Armít - egy szökött rabszolga emlékiratai

II. Hamid-bebe

Amikor kijöttünk a templom udvarából, apám mégegyszer meghagyta nekem erősen:
–Szeretett fiam, láthattad a csodát, megismerhetted a MAGASSÁGOS hatalmát! Hogy milyen ördög, angyal, szellem, szörny vagy nagyon jól kiképzett arabus bérgyilkos lehetett az alak aki nekem a csoda közeledtét jelentette: nem tudom és te se tudakozzad, ne is tégy említést róla senkinek, én nem akarom hogy tisztességes fiaként Ezra népének a papok haragját fejemre vegyem! – ezt a beszédet komoly, szigorú arccal mondta el. Végül elmosolyodott – Gyerünk vissza a fogadóba anyádhoz: ő is szívesen hall majd arról hogy a MAGASSÁGOS könyörülete ma egy embert meggyógyított!
Ahogyan a piacon (csak az Ezra fiai számára fenntartott területen) mentünk keresztül, apám megállt egy gyümölcsöt áruló lánynál, valamit ott alkudozni kezdtek. Én ezalatt körbenézelődtem. Állt a közelünkben valami hellén férfi a fiával, egy kismajom volt kötélen a fiúnál, figyelmetlenségében a kötelet valahogy elejtette, akkor futni kezdett a majom, ő is a majom után, én is őutána... nem tudom meddig kergethettem őket, azt sem, hogy-hogy nem tűnt apámnak fel akkor hamarosan hogy nincs meg a kis Armít, annyit tudok csak hogy a hellén városrészbe keveredtem – fogadónkhoz visszatalálni nem tudtam egyedül.
Kószálásom eredményeképpen láttam ott sok dolgot, mely dolgokat nem láthattam azelőtt soha. Hellén és latin kocsmákat, melyekben vörös ruhás katonák, meg fehérbe öltözött hellén férfiak iszogattak, némely helyen egyesek lengén öltözött, magukat kellető lányokat ölelgettek oldalukon. Láttam disznóölést is, ahogyan beleshettem egy ház udvarának nyitott kapuján. Nem latinok, nem hellének voltak, nem fehér tóga volt az öltözetük, egyébként is, apámtól tanulván már tudtam beszélni egy keveset e két nyelven; valami idegen nyelven beszélgettek... perzsák talán, türkök, avagy Yotru földjéről érkezett népek? Azóta sem tudom. Azt viszont tudván tudom hogy akkor kezdett el bennem valóságosan összeomlani az istenfélelem, melyet apám épített fel és erősített meg az én lelkemben, Elohénu isten irányában. Úgy vágták el a disznó nyakát is, akár a bárányét, úgy múlik ki az is a világból akár a bárány és különbség halálukban nincsen, kiválasztott népének Elohénu mégis megtiltja erős tiltással Mósze törvénykönyvében hogy a disznó húsát megegyék... nem tetszett nekem hogy ily meggondolatlan az isten.
Ekkor voltam életemben először hellén templomban, jelentéktelen kis épület volt Ezra fiainak templomához hasonlítva de tele emberi méretű istenszobrokkal. Későbben, életem folyásával megláthattam: vannak a helléneknek nagy, szép templomaik de nem ezen a földön, saját hazájukban. Bementem templomukba ahol, mint írtam: szobrok voltak körbeállítva, férfi és nőalakok. Megálltam egy istennőszerűség előtt, szépen volt faragva, gyönyörű meztelenre, álltam tehát és nem bírtam betelni látásával, ez volt az első nőalak amit valóságosan és igazán megszemlélhettem. Ezra fiainak vallásos előírásai szerint az embernek fia és leánya a következőképpen kell magát felruházza: feje fedett (de arca nem), felsőteste takart kell legyen, nyakától csuklójáig, lábai is le egészen bokájáig. Részben innen is megismerszik az utcán aki Ezra fia: szemérmesen öltözködik, ruhája pedig sötétebb barna avagy szürke általában, nem úgy a latinok és hellének ruházata: fejüket fedetlenül, karjukat, lábukat (térdük alatt) többnyire szabadon hagyják, tógájuk színe pedig fehér. Ezeket azért írom hogy akik utánunk járnak majd több száz évekkel, tudjanak arról milyen világban éltünk mi, hiszen csak árnyék vagyunk mi mind és hamu, eltűnünk majd mint por a szélben, remélhetem csupán hogy írásom fennmarad megőrizvén P'Hai Tlan és Skorpió emlékét (mert bizonyos vagyok abban, nem e világból valók voltak); saját nevem emlékét is szeretném hasonlatosképpen megőrizni, mert félelemmel teli az én szívem hogy úgy múlok ki ebből a világból mint minden más ember: nyomtalanul, teljesen elfeledve.
