Armít - egy szökött rabszolga emlékiratai

I. Én Armít: Akiba fia

Én Armít írom e sorokat, én, aki mágustanonc, aki rabszolga, aki királyi tanácsos voltam egykoron. De az idő eltelt, ma, Marcus Quintus uralkodásának negyedik évében, csak egy vén ember vagyok és hajamnak, szakállamnak nincsen már egy fekete szála. Megöregedtem és beteltem az élettel, de asszonyom és fiaim nem tudnak arról, milyen ember voltam én Armít, és milyen ember volt P'Hai Tlan: akit életében, de még halála után is sokan egy isten fiaként emlegettek, sőt emlegetik egyesek mind a mai napig. Szükségesnek tartom megírni tehát hűen, az igazsághoz hozzá nem adva, el nem véve belőle: milyen volt életem és P'Hai Tlan élete (tanítványa nem voltam ugyan, viszont életem útján meglepően s csodamódra sokszor találkozván vele, hallgattam én is tanításait, jóslatait, bőségesen tanultam hát tőle).
Nem írom emlékeimet uralkodók dicsőítésére és istenek dicsőítésére sem. Mert láttam ifjakat és öregeket ahogyan isteneik ünnepeit ülték, dicsérvén azokat; láttam királyokat és császárokat akik az isten fiainak vallották magukat elvárva alattvalóiktól a magasztaló énekeket; láttam a tereken és templomokban az istenek szobrait kőből avagy aranyból készítve – de istennel sohasem találkoztam eggyel sem! A Yotru földjén a fáraók hatalmas háromszög oldalú, piramisoknak nevezett sírkamráit szörnyű átkok védelmezik melyek fertelmes fekélyekkel, örök kárhozattal fenyegetik a sírrablókat kik kinyújtják kezeiket a megszentelt kincsek felé; de a tolvajok eszesek bizonnyal mert istentől, szellemektől nem, csak fegyvertől félnek: a sírok kincseit mindig elhordják.
Elegem lett a papokból és hazugságaikból: olyan istenekről tanítják a népet, kiket ők maguk sem láttak sohasem, akik az emberrel nem törődnek, nem is léteznek talán. Ezen felül annyira emberiek és esendőek minden istenek, hogy már egészen fiatalon is feltettem magamban a kérdést: léteznek-e valóban ezek az istenek avagy csak az emberi képzelőerő szüleményei?
Elegem van az uralkodókból kik isteni magasztalást követelnek a néptől mert istenek fiainak tartják magukat, pedig hol van a nagy különbség rabszolga és király között? Csak úgy halnak meg ők is mint mindenki más – mint a barom.
Megírom azért életem történetet, nem szeretném hogy semmi nyomot ne hagyjak a történelemben, hogy életem úgy tűnjön el a világ folyásában mint a sivatag homokjába karddal húzott írás. Belefoglalom P'Hai Tlan rövid éltének cselekedeteit is melyeknek tanúja lehettem. Maga P'Hai Tlan prófétálta ugyanis hogy halála után négyszáz esztendővel minden nép istenévé kiáltja majd ki valamely imperator, sokféle hamisságot állítván róla. Én Armít pedig azt szeretném hogy úgy ismerjék P'Hai Tlant akik utánunk lesznek mint ahogyan ismertük mi: akik találkoztunk vele. Megírom tehát fontosabb emlékeimet (éltemet, az istenek fia: P'Hai Tlan, és az ördögök fia: Skorpió éltét, cselekedeteiket – annyit amennyit ezekből láthattam, mert ismét mondom, csodamódra sokszor találkoztam hányatott és különös életutamon ezzel a két nem e világból való férfival...). Irataimat azután erős ércpántokkal megerősített faládába zárom hogy csak halálom után nyithassák ki. Végső rendelkezést nem teszek: jószágaimat fiaim elosztják majd maguk között, nem bánt engem már a vagyon terhe midőn bent fekszem síromban.
Voltak barátaim, voltak, egészen jó barátaim, kiket lelkemben testvéremnek éreztem, de különös, átlagon felüli értelemmel születtem, hála legyen ezért az isteneknek (már ha léteznek egyáltalán), gondolataim, hatalmas élethullámaim, megérzéseim idegenek voltak az embereknek és igazán a legjobb barátaim sem értettek meg sohasem, író ember valóban nem voltam, nem vagyok. Verseket írtam (amint erről a későbbiekben szólni fogok) ifjú koromban.
Talán-talán értő és látó emberek jobban megértik majd lelkem s elmém nagy-nagy rezdüléseit ha ezen emlékeimet olvassák, nem tagadom: ilyen reménységet is hordoztam elrejtett, titkolt gondolataim között amikor eldöntöttem hogy megírom életem történetét.
