Christin története 4.

A városi pályaudvar egészen kihalt volt.

Nem is csoda, hiszen kinek jutna eszébe hajnali kettőkor vonatra szállnia? Az idő meglehetősen csípős volt, a hideg minden apró kis zugot megtalált, nem kímélve a vacogó embereket, akik egy kis melegre vágytak.

Emberünk nagy sietősen taxiba ült (még szerencse, hogy ilyen időben kifogott egy üreset), majd megadta a szívébe oly erősen bevésett címet és hátradőlt a kopott ülésen. Izgatott szemeivel kinézett a párás, koszos ablakon és eltűnődött, hogy vajon helyesen cselekedett-e. Megpróbált nem gondolni, mi lesz ennek a következménye. Tényleg várja őt? Előhalászta zsebéből a gyűrött papírt és újra olvasta a levelet. Még most is alig hiszi el.

„Drága Jack,

Amint tudod, külön utakon járok. Kipróbáltam a függetlenséget, de persze apa (még ha egy kicsit sok időnek tűnik is) 2 év alatt megtalált. Ennyi idő állt rendelkezésemre, hogy valóban teljes életem lehessen – vagy legalábbis megízlelhessem, milyen az, ha nem lohol füledben folyton egy idegesítő hang. Nem is akarlak vele sokat fárasztani, úgyhogy rátérek a tárgyra.

Azt hiszem a találkozásuk után ráébredt, nem csak az Ő véleménye számít kerek e világon… Legyen elég annyi, tudattam vele, nem tartok igényt a „támogatására”.

Nem tudom, honnan vagy miért – de érzem, hogy még mindig az enyém vagy. Többé nem fogok kitérni a kérdéseink elől. Megválaszolom őket, ha Te is úgy akarod.

Chris.”

Még mindig remegett, ha ezekre a sorokra gondolt. Emlékezett arra, hogyan is váltak el – egy szó nélkül, csupán égő szemük találkozott a végtelen, vigasztaló térben, ahol nem számított se név, se rang, se kor, se idő…

Még csak a sarkon fordult be, de Chris már érezte, hogy jön. Azóta, hogy elküldte a levelet nem tudott száz százalékosan odafigyelni a munkájára. Daniel meg is jegyezte, olyan, mintha több éve nem aludt volna. Nos, ez a megjegyzés találónak bizonyult abban a pillanatban. Christin úgy érezte, belülről csavarják, kínozzák és a gondolatai sem hagyták nyugodni. Azt tudta, hogy Jack eljön. Amit viszont még Ő sem sejthetett, hogy mi lesz a vége mindennek. Megnyugvást érzett akkor, amint rájött, volt tanára és mentora, nem kevésbé barátja csak néhány sarokra van tőle.

Aztán már csak arra emlékezett, hogy belépett a maga csendes eleganciájával, ránézett és a mélykék szemekből ugyanazt a tétova félelmet olvasta ki, ami az elmúlt egy hétben az ő szívét burkolta be.

Mindketten álltak, mozdulatlanul. Féltek, a pillanat szertefoszlik és az édes vágy helyébe a jól ismert kínzó gyötrelem lép. Örültek, mosolyogtak, elvégre biztosak voltak magukban – végre révbe értek. Nincs mitől félni – Ő itt van. Ez így van rendjén. Aztán Christin remegő ujjaival gyengéden lefejtette a kabátot a Kedvesről, megszabadította a sáltól, kesztyűtől – pontosan úgy, mintha ezer éves bilincseiket oldozná el. Kissé hitetlenkedve, fejével intve beljebb tessékelte Jack-et a hívogató szobába. A férfi számára pedig minden otthonosnak, ismerősnek tűnt. Nem szólt semmit. Tudta, hogy erre most képtelen lenne, a szavakat se találta. Túl sok érzelem, váratlan hatás kerítette bűvös fogságába és ő nem akart menekülni egy másik világba – így, itt érezte jól magát. Mindketten érezték, már tudták: szavak nélkül is megértik egymást.

A konyhába érve meleg, ízletes vacsora fogadta a megfáradt embert. Leültek, majd egy szó nélkül elfogyasztották a gondos kezek által előkészített ételt. A falat néha kissé nehezen csúszott le torkukon, a másik égő tekintetét nehezen lehetett nem észre venni.

A pulykából fél óra múlva semmi sem maradt. Chris leszedte az asztalt, a bepiszkolódott edényeket, tálakat, poharakat, evőeszközöket a mosogatóba pakolta, majd elindult a hálóba bevetni az ágyat. Jack úgy gondolta, inkább elmosogat – Chris ezt is szerette benne. Kiegészítették egymást. Jack a munka végezték csendben leoltotta a villanyt és megállt a hálószoba ajtajában. Biztonságot nyújtó vállait nekidöntötte a ’félfának és elégedetten gyönyörködött az eléje táruló csodás látványban.

Chris – tudva, hogy Jack nézi – barátságosan rámosolygott majd kedvesen megkérdezte:
- Bejössz?
- Chris, még most is meggondolhatod magad. Nem muszáj…
- Gyere. Már százszor átgondoltam. Így kell lennie.
- Csak nem a sors keze?

A válasz egy vakító mosoly kíséretében érkezett, amely kitörölt mindent a fejükből. Ketten maradtak. Már a szó is varázslatosnak hatott: ketten. S a két, eddig védtelen lélek megnyugodva borult a mindent elsöprő egységbe; abba, ami előttük már sokakat tett hallhatatlanná. Szívük, eszük minden zugába ott volt a másik – kitörölhetetlenül. Létrehozták a szerelem szövetségét, mely viharos életük egyetlen ép bástyájává vált az elkövetkezőkben.