan szenvedély, amibe előbb-utóbb bele kell halnom. De, ha egyszer a hatalmába kerít és körülölel, nincs mit tennem. Nem csak nekem fáj, annak is, akit elhagyok, a végzetbe taszítok, de akaratomat szegi. Fáj nem szabadnak lennem, fáj unni a szépet, a jót. Mindig tökéletesre vágytam, a fantasztikus tökéletességre. Önző módon rettegtem mindentől, ami nemes és egyszerű. A bonyolult és mocskos dolgokat tudtam enyémnek. Ha valaki megmutatta, milyen vagyok valójában, azt gyűlölni kezdtem, hirtelen és hevesen. Elüldöztem és imádtam. Én nem tudok szeretni, Ő tudott. Én csak imádni vagyok képes, valamit, ami megfoghatatlan, ami szenvedélyes és örök, de nem örökké. Addig, amíg jólesik. Milyen szélsőséges az életem. A gyűlölet a szerelem kezdete és a vége. A fájdalom mindig szép, és sohasem félek a határtalan szenvedélytől. Ő nem. Képes volt úgy szeretni, amilyen tisztán más sosem fog tudni. Nem engedtem soha, hogy az életet jelentse nekem, túl egyszerű lenne. Így volt jó, ha gyűlölt és én megölhettem a szerelmét. Sokan jó embernek tartanak, pedig nem vagyok az. Hideg vagyok, csak a vérem meleg és piros, talán nem is lélegzem, talán félek élni…

Minden elkezdődik és véget ér valahol. Az én életem akkor kezdődött el. Közöltem Vele, hogy nem szeretném tovább folytatni. Ő mosolygott. Nekem fájt, mégis cinikus voltam. Kis szikrák futottak az agyamban, a szívem felé indultak el. Végigvágtattak a torkomon, úgy, hogy a lehető legjobban fájjon, mégis a leggonoszabb pillantás üljön ki az arcomra. A szívem kezdték marcangolni, de én tettem, amit tennem kellett. Érzéketlenül álltam előtte, amint a könny lecsordult az arcán. Mereven néztem a szemébe, nem mozdultam. Ő remegett. A könnycsepp… végigfolyt az arcán, szétfutott a kis ráncokban, az ajka szegletéhez simult és csendesen semmivé foszlott. Nem szólt semmit. Hátra lépett és megütött. Az arcomon érzéketlenül rándultak az izmok. Levegő, elöntött a légzés édes érzése, éreztem kitisztulni a testem, érezni kezdtem… összeszorítottam a szemem, meggörnyedtem. A kis szikrák szétpattantak a szívemben és kitisztították beteg agyam a félelemtől. Egyszerre ért sok ezer ismeretlen Fájdalom. Ez a fájdalom. Erős, fizikai érzés a torkomban. Feszít, nem enged, megszólalni képtelen voltam…

A szoba üres. Hova tűnt? El akartam mondani, el akartam, hogy… megtörtént. A csoda. Érzéketlenségem vége, neki köszönhető. El akartam… mindent akartam abban a pillanatban. Szeretni, gyűlölni, beszélni, felejteni, felejtetni. Eltűnt. A konyhában zaj. Beléptem, még mindig mosolygott.
- Kedvesem! Olyan szép vagy.
- Mondanom kell, tudnod kell.
Megérintette az arcom. Érzések hada támadott meg, nem csak puszta érzékelés, ideges bizsergés. Ilyen létezik? Nem tudtam. Hallottam a hangját, de mintha a gondolataimban élne, és nem Ő beszélne. Megláttam. Őt és a patakokban csorgó vért. A karján végigfutó vérpatakok megbénítottak.
- Szeretlek. Nézd, ennyire szeretlek.
Nem láttam semmit. Csak homályosuló szemét, a rengeteg vért, ami elöntötte törékennyé szelídülő alakját. Szeret. Fáj. Meghal. Minden lejátszódott bennem. Ő a földre rogyott. Csak álltam. Megbénultam, szeretni akartam. Lecsukódott a szeme. Visszatértem. Megértettem mindent. A pulzusa. Gyenge. Mentők.

A szirénahang eltöltött mindent. Felrontottak a lakásba. Siettek, emberségből, munkából, rettegésből. Én csak ültem a vértócsa közepén. Az Ő vére. Fél óra. Még mindig nem mozdul. Túl sokat akarok mondani most. Nem tudok, képtelenség.
Megrázkódom. A földre nézek, magam mellé. Percek óta beszélnek hozzám. Valamit mondani akarnak. Talán, tennem kellene, fel kellene állnom. Beszélnem kellene.
- Nem élte túl - mondja ki végül valaki az ítéletet fölöttem.
Szavak, mocskos szavak. Mindent hallok és… ismét megtörténik. Elöntenek az érzések.
- Nem! – üvöltöm. Egyedül vagyok és életem első szívből jövő sikolya hagyja el a számat. Újra és újra. Minden fáj, csak fogom a fejem. Szétrobbanok és üvöltök. Szürke lesz körülöttem a vér, a padlóra száradt vörös posztó. Feljajdul a lelkem. Szerelmem. Akivel felébredtem az évekig tartó álomból, a valótlan énemből. Nem tudott élőként szeretni. Nem tudom élőként szeretni. Meghaltam.