Zenéjét szereztem 4.

Stevler – Vértelen nap

Mária néni ezen a vérfagyasztó, szemet-gyönyörködtető, lágy fuvallatot árasztó, tavaszi estén még úton volt. Tömegközlekedéssel tartott hazafelé. Amikor az egyik ajtón felszállt a buszra, majd a villamosra, az összes többin tódultak lefelé az emberek. Kényelmesen, de magányosan utazott.
Megvette az akciós zsömlét és a fagyasztott csirkelábat, botjával kétszer fejbe is verte az eladót:
– Nesze, te gazember! Hát sose leszel képes megjegyezni, hogy nem a kutyusoknak viszem, hanem három napig ebből lesz a leves és a pörkölt?
Mária néni lassan a pénztárhoz csoszogott, pénztárcáját és botját készítve.
A rövidebb túl fárasztó lett volna számára, a hosszabbik sorba állt be. Az orvos is megmondta, ha csak teheti, kímélje magát. Kerülnie kell a túlterhelést, ezért a kosárkáját a sorban előtte lévő kosarának tetejére tette. Távol kell tartania magát minden izgalomtól, ezért a sorban mögötte álló férfinek belekönyökölt a hasába, és figyelmen kívül hagyta annak belilulását. Már a legkisebb sokk is végzetes lehetett számára, ezért nem kérdezte meg tolakodóan, hogy előre mehetne a sorban, mert még elutasítaná a sok faragatlan fráter, hanem jobbra-balra félrelökte azt a pár embert, aki útjában állt.
Diadalmasan nézett a pénztárosra: hamarabb került sorra, mintha a rövidebb sorban várakozott volna.
Öt percig tartott, mire kicsoszogott az ajtón, mögötte hosszú sor keletkezett. Nem sietett, amúgy is üres lakás várta.
Miközben gondolatai a VV sztárjai körül jártak, akik közül többről semmit se hallott már legalább 1 teljes napja, nem vette észre, hogy elválaszthatatlan botját, amely nélkül nem tudott járni, a közértben felejtette. Visszacsoszogott a harmadik emeltről, végig az utcán.
– Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
A kiáltozásra a sunyi boltvezető bukkant elő a bejárati ajtó fénye mögül, és bűnbánó arccal hozta a botot.
– A botom kéne? Nesze te gazember! – Mária néni ütései nyomán csak úgy porzott a sunyi boltvezető háta. – Ki se mered dugni az orrodat, amikor nálad költöm a pénzemet, de a botomra fáj a fogad? Te haramiavezér!
A kiérkező rendőrök tisztes távolból figyelték az eseményeket. Személyi sérülés nem történt, az asszony ma visszafogottan viselkedik, ez egy vértelen nap.

Burgonya – Főbena – horror

Ez a tél olyan volt számomra, mint a nyár tükörképe. A tépett bárányfelhők összekapaszkodva, szürkén ontották a fehér pelyheiket, melyek vízszintesen szaggatták elnyűtt gúnyámat. A csontig hatoló kisülések helyett gyertyaláng melengetett.
Felkeltünk, ettünk, pihentünk, ettünk, lefeküdtünk. Általában a köztes időben az ablakból néztük a feltorlódott, belepett autók buckáit. Alig vártuk, hogy az elcsigázott kocsikat dermedt utasaikkal együtt eltakarítsák. Mert utánuk újak következnek.
Álmaim is unalmasak voltak. Egyet kivéve: Főbenát.
Al- és Középbena az elakadt autósokkal volt elfoglalva: kiszívták a maradék benzint és lemerítették a mobilokat. Főbena az ágyam mellett járkált le s föl.
– Le kellene lőni, hogy ne szenvedjen – suhogtatta a kisbaltát.
Fejemre húztam a takarót, és bíztam benne, hogy másra gondolt, mégsem fog lövöldözni ilyen hóviharban.
Reggelre azonban megláttam, hogy vérre szomjazik.
– Főbena! – kiáltottam, de csak a szomjúsága lézengett a szobában.
Lerogytam a földre, és végignéztem magamon.
Ez vagyok én. Láttam már máskor is, csak nem ilyen közelről. Tulajdonképpen mintha belülről nézném magam, aki kinn vagyok.
Szédelegve tápászkodtam fel arról a helyről, ahová korábban lerogytam.
– Legyen már vége! – ordítottam.
Nem várom meg a tavaszt, amikor az is el fog múlni, és megint nyár ijesztget a téli hideg ellentettjével. Az ősz meg mindig olyan, mint egy kifordított tavasz.
Lerogytam arra a helyre, ahonnan az előbb feltápászkodtam. Néztem a hervadó gyertyalángot. Néztem a faggyú eltűnt harmadát, a múltat és a ködbevészt. A hófúvás elmosta a lábnyomaimat, nem tudom, merre van a budi. Mindig hoz valami újat a kikelet, de számomra ennek már nincs értelme. Lassulnak a napok, és csokorba kötik a perceket. A csokrok megfagynak, mint a gyertya füstje. A balta az asztalról kérdőn tekint le rám.

