Azon az estén, mikor a pásztorok először aludtak kint, szétszéledve a rájuk eső juhokkal, Ila felkapta a hálóingét és mezítláb megindult az erdőn át a tisztásra, ahol Ilián legeltetett.
Bizsergett a talpa, mire odaért, lábszárán át a meztelen combjait nyaldosta a hűvös, harmatos levegő. A sötétben sápadtan fehérlettek a birkák. Halkan körbejárta őket, mire pásztorukra lelt. Ilián hanyatt hevert a bundán, mikor meghallotta a keskeny talpak halk neszezését. Meglepte a lány érkezése.
- Adjon Isten jó estét leány! - köszöntötte halkan.
- Neked is adjon legény! - érkezett a felelet.
Maga mellé mutatott a subára és Ila szorosan melléfeküdt.
Megcsapta a bőréből áradó nehéz és édes nőszag és megremegtette az orrcimpáit.
Hallgattak.
Egy jó fél óra is eltelhetett így, mozdulatlanságban.
- Mi elől menekültél ide? - törte meg a csendet a férfi rekedt, némasághoz szokott hangja.
Ila nem válaszolt. Nem akart gondolni rá és nem akart beszélni róla.
Makacsul összeszorította a száját.
Ilián nem faggatózott. Nem várta el, hogy megossza vele bármilyen nehéz titkát. Nem adott rá semmiféle indokot, nem voltak bizalmas barátok és ő is igyekezett távol tartani magát minden olyan moccanástól, amitől a múlt belehányta volna a sok borzalmát újra a fejébe.
Mégis, kicsit bántotta a hallgatása. Szeretett volna a némaságáért úgy nekiesni, markolni a húsát, kényszeríteni és kedvére elbánni vele. De ha most bikáskodna a lány, nem is venné többnek, csak otromba baromnak, akivel el lehet játszódni néha. Iliánt pedig lassan nyugtalanítani kezdte ez a gondolat. Zavarta ennek a, még zöld és nyers nőnek a kimondatlan, de olykor kitapintható fölényessége és ridegsége. Le akarta fejteni róla ezt a két vonását, mint a ruhát. Meztelen testtel, meztelen lélekkel akarta.
Fogta hát magát a kalapját az arcába tolta és lehunyta a szemét, de még sokáig nem aludt el. Hallgatta a lány puha pihegését.
Mikor eltelt egy jó darab idő és a csillagok már odébb vándoroltak az égen, kinyúlt és magához húzta.
Ila megrezzent álmában. Öntudatlanul fészkelődte be magát a férfi karjaiba.
Ilián hajnalban, még jóval a nap előtt kelt. Szürke harmatos derengésben ment itatni és fejni.
Mikor aztán a nap átdöfte fényével a havasokra nehezedő ég szürke testét, visszatért Ilához. A lány összegömbölyödve szendergett a suba alatt. Haján sötétvörös fénnyel vonaglott a pirkadat.
Megfogta a derekát és óvatosan hanyatt fordította, majd fölé térdelt. Megcsókolta, mert érezni akarta a nyelve és a nyála forróságát. Szája az állát súrolta, aztán a nyakát. Felgyűrte a hálóingét a hónaljáig. Előbukott hegyes, didergő bimbójú, kerek melle és az az őrjítő, csillogó, rózsaszínszirmos kis rés a combjai meleg védelmében. Lassan széthúzta a lábait, hogy hozzáférjen, aztán belenyalt. Egyszerre volt savanykás és kavargóan édes. A szaga a pézsma és a friss vér illatára emlékeztette. Ahogy a nyelve újra meg újra végigjárta, érezte, hogy félálmában görcsbe rándul.
Ila a saját nyögésére ébredt. Mikor tudatosult benne, hogy mit művel vele a férfi, hirtelen riadalommal elrántotta a csípőjét és félig felülve próbált hátrálni, de Ilián megmarkolta a fenekét és visszahúzta. Folytatta, amit elkezdett.
Ilának elfogyott az ereje. Remegve adta fel. Ismeretlen érzés volt. Csúszós, csurgó, ütemes öröm. Mikor már a subára folyt a nedvessége és a háta megfeszült, mint az íj, a férfi feltolta neki két ujját és ki-bemozgatva benne újra nyalni kezdte. Erre már robbant. Heves görcsös rándulásokban élvezett. Ilián nem fogta tovább magát. Letolta a gatyáját és benyomta a feszülő farkát a szűk kis lyukba. Ahogy össze-összeszorult körülötte a lány, lassan mozogni kezdett. Ila félájultan tüzelő arccal feküdt alatta. Lehunyta a szemét és elfordult. A férfi az állánál fogva csavarta maga felé a fejét.
- Nézz rám! - parancsolt rá rekedten. - Látni akarom közben az arcodat.
A kék szemek felpattantak.
Szorosan, nedvesen ölelkeztek később. Farkasként, felnyújtott orral szimatolta a lány fémesen ragyogó bőrét. Aztán csak magára húzta a fiatal, feszes ívű testet és hallgatta a lassan csendesülő szívverését.