Ahogyan az istennő szobrát bámultam, megállt mellettem egy fiú aki a hellének lepedőszerű fehér ruházatát viselte, nálam öt-hat évvel idősebb gyerek. Valami ismeretlen nyelven szólt hozzám, majd azután megszólalt Ezra fiainak nyelvén.
–Mit keresel erre?
–Eltévedtem... – válaszoltam.
–Úgy gondoltam én is, hiszen Ezra fiai nem léphetnek ilyen helyre, tisztátalan az a törvényeik szerint. Mi a neved?
–Armít.
–Merre van lakásod?
–Apámmal, anyámmal élünk Béth Yabezben.
–Solomon templomába jöttetek, az éves zarándokútra?
–Igen.
–Én arabus vagyok, Perzsiatól délre él a családom, úgy hívnak: Hamid-bebe. Valójában Hamid a nevem, de anyám így kezdett el becézni s rámragadt a név, mint disznó hasára szokott a gané.
–Ha ez így van, hogyan beszélheted olyan jól a nyelvünket?
–Apámnak öccse kereskedő, folyton a puszták útjait járja Szinontól keletre, el akár Kashmirig is. Tehát apám akaratából az én életem folyása a következőképpen vagyon: úgy legtöbb esetben fél esztendőnként nagybátyám ide elhoz az ő szolgáival, tevéivel, árujával, engem itthagy az ő asszonyánál, folytatván az ő útját más irányba a karavánnal. Fél esztendő ismételt múlásával pedig megjő nagybátyám és akkor a fordulóval apámhoz visszavisz.
–Micsoda jó életed van! Nekem nem ilyen... – szétnéztem, közelebb léptem Hamid-bebehez, úgy suttogtam – apámmal Elohénut imádjuk, az is vétek hogy én most egy hellén templomba tévedtem...
–Na gyere mert én most megtanítalak téged vétkezni istened törvényei szerint! – felelte Hamid-bebe vigyorogva.
–De... nekem... apámhoz kellene visszamenni... a fogadóba... elvesztett Ezra fiainak piacán... azóta nagyon kereshet engem!
–Szeret-e téged apád?
–Szeret bizonnyal. – feleltem rá belső büszkeséggel, mely kívül is látszott.
–Keresni fog téged míg meg nem talál. Akkor most velem jársz alkonyatig, vétkezni megyünk – vigyorgott ravaszul – alkonyatkor pedig elviszlek a fogadódba. Megtaláljuk, én úgy ismerem a várost, mint a saját tenyeremet... megkötöttük az üzletet?
–Na jó. Menjünk. – mondtam ugyan, de az elhatározás az csak gyenge volt bennem, mint a ma született borjú lábai.
Hamid-bebe megfogta a kezem, elindultunk, így vitt valamerre a szűk utcákon.
–Éhes vagy-e? – kérdezte egy ház kapujában, ahonnan finom olajos sütemények szaga érződött.
–Igen. – válaszoltam bátortalanul.
–Befele! – kiáltotta vidáman ő.
Odabent a szűk, egyszerű deszkatetővel árnyékolt udvaron kis tűz fölött réztálban sült az aminek ilyen jó szaga volt. A tűz előtt szép tiszta, csiszolt kövekből kirakott lapos négyszögletű táblára voltak téve a gabonaliszt sütemények. Kis kövér, megkopaszodott hellén férfi ült a tűz átellenében, forgatta két favillával a sülteket a rézedényben. Mikor meglátott minket, mosolyogva szólított meg:
–Üdvözöllek, Hamid-bebe és kis barátja!
Hamid-bebe néhány filléren vásárolt két nagydarab süteményt, olyanok voltak ezek mintha valaki kendőszerűen hajtogatta volna össze őket, belül pedig lágyak és édesek mint a méz. Már odabent enni kezdtem mohón, de csak az utcán kérdeztem meg:
Ezekben mi van?
–Szétpréselt, datolya, kecsketejnek túrója, méz! – új barátom legalább olyan gyorsan tömte ezt magába, mint ahogyan tettem azt én. Megettük gyorsan az étket, majd azután egy kocsmába vitt be. Bort kért egy kis cserépkupában magának, nekem pedig feleannyi bort csak, feltöltve azt fahéjjal, kevés mézzel, sok vízzel. Hozták is hamarosan. Addig mi az olajos ujjainkat nyalogattuk.
–Ez remek lakoma volt. – mosolyogtam Hamid-bebere.
–Az vala bizonnyal. – felelte nekem vidám arccal, gúnyosan kérdezte azután – Tudod-e ha kósert ettél?