Ifjak és öregek, bárkinek kerülnének emlékirataim a kezébe, egyet se csodálkozzon vén elmémnek tisztaságán, testem elerőtlenedett, botra támaszkodva járok, lépéseim bizonytalanok már néhány év óta, és mégis: öreg korom ellenére még mindig nagyon tiszta fejjel tudok gondolkozni, s emlékeim oly élesen élnek bennem hogy magam is meglepődöm néha rajta, valamiképpen úgy tekintek erre mint a sors nagy ajándékára... ismételten, bárki olvasná ezt az egyetlen művemet, ne irigyelje tőlem a sors e nagy kegyelmét!
Félek hogy nyom nélkül tűnök el, nyomot akarok hagyni a világban, egy jelet a pusztai homokban, egyenes vonalat, vagy ferde, elvetemedettet, mindegy az, csak nyom maradjon! Hiszen mind tévedünk, mind hibázunk, s egyedüli tökéletes ember a földön csak P’Hai Tlan, világ legszentebb embere. Írásomat hagyom hát magam mögött, nem könyörgöm az istenekhez hogy száz és száz évek múltán ismét előkerüljön és az emberek olvassák majd. Sokaknak úgysem tetszik majd – ezek pedig a képmutatók és az álszentek, kiknek lelke bizony, mint a disznó habzsolja amit írok, de már hivatalos és hangzatos címüket nagyon lealacsonyíthatja ha tetszik nekik mindaz amit életemről, cselekedeteimről őszintén elmondok. Az sem olyan nagy baj ha örökre rejtve marad házam pincéjében, ha elkészül: az én egyetlen beütött vésetem lesz a történelem végtelen magas márványoszlopában.
Apámat, név szerint Akibat kisgyerek korában a Yotru (”a Nagy Folyó”) földjéről hozták kabi rabszolgakereskedők Szinon kikötővárosba, melyet hellén kereskedők alapítottak jóval azelőtt hogy Ezra fiai megtelepedtek volna azon a földön, a latin helyőrség századosa vette meg őt, ahogyan nőtt megtaníttatta gazdája a latinok, a hellének, és Ezra fiainak nyelvére. Írnok volt gazdája házában, aki megtette hivatalnoknak: a város kapujában a vámot szedte a be- és kijáró emberektől, megvetett foglalkozás az, utálja a vámszedőt annyira a hellén mint Ezra fia. Mintha Alba gazdag tanácsosai szándékosan alapozták volna meg ily módon a hivatalt, a vámot a kereskedőktől és a kapupénzt a városon kívül dolgozó emberektől sehol sem láttam hogy a latin szedte volna. Bérbe adták a jogot mindig Ezra fiainak vagy a helléneknek, ezek meg is gazdagodtak szépen, hiszen a vezetést csak az érdekelte hogy az előírt adó összegét megkapja a birodalom, ezen felül a vámszedő mennyit vett el az emberektől s tett a saját jószágához: azt már nem tartotta fontosnak a latin. Utálkozást keltettek ezzel az egyszerű emberek között hiszen nem ők fosztották ki a leigázott népet, hanem ugyanazon nép fiai, az uralkodó latinok csak a katonákat adták hogy alkalomadtán megvédjék a városkapuban vámot szedőket a feldühített kereskedők haragjától.
Napokkal azelőtt hogy Primus megszerezte volna a hatalmat Albaban, lázongások törtek ki Itureaban, Hér tartományban és keletebbre a sivatagban is. Apám gazdáját Béth Yabezbe küldték felső parancsra, ő teljes családjával, szolgáival és rabszolgáival költözött oda, ott szabadságlevelet írt és felszabadította apámat. Apám erre az időre már tekintélyes vagyonra tett szert, ezért hát elvette egy Ezra népéből való kovács lányát, név szerint Annat, feleségül és még abban az évben nemzett engem.
Béth Yabez kis városában születtem, Primus imperator uralkodásának első évében. Szüleim nagy bánatára anyám méhében nem fogant több gyermek, pedig apámat befogadák maguk közé Ezra fiai, körülmetélkedett, elhagyta régi latin istenét és felvette Ezra népének vallását, nehogy valamiképpen magára haragítsa Elohénut, akiről tisztelői azt vallják: hatalmasabb minden sivatagi szellemeknél, ördögöknél, angyaloknál, szerafoknál, és feljebb való minden hellén és latin isteneknél; egy népet választott ki a népek közül, őket hívta el az ő szolgálatára, Ezra fiait, minden más nép pogány és tisztátalan ez isten szemében, de az aki körülmetélkedik, megtartja Elohénu törvényét annak részletes magyarázatai szerint: az jó és igaz ember, aki halála után istenétől elnyeri jutalmát!
