Holtak éjjele... Szerelem hajnala... 1. rész

Nyugodt volt október utolsó éjszakája… Az esőcseppek halkan koppantak, s a hold fénye lágyan megvilágította a nedves aszfaltot. A félhomályból két fiú alakja bontakozott ki. Egyikük lehajtott fejjel s zsebre dugott kézzel bandukolt. Hosszú haja vizesen, csapzottan hullott arcába. A másik szánakozó tekintettel meredt rá.
- Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla? – kérdezte.
- Nem, Dani… - válaszolt a hosszú hajú.
- Rendben... Te tudod.. –mondta a fiú, majd elfordította fejét. Végtelen nagy szánalmat érzett barátja iránt. 10 éve ismerte őt, de ez alatt az idő alatt sohasem láttam még ennyire elesettnek. Ezen persze nem csodálkozott. Szegény Gábor… Mennyi csapást, mennyi fájdalmat kellett elviselnie, ráadásul milyen rövid idő alatt… Csoda, hogy bele nem rokkant.
Szörnyű volt számára az utóbbi egy hónap… Először édesanyját vesztette el, kit elragadott a szörnyű betegség, a rák. Rá egy hétre autóbalesetben meghalt húga, akit mindig is rajongva szeretett. De ez nem volt elég… a mai napon szakított vele a barátnője.. Egy Másik miatt. Pont most, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
- Hát… - szólalt meg Dani, mikor elérkeztek a házukhoz.
- Remélem, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Tehát ha bármi baj van…
- Köszönöm, Dani… - mondta Gábor, majd megpróbált mosolyt erőltetni az arcára és megszorította barátja feléje nyújtott kezét.

Gábor csak feküdt az ágyán, s a plafont bámulta. A holdfényben megpillantotta a nemrég készült családi fotót a polc tetején. Boldogan mosolyognak mind a négyen… Anyja.. húga.. apja… Apja már rég aludt a másik szobában.
Gábor mindig is tisztelte őt, hisz erős és kitartó embernek ismerte. De ez a férfi most még csak meg sem próbált erősnek mutatkozni. Felesége és lánya halála óta éveket öregedett… Szinte ki sem mozdult a szobájából, s hangját fia napok óta nem hallotta.
A fiú szeme a polc alatti íróasztalra tévedt, hol garmadával álltak a könyvei, CD-k és kisebb apróságok. Az asztal szélén pedig egy újabb fénykép.
Gábor felkelt az ágyról, az asztalához sétált, majd farkasszemet nézett a szív alakú keretbe foglalt lány képével.
- Erika… - nézte a lány hollófekete haját, zafírkék szemeit, vérvörös ajkát, s a kissé sápadt, finomvonású arcot…
Majd villámcsapásszerűen vágott bele a felismerés… Ahogyan közölte vele e csodálatos teremtés, hogy nem vágyik már többé rá… Az a Másik teljesen elvarázsolta, már nem szabadulhat bűvköréből. És persze sajnálja… Sajnálja, hogy pont most, de ennek így kellett lennie. Sajnálja őt is…
- Engem ne sajnálj… - suttogta fogai közt a fiú, s a földre hajította a fényképet vörös keretével együtt. Darabokra tört… akárcsak az ő szíve.

