Képzelt riport egy zsarnokkal 1. rész

Egy kegyetlenül hideg, januári estén, egy ormótlan, koromfekete ZISZ limuzin, hajtott végig a Puskin utcán, Moszkva belvárosában. Gyorsan haladtak, az út szinte üres volt előttük. A kocsi hátsó ülésén, egy csinos, fiatal nő és egy dagadt, állandóan nyáladzó, vodka és izzadság bűzt árasztó pártfunkcionárius ült. A funkcionárius Jurij Zsdanov, Leningrád pártitkára, a szovjet kultúra pápája és mellesleg Sztálin lányának apósa, a mellette ülő hölgy pedig Mandy Brave, a Morning Post riportenője volt, egyenesen Londonból. Mandy a 20-as évei végét taposta, fiatal kora ellenére azonban nagy tapasztalattal rendelkezett, sőt egyike volt azoknak a haditudósítóknak akik, a tűzvonalban élték végig a háborút. Most egy különösen fontos interjúra készült, egy olyan férfival, akivel idáig még egyetlen nyugati újságírónak sem sikerült riportot készítenie. Tudta, hogy az egész karrierje, múlik ezen az interjún. Ha sikerül, a szakma a lába elé borul, híres lesz, gazdag, a legtekintélyesebb újságok fognak kilincselni a cikkjeiért, azonban ha elrontja, még az is kétséges, hogy élve kijut a Szovjetunióból. A férfit, akihez készült, ebben az időben szinte az egész világon istenítették. A nagyszerű hadvezér, Hitler legyőzője, a rab népek felszabadítója, a szovjet nép imádott apja, vezére és bölcs tanítója. Sztálin.

Mandy-nak nem voltak vele kapcsolatban illúziói. Eleget tudott a gazdáról, ahogy a Kremlben nevezték Sztálint, ahhoz, hogy ne vakítsa el a glória fénye, amit az alakja köré vontak. Hallott, a táborokról, a kollektivizálás, a kirakatperek borzalmairól, látta a megbecstelenített nőket Berlinben és a legyilkolt német lakosok hullahegyeit kelet-Poroszországban, de ugyanakkor hallott Lidicéről, Oradur-ról, ott volt Dachau-ban, nemsokkal a felszabadulás után, végig tudósította az első Nürnbergi pert, idefelé jövet pedig az oroszok megmutatták neki Ponarit, a Babi-Jar-t, ahol 2 nap alatt több mint 35 ezer zsidót lőttek agyon a németek. Kétségtelenül sok embert mentett meg a vörös hadsereg, de ez nem tette jóvá azokat a véres tetteket, amiket Sztálin közvetlen parancsára követtek el. Sztálin, Mandy számára csak, egy közönséges gonosztevő volt, se nem jobb, se nem rosszabb, mint Hitler.
- Készíthetek, majd fényképeket? - fordult Zsdanov felé.
- Nem – hangzott, az oroszokra oly jellemzően tömör válasz – A Kreml sajtóirodája annyi fényképet bocsát a rendelkezésére, amennyit csak akar, de nem fényképezhet.

Mandy erre a válaszra számított, ennek ellenére csalódott volt. Elfordult, a kellemetlen Zsdanovtól és kinézett az ablakon. Mikor Londonban filmet vetítettek Moszkváról, mindig egy napfényes, csodálatosan szép várost lehetett látni, ami tele van erős jóképű férfiakkal, csinos, boldog nőkkel, akik sugárzó arcal énekeltek arról, hogy milyen jó a Szovjetunióban élni. Most, ahogy kinézett az ablakon, csak egy néptelen, sötét várost látott, amit átjárt a rettegés. A „boldog és elégedett” moszkvaiak, rettegve várták ágyaikban, hogy hajnalban lefékezzen egy fekete autó a ház előtt, csizmák dübörögjenek a folyosón, majd felberregjen a csengő, és az ajtó túloldalán álló NKVD-sek végett vessenek a hosszú és rettenetes várakozásnak. Ilyen és hasonló gondolatok jártak Mandy fejében, miközben az autó elhaladt a hírhedt Lubjanka börtön komor épülettömbje mellett, majd elérte a Vörös teret. Az eddigi sötét utcák után, valóságos felüdülés volt, a ragyogó fényárban úszó Szent Vazul székesegyház, a történeti múzeum és a vörös márvány mauzóleum, ahol ennek az egész pokolnak a megálmodója aludta örök álmát egy üvegkoporsóban. A kapu, ahol megálltak a Szpaszkaja bástya része volt, a tetején hatalmas vörös csillag világított.