Első emlékem melyet elmémben vissza tudok hozni: a három napos sötétség. Nem tudom milyen isten haragja lehetett az, három teljes napon keresztül sötétség borította az egész világot, a csillagok ragyogtak az égen, és a Nap nem jött fel egészen a harmadik napig.
Apám gyakorta imádkozott Elohénuhoz hogy még egy gyermeket hozhasson anyám e világra, de az isten a könyörgését nem hallgatta meg habár apám az ő törvényeit ugyanvalóst megtartotta. Engem is körülmetéltetett három esztendős koromban, én csak annyira emlékszem az egész szertartásból hogy szürke jóillatú füst terjengett a helyiségben, a papnak nagy fehér turbánja volt és a mellén egy szögletes tábla tizenkét csillogó kövecskével.
Ama naptól apám minden évben egyszer, amiképpen előírja azt Mósze próféta Elohénutól kapott kijelentésének értelmezése, elvitt engem és anyámat a Béke Városába, templomba. Itt valamelyik pap (sohasem a főpap, mert ő Elohénu papjaként annyira tiszteletreméltó és fontos szolgája istenének hogy csak imádkozással és az áldozatok bemutatásával foglalkozik) Mósze törvényeire okította apámat és engem, anyámat nem, mert teljesen természetesen, az asszony nem lehet egyenjogú a férfiakkal.
De én nem szerettem ezt az Elohénu istent, már első alkalommal melyre tisztán visszaemlékszem lecsapott rám haragja a pap keze által, amikoron apám egyedül hagyott a templomban a pappal aki elolvasta nekem a tíz legfőbb parancsolatot és utasított:
–Értelmezd!
Én úgy válaszoltam ahogyan apám tanított:
–Bölcs pap, én még csak gyermek vagyok, tudatlan. Segíts értelmezni.
A pap mosolygott és megsimogatta a fejemet.
–Még sokra viheted ha megtanulod és megtartod a MAGASSÁGOS parancsolatait. Kezdjük: Én a MAGASSÁGOS vagyok a te urad, ne legyenek más uraid... miért mondja ezt?
–Mert isten azt akarja hogy mást ne imádjunk.
A pap úgy vágott szájon hogy vért köptem utána kis ideig. Rám rivallt:
–Írva vagyon hogy a MAGASSÁGOS nevét hiába ne emlegesd! Utolsó latrok is különbek nálad, aki így kezdi, az olyan sorsra juthat melynek végén a latinok keresztre szegezik az utak mellett!
–Nem emlegettem! – sírtam neki – Csak kérdeztem valamit.
–Jóllehet Mósze azt írja, “az ő nevét hiába fel ne vedd”, nem pedig azt hogy soha ki ne ejtsd a szádon, legigazabb módon akkor cselekszünk, ha soha nem vesszük szánkra az ő nagy nevét, ő aki hatalmasabb minden szerafoknál bármikor utolérhet minket szörnyű bosszújával.
–Akkor mily neveken szólíthatjuk a MAGASSÁGOSt? – kérdeztem szipogva.
A pap áhítatos arccal esett térdre, felnézett a templom mennyezetére és hangosan kiáltotta:
–Bocsásd meg uram szolgádnak az ő bűnét, hiszen csak egy oktalan gyermeket tanít hogy az többé ne vétkezzék! – rám tekintett akkor és azt mondta: – E két nevét nem ejtheted ki sohasem: Isten, és Elohénu. Mert feljebb való ő a hellének, latinok és minden népek “deus”-ánál!
Mikor apám megjött az ő ügyének intézéséből, bizonyosan nagy haragra gerjedt, mert hamarosan eljöttünk a paptól, bár őt magát apám megfeddeni nem merte, felette nyugton és halk szóval búcsúzott tőle; csak este a vendégfogadóban mondta el: Óvatos legyek Ezra istenével és papjaival mert bárhol utolérhet Elohénu haragja, ő már látta hatalmát istenünknek a Siloám tavánál, mely tóhoz, megígérte, engem is elvisz majd, nagy csodák esnek ott, azt beszélik.
Másnap reggel jókor felmálháztattuk szamarainkat, apám fogta anyámat, engem – és két szolgánkkal együtt hazatértünk. Attól a naptól elkezdett apám írásra-olvasásra, a hellén és a latin nyelvre tanítani, a Yotru földjén termő nádból készített papiruszt küldetett magának Szinonban lakó régi barátaitól, mindenféle arabus, meg perzsa karavánokon keresztül, ezeket az írólapokat jól meg is fizette. Tette pedig ezt mert ő maga rettegett Elohénu istentől, megtanított ezért az ő törvényeire, ugyanis írva vagyon hogy ”az ő törvényéről gondolkodj éjjel és nappal”, megtanított más istenek tiszteletére is ha bármilyen oknál fogva Albaba kerülnék, vagy a hellének földjére, ne haragítsam magamra isteneiket; mindazonáltal lelkemre kötötte napjában többször: mindenképpen úgy kell cselekednem Ezra fiainak papjaival, mintha Elohénu istenen kívül más istenről sohasem hallottam volna, nála nincs hatalmasabb úr!