Stevler – Vértelen nap 2.

Mária néni a József körút páratlan oldalán csoszogott.
– Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
A járdaszigeten várakozók gyorsan behúzták a nyakukat.
– Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
Többen átszaladtak a piroson a páros oldalra. A négyes-hatos most nem állt meg.
– Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
A sarkon túlról, töredelmes, beismerő arccal előkerült egy zsebes, és sértődötten távozott. Kénytelen-kelletlen kiszállt a két rendőr a meleg kocsiból, derékszíjat igazgatva közeledtek.
Mária néni nem törődött velük, szélsebes csoszogással viharzott a viharvert, szemet-gyönyörködtetően kutyapiszkos járda, lágy fuvallatot árasztó, tavaszi magányában. Mögötte a két rendőrből álló slepp.
– Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
A sunyi boltvezető megjelent a hívásra, félreállt az ajtóból, mintha ő itt csak ráérő vásárló lenne. A két rendőr két ujjal jelentkezett: jönnek.
Mária néni a pénztárpultra csapott a botjával:
– Hogy fogják ezt megmagyarázni a NAV online figyelőrendszerének? Itten én nem kaptam készpénzfizetési bizonylatot!
A pénztáros a boltvezetőre pislogott, aki stréber vásárlóként a bevásárlókosarakat rendezgette.
Mária néni nem hagyta annyiban:
– Nem és nem! Nem kaptam bizonylatot!
A sunyi boltvezető a katonás sorban álló kosarak közül megszólalt:
– Mert nem tetszett kifizetni… a kutyusoknak vett csirkelábat.

bakos1022 – Messze még…

Messze még, de látom,
Bár nem vagyok én látnok,
Nyuszi ül a fűben,
Meredező füllel.

Ott leszek majd, mikor
Ébreszt, s mondja: ingyom
Nappal, este vagy éjjel,
Szélcsendben, vagy széllel.

Mert milyen a reggel nélkülem?
Milyen a nap, ha sose múlik el?
Milyen a szemgödör, ha bekékül?
Milyen a húsvét nyuszi nélkül?

zeno – Mai menü

Levetkőzés, üres tekintettel révedés.
Fokozta a hiányérzetét minden levetett ruhadarab, mégsem tudta legyőzni testének éhségét. Álomba zuhant.
Energiatakarékos izzó fénye.
Bugyit váltott, tekintete a tanárnő testére tévedt. Először látott hálóinget, áttetszőt meg különösen. A tanárnő fészkelődése gondolkodásra késztette. A hálóing combközépig felcsúszva, a formás lábak háromnegyede zavartalanul nézegethető. Kétszer háromnegyed az összesen másfél. Feri belefeledkezett a számolásba. A csupasz feneket is tisztán látta, mert a tanárnő olvasószemüvegben aludt. Éhes volt.
Fiúk nélkül.
A lányok kevesebben voltak, mint a teljes osztály. Természetesen monokinizni indultak. Az egyrészes fürdőruhákat derékig legyűrték, különválogatták a labdákat és a melleket. Akinek kisméretű melle volt, annál patthelyzet alakult ki, így levágták a kikunkorodó szőrzetet. Készül az ebéd.
Gulyásleves.
Világoskék bikinifelsőben várta, hogy valaki kíváncsi legyen a bikinialsóra. A nedvesség átütött, a tábori rádióból a Bikini szólt. A férfi megmutatott neki egy trükköt, amilyet még eddig nem látott:
– Akarod, hogy megmutassam?
– Ez most feláll?
– Teljesen begerjesztetted a krumplihámozással.
– Láthatnám még egyszer? Nem volt időm alaposabban megnézni.
– Vedd le a bikinid!
– Én még senkinek nem mutattam a fiúkon kívül – szabadkozott szemlesütve.
– Én is fiú vagyok.
– Akkor legyen!
– Mondd, hogy ó! Nagyobbra nyisd a szád!
– Elfáradt a szám – nézett fel a lány később.
– Éhes vagy még?