- A csendőrök elől menekültem ide. Megöltem egy embert - szólalt meg hirtelen Ila. Hangja tompán és öregesen halt el a reggeli párák között.
Ilián összerándult. Nem tartott sokáig. Egy kis pendülés volt csak a mellkasában.
- Miért? - bukott ki belőle, és elengedte a kihűlő lányt.
- Mert megerőszakolt gyereklány koromban – szúrta belé ridegen világos szemeit. - Erzsikét meg kötélre kergette... – motyogta zavarodottan.
Imbolyogva felállt, utána markolt a ruhájának és bekóválygott a fák közé.
Fel akart ordítani, hogy álljon meg. De mint a lidérces álmokban, nem jött ki hang a torkán.
Kiélvezkedte már magát a Május, mikor Ilián a patak mentén talált egyetlen tő tárnicsvirágot. Nézte egy darabig, aztán lehajolt és egészen óvatosan leszakította. Csapot-papot otthagyva, nagy léptekkel indult a legelő északi csücskébe. Ott vigyázott Ila az öreg juhokra, amiket Ménás bízott rá. Így lett belőle lassan pásztorlány.
Szinte az orra után ment. Messziről megérezte már az édes-csábos illatát. Megnyújtotta a járását. Feszültek az izmai.
A lány egy vén, hűsölő jerkét becézgetett az ujjaival, közben valami betyárballadát dúdolt. Ilián el-elkapott a dallamból néhány nehéz szót. Mikor meghallotta a lépteket, elhallgatott.
- Adj Isten Ila!
- S neked is Ilián! - viszonozta csöndesen. Lassan fölállt, végigsimított kendervászon ruháján. Üres volt az arca, sápadt a szája és metsző a szeme.
A férfi majdhogynem sarkon fordult erre a lüktető elutasításra, de csak megmakacsolta magát.
Átnyújtotta a kék tárnicsvirágot és komolyan a lány szeme közé nézett.
Mintha meleg szélörvény burkolta volna hirtelen körül Ilát. Pislantott és sós nedvesen nyitotta fel a szemét. Arcába élénk vér szökött, szája szélesen, buján rándult fölfelé, elővillogtatta kis hegyes fogait. Elvette a virágot, aztán körbeindázta hosszú karjaival Ilián nyakát, lábujjhegyre nyújtózott és nyelvével áttörleszkedett a férfi szájába.
Sokáig csókolóztak. A vén birka rájuk függesztette nagy borstyánszemét.
Nyár
Az öreg az esztena előtt ült. Pipázott. Talán gondolkodott, talán hallgatta a feketerigókat, de az is lehet, hogy azt az emberpárt nézte közeledni a juhok mögött.
Egymás mellett jöttek. Nem görnyedt szemével a földre egyikük sem, mint máskor. Felfelé néztek, egyenes derékkal. A férfi arca nyugodt volt és kemény. A lány pedig szinte vakított sugárzó asszonyba hajlásával.
Intettek neki, majd nagy komolyan hordozták tovább kibomlott szerelmüket a karámok felé. Összekeveredett alakjuk a kavargó gyapjúval.
Birkákat kellett eladni Gerebenben. Az öregpásztor Iliánt bízta meg az egy hetes hajtással. A férfi gondtelten egyezett bele, mert nem szívesen hagyta ott a nőt, nehezen szakadt el most már tőle. De nem volt ajánlott, hogy vele menjen, mert erőltetett menetnek ígérkezett és Ila nem volt ereje teljében. Sápadt volt. Talán összeszedett valami nyavalyát. Aggódott érte.
Hajnalban indult. Ahogy felkelt az ember-tündér mellől, megakadt a mozdulatban és nézte egy darabig. El is felejtkezett közben, hogy a harmat hidegen harapdálja a bőrét. Szerette volna, ha a kék szemek felnyílnak és elbúcsúztatják, de Ila csak feküdt összegömbölyödve a bundán és egyenletesen pihegett. Lassan kászálódott fel, szöszmötölt még, hogy hátha felébred, de aztán köszönés nélkül ment végül el, csak azon a hosszú sötét haján simított előtte nagyon óvatosan végig.
Ila ébren volt, de nem akarta, hogy a férfi észre vegye. Nem akarta látni elmenni.
Mikor elhaltak már a nyáj és az ő léptei, felkászálódott és a saját birkái után nézett. Kihajtotta őket az erdőszélre, hogy a napon ne izzadjanak nagyon, aztán gombászni ment, mert tudta, hogy az állatok csak órák múlva csángálnak el. Csikóvargányát keresett a fenyvesben. Már most sajgott neki a férfi hiánya. A tudat, hogy nem szaladhat hozzá, ha jól esik, nem hálhat vele majd az éjjel. Hosszú időnek tűnt az az egy hét.
Zörej riasztotta fel a gondolataiból, összerezzenve fordult hátra. Radó és még két cimborája álltak mögötte.
