Zörej riasztotta fel a gondolataiból, összerezzenve fordult hátra. Radó és még két cimborája álltak mögötte.
- Na mi van kis kurva? Folytassad csak a hajolgatást!
Ila nem folytatta. Vad görcsbe rándult a belseje. A félelem és a harag üvöltve esett egymásnak a belsejében.
- Eredjetek a dolgotokra! - sziszegett rájuk. De azok nem mozdultak, csak vigyorogtak és a szemüket ugráltatták rajta.
- Tényleg szemre való egy szajha! - mondta egy egészségtelenül vörös képű. - Fogjuk meg!
Ila elhajította a kosarat és szaladt. Máskor megállt volna talán és dacosan lecövekelve várja be őket, de most sok forgott kockán. Ez most más volt.
Hát rohant. Égett a tüdeje. Érezte a mögötte kurjongató vadászokat. Vonyító sakáloknak hallotta őket. Őt üldözték. Futott. Nehéz volt a puha avarban, a száraz ágakat kerülgetve. Súlyosnak érezte a lábait.
És akkor felbukott. Tenyere csattant a földön, gerince megfeszült. Nehezen állt fel, de akkor már körbe vették. Utána nyúltak, a ruháit tépték. A nő vicsorogva ugrott nekik. Rúgott harapott, csapkodott a karmaival. Radót úgy orrba vágta, hogy eleredt az orra v
ére és a harmadik szalmaszín hajút tökön rúgta, hogy az összegörnyedve odébb tántorgott.
Végül Radó kapta el a hosszú haját és megrántotta, hogy felsikoltott és hátrafeszített nyakkal térdre esett. Még mindig vergődött, mikor tarkón vágta teljes erejével a vörös képű.
Ájultában úgy érezte, mintha vaskos férgek járnának ki be a testében.
Arra eszmélt, hogy egy ököl csattan az arcába. Halkan roppant az orra és a szemét ellepték a kínlódás könnyei.
- Nesze büdös kurva! Kölcsön kenyér visszajár. -Radó hangja volt. Émelygett tőle. Oldalra fordította fejét, mert az orrából megeredő vér a torkába csurgott. Meztelenül, hátraszíjazott csuklóval, szétfeszített lábbal feküdt. Hiába kapálózott, egy-egy férfi jutott a lábára a harmadik pedig brutálisan gyömöszölte magát újra és újra belé. Ha az egyik végzett, váltották egymást. Fel-felpofozták, tépték a mellét. Úgy érezte, mintha reszelőt húzogatnának benne.
Jó lett volna üvölteni, zokogni, vagy csak úgy meghalni a megalázottságtól, de egyikre sem volt képes. Üveges szemekkel, kipeckelt szájjal meredt a semmibe.
Amikor végeztek, Radó azt mondta:
Na látod? Nem kellett volna, olyan nagy szádnak lenni, meg játszani az úri kisasszonyt! Azt hiszed nem tudtuk, hogy annak a felszarvazott ökörnek a ringyója lettél? Na most megtudtad, milyen, mikor egy igazi férfi basz meg.
Nem is egy! - röhögött a vörös képű.
Ila nem szólt, csak bámult valahová nagyon messzire. A szalmaszín hajú a lábával hasra fordította és levette a csuklójáról az övét. Belecsípett a fenekébe. Észrevette, hogy a combjain sűrű sötét sugárban csorog a vér.
- Te! Ez vérzik mint egy disznó. - szólt oda a másik kettőnek, kicsit megcsendesedett hangon. A vörös képű vigyorogva jött oda.
Ila méhébe beletépett a görcs. Valami kiszakadt belőle és kilökődött. Valami haláltusát vívott a belsejében. A vörös iszonyodva ugrott föl.
- Mi van? - kérdezte Radó összehúzott szemmel.
- Viselős volt - motyogta a másik. - Elvetélt. Azér vérzik.
Álltak lehajtott fejjel, borzadva.
Ezt mér nem mondtad? - támadt a szalmaszín hajú Radóra.
Mit tudtam én arról mi? - acsarkodott vissza idegesen a másik.
Tűnjünk el innen – morogta a vörös képű és összekoccant a foga.
Ila a földet kaparta a tíz körmével. Gödröt ásott. Aztán beletemette azt a véres valamit, ami a boldogság ígéretét hordozva gyilkoltak meg benne.
Az öregpásztor érezte, hogy valami rossz történt. Nem kellett ehhez jósnak lenni. Radó és még egy bojtárja, nyomtalanul eltűnt és neki kellett összeterelnie már éjszaka a birkáikat. Mikor nagy nehezen végzett, látta csak, hogy az öreg juhok sincsenek berekesztve a karámba. Keresésükre indult. Ila után kiáltozott közben, de nem kapott választ. Görnyedt háttal járta a pojánt. Hajnalra megtalálta a nyájat. Ahogy hajtotta hazafelé a félhomályban, párák között, fém ütemes csendülését hallotta. Berekesztette a juhokat és a hang után indult fáradt léptekkel.
A nőt ülve találta az erdőszélen, egy tuskón. Háttal volt neki, de ahogy közeledett, látta már, hogy egy kést fen. Ütemesen, nyüszítve csúszott acél az acélon.
Ila hirtelen megfordult.
Az öreg hátratántorodott a tekintetétől. Az üres, fagyos, kék tompaságtól. A bedagadt orrától a felszakadt ajkától.
Nézték egymást kicsit, aztán az öreg megbiccentette a fejét és sziklasúllyal a vállain visszafordult az esztenához. Aznap éjjel kezdett el köhögni.
Radó részegen hentergett a padlón. Már két napja egyfolytában ivott. Nem volt teendője, mióta otthagyta az öreget és a juhokat. Hát ivott. Nem is lehetett azt másképpen kibírni.
Nem sokkal előtte éjfélt kongatott a harangozó, mikor a viharvert viskóba macskaléptekkel besurrant valaki. Radó mozdult volna, de nem bírt. Hármat látott a világból, forgott a szoba.
Nem láttad a gyermekemet pásztor? Nem láttad a becsületemet? Nem láttad az emberségedet? Nem láttad... ? - visszhangzott az a puha doromboló hang, néha morgásba, néha sikoltásba átcsapva.
Radó hörgött. Minden erejét összegubózva igyekezett az ajtó felé kúszni.
A nő rávetette magát. Hanyatt rángatta, eltaszította a csapkodó karjait. Megragadta a haját és minden erejét összeszedve a padlóhoz vágta a koponyája hátsó részét.
Radó hányt. Fuldoklott. Ila oldalra fordította a fejét. Megvárta, míg végez. Aztán előhúzta a kést. A penge ridegen villogott a faggyúgyertya fényében.
Ne! - nyöszörögte a férfi és minden ízében reszketett. - Bocsáss meg! Bocsáss... !
Ila némán lecsapott. Halk nyers puffanás, aztán a repedő gége roppanása kúszott alattomosan az éjjeli neszek közé. A vér pár pillanattal később szökött csak elő. Émelyítő, enyhén rozsdás vas szaga volt. Telespriccelte a nőt.
- Megbocsájtok - lihegte.
Halkan nyikordult utána az ajtó.