Talina – Tollpárna

fejbevert csiga vagyok
– félbemaradt álom
lüktető borsószemek szúrnak
izzadt pihetoll-párnán
éji szimfónia pereg
– gondolataim ütemén
félbeszakadt koncert vagyok
rólad álmodom

Bogumil – Bukta, a lepény

A piac legtávolabbi sarkában mindig nagy a forgalom, ha arról fúj az északi vagy a déli szél.
Hárman állnak a sorban: egy feketére cserzett arcbőrű, egy kövér, májfoltos, és egy cserzett arcbőrű, kövér, májfoltos asszony. Mind javakorabeli, kíváncsi vénasszony.
– Hallotta Barkácsné, mit beszélnek?
– Hallottam.
– Hát maga, Mariska, hallotta-e, mit beszélnek?
– Hallottam.
– A rosseb essen bele, hogy itt nem marad semmi titokban! Miről fogunk beszélgetni, amíg sorra kerülünk?
– Mit, Juliskám, mit? Mit hallottam-e?
– Hát mire mondta, hogy hallotta?
– Mindegy. Mesélje, mintha nem hallottam volna!
– Kapaszkodjék meg a kötényében, meg maga is az otthonkájában! Az Emma… de el ne mondják, nehogy tovább adják ám valakinek, mert bizalommal mondom… az Emma… HÚ, annyira olyat fognak hallani, de annyira olyat!
– No, mondja már! Melyik Emma?
– Mert? Hány Emma van?
– Egy, de hosszabban tudja mesélni, ha nem vág bele a közepébe! Melyik Emma?
– Az az Emma, a rosszhírű!
– Akit fölcsináltak?
– Nem tartunk még ott, ne sürgessen!
– Melyik az apa? A Jani, a János, vagy a János fia, a Janika?
– Várjon már, még azt se meséltem el, hogy fölcsinálták, pedig azt részletesen tudom.
– De jó ez a buktaillat! Mikor kerülünk már sorra?
– Éppen ez az! A fiatal Bukta elvállalta, hogy övé a gyerek.
– Ha vállalta, hadd vigye!
– Azt mondta a Luca, tudjátok, melyik Luca, hogy az a Bukta gyerek egy lepény. Többször elhívta magához, de az a Bukta gyerek nem bírta megbütykölni. Ez az egyetlen a faluban!
– Mégis vállalta, mert lepény!
– De jó ez a lepény illat! Mikor kerülünk már sorra?

Schbence – Tiszta munka

Kovács János, akinek egy viharos napon, farkasszemnézés közben ellopták a nevét, állt az irodaház bejárata előtt. Az üvegajtó kitárva. Hisz miért ne várnák?
Kovács János akkurátus ember volt, és még mindig az, türelmesen megvárta, míg az összes fotó elkészül, előnyös profilját fordította a kamerák kereszttüzének torkolata felé. Még 20 perc, már csak 19 perc…
A messzeség felé emelte elszánt tekintetét, ahol a szűkebb rokonság várakozott. Egy kisebb csoport, úgy harmincan lehettek, széles mozdulatokkal gesztikulált, sapkájukat és a zsíros kalapjukat csapkodták a földhöz. Az asszonyok elhessegették a harangszót, és kötényükbe fújták az orrukat. Kovács János észrevette a gyér világítás ellenére, hogy az óra már csak 17 percet mutat. A harangszó nem akarta abbahagyni, végül a rokonságból valaki úgy döntött, hogy túlböfögi.
Ketten elnyomták a böfögést és a csikket, elindultak, biztos le akarták beszélni a szándékáról, de a többség visszatartotta őket. Veszélyes lenne megközelíteni.
15 perc már csak… már csak 14 perc…
Kovács János megtapogatta az ideiglenes személyi igazolványa 4. kiadását, amely feszített víztükörként lapult a zsebében.
Az ajtó túloldalán sminkeltek a titkárnők, izgatottan toporogtak az igazgatók és az ernyő-dealerek, a senior manager fogat fent. A recepciós és a biztonsági munkatárs füléhez emelték a telefont, és egymással beszélgettek.
A szűkebb rokonságból 45 ember széllel szemben kezdett el hugyozni.
4 perccel azelőtt, hogy Kovács János beléphetett volna a bűvös üvegajtón, munkaügyi felügyelők érkeztek, és gyanakodva méregették: ki lehet az, aki be akar állni, dolgozni egy multi leányvállalatának alvállalkozójához, amikor tudja, hogy a segélynél kevesebbet fog keresni feketén, és azt se fizetik ki neki. Ráadásul a felügyelők máris megbüntetik, mielőtt fel tudná mutatni, az előzetesen postán megkapott, sokszorosított, kitölthető igazolást arról, hogy munkaviszonyban áll.

(Nem társadalomkritikának szántam!)

talina – Búj, búj

meztelen pizsama
halott csíkjai
gombból termett éhség
koszorút fonnék köréd
emléked zöld árnyvirágán
szemed pulzáló mélye
ablakon becsorduló
didergő zizegés
belebújhatnál