Történetek

Ila elhajította a kosarat és szaladt. Máskor megállt volna talán és dacosan lecövekelve várja be őket, de most sok forgott kockán. Ez most más volt.
Hát rohant. Égett a tüdeje. Érezte a mögötte kurjongató vadászokat. Vonyító sakáloknak hallotta őket. Őt üldözték. Futott.

Szövegét ti írtátok - Zoliapunkig

Ismeri cégünk jelszavát: „Nekünk az álomban nincs lehetetlen!”. Egy igazi prémiumterméket tudnék Önnek ajánlani: a kedves exe azt fogja álmodni, hogy egy börtönbe zárják, és minden reggel elviszik kivégezni, de kérem figyeljen, mert ez a művészet: minden reggel más módon végzik ki.

Talina, Schbence, Bogumil, megint Talina, Zeno, Bakos1022, Stevler, Burgonya, megint Stevler...

Az irodában Alexnek feltűnt, kollégái egymás közti ugratása, fogadásokat is kötöttek, melyikük hódítja meg elsőnek a Két pecsét új pincérnőjét.
- Beszállhatok én is? - kérdezte a kis csoport mellé lépve, mire mindenki elhalkult, mert Alexel a legtöbben nem tudtak versenyezni, a nők elsőre mindig őt választották, külseje, kisugárzása, minden nőnél kívánatossá tette.

Ila a saját nyögésére ébredt. Mikor tudatosult benne, hogy mit művel vele a férfi, hirtelen riadalommal elrántotta a csípőjét és félig felülve próbált hátrálni, de Ilián megmarkolta a fenekét és visszahúzta. Folytatta, amit elkezdett.

Ő eltolta maga elől Hamid-bebet, hozzám lépett, annyira közel hogy szinte hozzám ért testével. Lehúzta vállairól ruháját, hagyta nézzegessem kedvemre meztelen melleit.

Ez semmiképpen sem szentírás, és nem is csúfolkodás az ókori könyvekkel. Egyfajta átírás. Felmerült ugyanis számomra (és biztos vagyok abban hogy nem voltam ezzel egyedül): milyen is lehetett a legjobb ember. Milyen lehetett ő, aki legjobb volt mindannyiunk között? Milyen lehetett ő, aki tudta, felfogta, értette, élte is a Paulus apostol által megfogalmazott elvszerűséget: ”...mert az az Isten akarata hogy minden ember az igazság ismeretére eljusson”.
Én megengedtem magamnak azt...

Állkapcsán megvonaglott egy izom, ahogy erőlködve türtőztette magát. Szerette volna hanyatt vágni a földre és addig baszni, amíg el nem ájul.
Mégis alig hitte, hogy ez volt az a feszes húsú, nyögdécselő, éhes és csípős csitri, akit a fának, aztán az asztallapnak tuszkolt. Otrombának érezte magát, ahogy most nézte és ez ráncigálta megint a zsigereit az az akaratos dühös ösztön.

A férfi mindig hamarabb ért az állomásra, s míg várta, hogy beálljon a vonat, a márciusi hóesésben a pályaudvarra érkezőket nézte. A nő, bár sietett volna a hóverésből, elkapta a férfi tekintetét:
- Vár valakit?
- Mondja, kérem, ez a martonvásári vonat?
- Nem, ez a dunaújvárosi. Martonvásárra indulna?
- Nem, Komáromba.
- Akkor jó utat, viszlát!
- Viszontlátásra!