A lenyugvó nap utolsó sugarai vörösre festették a közeli domb oldalát. A temetőt nyugtató félhomály ölelte körül. Mindenszentek… Az év egyetlen napja, mikor ez a holt világ megtelik élettel.
Gábor egyenes derékkal állt édesanyja s húga közös sírja előtt. A síron zöldellő rengeteg koszorú hírt adott arról, hogy nemrég hunyt el az, kit oda temettek.
A fiú kezével félresöpört pár koszorút, zsebéből néhány mécsest szedett elő, a földbe szúrta majd meggyújtotta őket. Elmerengve nézett a gyertyák apró lángjába, s felsejlett előtte édesanyja s húga arca. A közös emlékek… A boldogság… S szívébe újra belehasított a fájdalom. Szinte úgy érezte, hogy a gyertyák az ő fájdalmának lángjával égnek… Hisz belülről ugyanaz a tűz mardosta őt…
Teljesen besötétedett. A hold fényes sarlója s csillagok milliárdjai ragyogtak az égen. Gábor búcsúzóul még egy utolsó pillantást vetett édesanyjáék sírjára, majd a kijárat felé indult. Rajta kívül már senki sem volt a temetőben, csak a sírokon pislákoló gyertyák és mécsesek fénye jelezte az Élők ottjártát.
„Ezen az egy napon… - gondolta a fiú, miközben végignézett a temetőn – ezen az egy napon gyönyörű ez a hely…”
Szeme megakadt egy sírkövön. A síron égő gyertyák lángja kísértetiesen vörös fénybe vonták a kövön olvasható nevet, évszámot, és az elhunyt fényképét…
„Nagy Beatrix… 1986-2005…” – olvasta Gábor.
- 19 év… Milyen fiatalon… Pont annyi idős volt, mint én… És milyen gyönyörű…
A lángok megvilágították az aranykeretbe foglalt képet, ami valószínűleg a lány tablóképe lehetett. Vállára omló sötét, hullámos haja, sötétbarna, már-már szinte fekete mandulavágású szeme és világos, telt ajkai voltak. Különlegese szép mosolya földöntúli ragyogást kölcsönzött arcának.
A fiú megbabonázva állt, s az utolsó zsebében maradt mécsest meggyújtotta s a sírkő elé helyezte, az elhunyt lány képe alá, majd leült a sír melletti padra és elgondolkodott.
Vajon mi történhetett ezzel a lánnyal? Fiatal volt és gyönyörű… Sugárzik arcáról a jóság… Miért kellett meghalnia? Miért pont ő?
Arra eszmélt, hogy sötétségbe borult körülötte minden. Hideg szellő fújta el a gyertyák lángját. Odahajolt, hogy ismét meggyújtsa őket, de abban a pillanatban kigyulladtak a gyertyák Nagy Beatrix sírján…

Gábor ijedten hátrahőkölt, s a padra roskadt. Szíve hevesen vert, nem tudta mire vélni a dolgot. Álmodta volna…? Mi volt ez?
„Ne félj…” – hallotta.
- Ki szólt? – kérdezte a rémült fiú, de nem érkezet válasz.
- Ki vagy? Ne szórakozz velem… - mondta, de saját, kétségbeesett hangján még maga is meglepődött.
„Ugyan…” – szólalt meg újra a kellemes női hang. Gábor körülnézett, de közel s távol csak sírköveket, rajta kívül egyetlen élő ember sem volt a temetőben.
- Ezt nem szeretem… Mutasd magad! – kiáltott a fiú a sötétségbe, a hang tulajdonosára várva.
„Nem lehet…”
- Ugyan miért ne lehetne?
„Nem léphetek oda hozzád, nem nézhetek a szemedbe… De hidd el, közelebb vagyok hozzád, mint gondolnád.”
- Mi a… Nem… Nem értelek… Miért nem? Mi akadályoz meg ebben?! Jobb szeretem látni azt, akivel beszélek…
„Már láttál… Az imént…”
- Nem láttam itt senkit! Egy lélek sincs itt rajtam kívül!
„Na de kérlek… – hang most szemrehányóan csengett - …attól, hogy szemed senkit sem lát, még nem biztos, hogy egyedül vagy… Csak fordulj meg, és meglátod…”
Gábor hátrafordult…
- Itt csak egy sírkő van… nagy Beatrixé… Szegény lány... – mondta, s szeme ismét a fényképre tévedt.
„Hmm… Hihetetlen, ugye?” – kérdezte a kellemes hang.
Igen az.. Olyan fiatal volt…
„Hmm… Úgy értem… Ugye milyen hihetetlen, hogy most pont vele beszélgetsz?”