Zsdanov letekerte az ablakot, majd átadta a papírokat egy marcóna NKVD tisztnek. A kocsi továbhajtott, majd egy négyemeletes fehér épület előtt száltak ki a kocsiból. Zsdanov, két második emeleti ablakra mutatott.
-Nézze csak – mondta, szinte vallásos áhítattal – Azok ott az Ő dolgozószobájának az ablakai.
Ha elkezdi az „Ég a villany a Kreml ablakában, mert Sztálin elvtárs dolgozik az éjszakában” kezdetű bárgyú gyerekverset szavalni, én behúzok neki eggyet, gondolta Mandy, erre azonban
nem került sor, mert gyorsan bementek a hatalmas kapun, majd egy gyönyörű lépcsősoron felmentek, egy első emeleti dolgozószobába. Egy alacsony, tömzsi férfi fogadta. Elnyomta a cigarettáját, majd Mandy nagy meglepetésére kezet csókolt neki és hellyel kínálta.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte, kissé zavartan, feszengve, mint akinek szokatlan, hogy udvariasan kell viselkednie egy egyszerű újságírónővel – Lev Mehlisz vagyok a Pravda főszerkesztője. Én vagyok ezért az interjúért a felelős. Remélem, tudja, hogy kivételes helyzetben van. Sztálin elvtárs biztonsága érdekében idáig egyetlen újságírót sem engedtünk a közelébe, még oroszokat sem. Remélem, megérti az aggodalmunkat, rengetegen akarnak az életére törni.
- Remélem, rólam nem gondolják, hogy...- kezdte Mandy, de Mehlisz félbeszakította
- Ugyan már, hogy képzeli – hadarta, azonban a hangja nem volt túl meggyőző – Mindazonáltal, mint mindenkinek önnek is át kell esnie a biztonsági protokollon – mondta és egy papírt tolt Mandy elé – Először is alá kell írnia ezt a nyilatkozatot, melyben megesküszik arra, hogy nem beszél senkinek arról, amit itt lát.
Ez teljesen hülye, gondolta Mandy, de azért aláírta a papírt.
- Helyes, ezzel meg is volnánk – mondta Mehlisz, és átadta a papírt a titkárának – Makarova! - kiáltotta, erre egy nagydarab szőke, NKVD egyenruháján fehér köpenyt viselő nő jött be.

Mehlisz, az egyre rémültebb Mandy felé fordult.
- Ne ijedjen meg, az elvtársnő a Kreml kórházának a főnővére, sajnálom, de meg kell motoznia önt, ez a szabály.
- Biztos, hogy ez elkerülhetetlen? - kérdezte Mandy, akit a hideg is kirázott, ha arra gondolt, hogy ez durva, otromba nő hozzáérjen.
- Sajnos ezen át kell esnie. Mielőtt elmennék, még valami. Nem kap kérdés listát. Azt kérdez amit, akar, bármelyik témát érintheti, azonban ha Sztálin elvtárs nem akar válaszolni, ne feszegesse, menjen tovább, különben le állítjuk az interjút. Ezt egyébként, Sztálin elvtárs bármikor megteheti. Ne lepődjön meg rajta – mondta Mehlisz, de a hangjából ekkorra már eltűnt, az alázat, az udvariasság, mintha csak egy beosztottal beszélt volna
- Jöjjön velem – recsegte a nővér tört angolsággal.

Ez után a mindenre kiterjedő testi motozás fájdalmas és megalázó eljárása következett. Az NKVD-s nővér nyilván azt a parancsot kapta, hogy a tőle telhető leggyengédebb módon csinálja, ennek ellenére naygon durva volt. A motozás után, egy fiatal, csinos, hullámos szőke hajú, civil ruhát viselő nő liften felvitte a második emeletre, Sztálin titkárságára, ahol Zsdanov és egy egyenruhás hölgy várta, aki a vonásai alapján valamelyik távol-keleti népcsoport képviselője lehetett. Zsdanov szemmel láthatólag nagyon feszült volt. Szakadt róla a víz, idegesen mászkált fel és alá a szobában. A titkárnőkön, az látszott, hogy legszívesebben leütnék a párttitkárt.
- Nagyszerű, látom megérkezett és túlesett minden procedúrán – mondta idegesen majd az egyenruhás nőre mutatott – Ez itt Bolsakova elvtársnő, az ön tolmácsa.
A mondatot nem tudta befejezni, mert az egyik oldal ajtón, egy középkorú szemüveges férfi lépett be. Bjelkin volt az, a titkárság vezetője.
- Sztálin elvtárs most fogadja önt, remélem felkészült – fordult Mandy-hez.
- Azt hiszem igen, készen állok – felelte Mandy és úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog.
- Mielőtt bemenne, tisztáznunk kell pár dolgot – hadarta idegesen – Mindig viselkedjen természetesen! Ha belép, ne nyújtson kezet, várja meg Sztálin elvtársat. Miután leültek, az interjú végéig maradjon ülve, ne törődjön azzal, hogy az elvtárs esetleg feláll, vagy sétál a szobában. Ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot, a keze legyen mindig jól látható helyen, ne turkáljon a zsebében, ha bármire szüksége van, akár csak egy zsebkendőre is szóljon a tolmácsnőnek. Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Most egy kicsit várnia kell, mert Sztálin elvtársnak vendége van.