–Nem mertem megkérdezni. – válaszoltam szégyenkezve – Ily finom étket dobjak el, mert nem tiszta az?
–Bizony mondom néked: disznónak zsírjában sült! – jobb nyálas tenyerét bal alsókarjába törölte, bal nyálas tenyerét jobb alsókarjába. Nagyon elégedett képet vágva jelentette ki: – Egy szavad sem lehet, kölyök! Elohénu isten egy gonosz isten, ilyenek élvezetét tiltja meg népének. – felemelte az elébe helyezett kis boroskupát. – Igyunk!
–Vétkeztem! – mondtam félelemmel eltelt szívvel.
–Ne is törődj vele!
–Hamid-bebe, te melyik istent imádod? – kérdeztem, megragadva az én italomat.
–Odahaza az arabusok földjén a sivatag szellemeinek szoktak áldozatot bemutatni, imádkozni nem szokás. Amikor itt tartózkodom nagybátyám házában, a hellén Zeusz istent szoktam tisztelni... néha valamely szép istennőt. – ehhez nagyon komoly ábrázatot mutatott – A főistennel kell mindig békében lenni, ezt jól jegyezd meg!
Megiszogattuk a borainkat, mitől egyre jobb kedvünk kerekedett az idő múlásával. Azt javasolta egyszer Hamid-bebe, menjünk át egy hellén örömházba, őt ott már ismerik, ha még eddig nem láthattam kebeleket közelről, hát most láthatok! Azt is cselekedtük. Bevitt egyenesen egy lányhoz, akinek a haja valami festéktől tűzvörös volt, ajkai hasonlatosképpen, szemének vonalai pedig sötét feketére voltak színezve.
–Hamid-bebe, mit akarsz? – kérdezte a lány csendesen, de nem kedvesen.
–Kérnék valamit.
–Fizetsz? Nem kérhetsz, tartozol.
Társam a lányhoz lépett, aki erre felemelte maga elé kezeit.
–Ne nyúlj hozzám! Hol a pénzem?
–Egy ujjal sem érek hozzád. A kérésem: kis barátomat tanítsd szerelemre. Soha nem volt még nővel...
Az örömlány mosolyogni látszott.
–Így van-e?
–Így bizonnyal. – válaszoltam mélységesen szégyenkezve.
Ő eltolta maga elől Hamid-bebet, hozzám lépett, annyira közel hogy szinte hozzám ért testével. Lehúzta vállairól ruháját, hagyta nézegessem kedvemre meztelen melleit.
–Hamid-bebe, mennyit kapok?
–Tartozásom felét most, a többit napokon belül.
–Ide vele! – nyitott tenyerét a fiú fele nyújtotta. Hamid-bebe odaszámolta a pénzt, a lány megszorított öklét ruhája alá húzta – Fogd meg őket. – Nézett rám nevetéssel.
Nem mondattam kétszer vele, szégyennel, félelemmel, és egy eddig soha nem érzett kellemes érzéssel nyúltam keblei után, megfogdostam őket a “hatalmas” hozzáértésemmel egy kevéssé, akkor visszatakarta melleit, vállait.
–Ennyi volt.
–Miért? – kérdeztem nagyot nyelve.
–Mert még kicsi gyermek vagy. Nem mint ez a tizenöt esztendős nagy ló! – bökött Hamid-bebe felé. Ő erre sértődötten mondta:
–Két napja nem így mondtad nekem!
A lány huncutul kacagott:
–Hanem hogy?
–Csődör!
–Hány éves vagy? – kérdezte tőlem a lány.
–Majdnem tíz! – vágtam rá a mellemet feszítve.
–Három év múltán szívesen látlak... akár a combjaim között is.
Hamid-bebe megköszönte az örömlány kedvességét, majd távoztunk onnan. Mivel pedig már elkezdődött az alkonyat: kedves vezetőm érdeklődött mindenfele a városban Akiba apám és a szálláshelyünk után, jól ismerte a várost, hamarosan meg is találtuk a fogadót. Elbúcsúzott tőlem:
–Armít, lásd mi dolgoktól tilt el téged Elohénu... és lásd hogy az istenek nem sokat törődnek az emberekkel... Ha apád még elhoz a templomba, keress meg engem: ha éppen itt vagyok a városban, elmegyünk mulatni!
Bementem a vendégfogadóba. Anyám nagy örömmel fogadott, elmondva nekem hogy apám már régóta sokfelé keres engem, szüleim nem haragudtak rám, nem szidtak meg, nem büntettek meg, boldogok voltak hogy épségben tértem vissza hozzájuk.