Örökkévalóságnak tűnő 20 perc következett, de ezalatt Mandy-nak volt ideje szemügyre venni a titkárságot és dolgozóit. Hosszú helyiség volt, két oldalt egymással szemben hat asztal, a terem központi falán hatalmas kép Sztálinról és Leninről, mellettük egyhangúan kattogó falióra. Az asztaloknál még a késői óra ellenére is dolgoztak az ügyintézők és a gépírónők. A telefonok szakadatlanul csöngtek, kattogtak az írógépek, látszólag senkit sem érdekelt, az, hogy ő itt van. A terem középpontjában egy tekintélyt parancsoló, vastag dupla szárnyú ajtó volt, előtte Sztálin két testőre ült mozdulatlanul és meredt egykedvűen a semmibe.
Egyszer csak a nagy ajtó kitárult, és testőrök kíséretében kisétált rajta, egy gusztustalan, kövér férfi, aki úgy nézett ki, mint egy hájas, visszataszító varangy. Szemén csiptetőt viselt és folyamatosan a körülötte levő embereket, elsősorban a nőket fürkészte apró, róka szemével. A teremben mindenki remegni kezdett. A titkárnők az iratokba temetkeztek, az NKVD-sek pedig a földet nézték. A férfi szemmel láthatólag élvezte a helyzetet és Mandy felé fordult.
-Nem ismerem az elvtársnőt – mondta és tetőtől talpig végigmérte Mandy-t, néhány testrésznél, különösen sokat időzve, amitől a lányt kirázta a hideg
-Ő Mandy Brave a Morning Post-tól, Berija elvtárs – felelt idegesen Zsdanov
-Ó, igen a nyugati újságírónő – mondta Berija és még pár másodpercig legeltette a szemét Mandy-n majd a testőreivel távozott, Mandy-t pedig bevezették a szentélyek szentélyébe Sztálin dolgozószobájába.

A szoba meglepően sötét volt. Csak az íróasztalon világított lámpa és a sarokban levő fotelek mellett. Az asztal mellett, egy alacsony, görnyedt öregember állt. Az alulról jövő fényben markánsan kirajzolódott ráncokkal barázdált, himlőhelyes arca és tömött őszülő bajsza. Lassan közelebb jött Mandy-hez, aki ekkor jött rá, hogy az öregember azonos a filmekben szereplő, magas, daliás férfivel, az ország legnagyobb szívrablójával, a szovjet lányok és asszonyok bálványával.
- Üdvözlöm, Miss Brave a Szovjetunióban, remélem kellemesen utazott – mondta, Mandy legnagyobb meglepetésére angolul – Nagy megtiszteltetés nekem, hogy az önök rendkívül tekintélyes újságának adhatok interjút – folytatta, immár oroszul, kellemetlen, érdes hangon
- Enyém a megtiszteltetés, Mr. Sztálin, hogy fogad – válaszolta Mandy olyan fesztelen hangon, ahogy csak tőle telt.
- Foglaljon helyet – mondta Sztálin és a elindult a sarokban levő fotelek felé. Mandy követte és leült a diktátorral szemben. Egy testőr közben teát hozott, amit Sztálin mohón szürcsölni kezdett, Mandy-nek pedig tollat és papírt hoztak.
- Parancsol teát? - kérdezte Sztálin és a testőr azonnal Mandy kezébe nyomott egy csészét. A lány mosolyt erőltetve az arcára kortyolgatni kezdte a bűnrossz orosz teát. Közben Sztálin, felé fordult és letette a csészét.