Apám lelkiismerete szerint híven engedelmeskedett Elohénu parancsolatainak, az ünnepnapokat és a pihenés napját gondosan megtartotta, igyekezett megtartani a törvényt (a magyarázatokat is beleértve összesen hatszáz-tizenkettőt), amint az írva van: ”el ne térj az én törvényemtől sem jobbra, sem balra!”; az áldozatokat is bemutatta az írásoknak megfelelően.
Én is igyekeztem megtartani a parancsolatokat hiszen apám nevelése belém oltotta az istenfélelmet. Legalábbis színleg. Mert példának okáért az árnyékszéken mondandó imákat soha sem mondottam; más kedves emlékem (ilyen sok volt), ha feldühödtem, elbújtam anyám szobájában a takarók alá, bocsánatot kértem Elohénutól előre majd azután szitkozódtam, azért kellett bocsánatért esedezni mert írva van Mósze könyvében: ”semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzon!”
Életem azzal telt egészen kilenc esztendős koromig, hogy tanultam-tanultam-tanultam írni-olvasni, meg az isten törvényét; tanultam továbbá a latin és hellén istenekről. A törvényeket ugyancsak megtartottam, egyrészt mert ismertem őket jól, másrészt mert a zsengelelkű gyereket könnyű nevelni, apám belém oltotta a félelmet, féltem Elohénutól mint pásztorok a sivatagi rablóktól. Étket csak kósert ettünk, apám nagy figyelmességgel válogatta meg bármit is vásárolt, és figyelemmel kísérte azt is ahogyan szolgáink az eledelt elkészítik, tisztátalanságnak helye a konyhánkon nem volt.
Béth Yabez kis városka minden lakosa Ezra fia, nem volt tehát közöttünk kirekesztett; kirekesztettnek, ”gojnak” hívnak Ezra fiai mindenkit aki körülmetéletlen és nem Elohénu törvényei szerint él, tisztátalanok ezek minden olyan emberrel egyetemben aki betegséget, nyavalyát hordoz az ő testében. Nem voltak tehát tisztátalanok a városunkban, ha valaki mégis betegségnek miatta, avagy mert dögöt érintett: azzá vált, elvégezték rajta a megfelelő tisztulási szertartásokat, ezek által pedig megint tisztává lett. Ha pedig úgy esett hogy disznókat hajtó hellén férfiak, vagy leprás betegek jöttek a városunk közelébe: bottal szokták az ilyeneket elzavarni.
Életem eseménytelen volt tehát, évente egyszer elmentünk a Béke Városába a templomba, ott volt ugyan sok latin polgár, hellén, edomita és arabus lakos, kis latin és hellén templom, piac kóser és nem kóser étkekkel; és bordélyház, de ezekből én nem sokat láthattam jóllehet a szemem előtt voltak, mivelhogy apám féltve őrzött és óvott attól hogy Ezra fiainak városrészén kívül bármerre is elcsatangoljak, ha tisztátalanok közeledtek az utcán akkor attól is őrizkedtünk hogy árnyékuk a mi árnyékunkat érintse.
Mikor pedig a templomba mentünk, apám lelkemre kötötte előtte, meghagyta erősen hogy gondolkodjak el alaposan mily kérdéseket teszek majd fel a tanító papnak, mert olyanok a papok hogy a tudatlan emberrel beszélgetve (istenük nevében teszik ugyan de) könnyedén megsértődnek.
Apám nagy igyekezettel volt afelől hogy megmutathassa nekem Elohénu hatalmát... minden alkalommal amikor évente meglátogattuk a Béke Városát, ő a Siloám csodatevő tavára is elment, ez a templom mögött volt éppen, tehát messzire nem kellett mennie, ennek ellenére engem a papnál hagyott mindig, meghagyva neki hogy erős szigorral ügyeljen rám, el ne mehessek sehova, míg ő vissza nem tér.
A templom és udvara ilyesfajta volt, ahogyan leírom a következőkben. Ez még Solomon temploma volt. De századokkal korunk előtt sorban több erős nép foglalta el Ezra földjét, a templomot háromszor fosztották ki, ebből kétszer le is rombolták, Solomon jóllehet kincsekkel megrakott templomot épített, az a templom melyet Primus uralkodásának elején látogattunk az ősi templomnak már csak halvány mása. Nem azért mert az épület maga nem tett túl az eredeti (Solomon által készíttetett) épületen, ez a templom a régi épületnél kétszerte nagyobb volt, ellenben Solomon templomának  kincsei: a rengeteg cédrus, arany és ezüst, drága aranyos függönyök – nem voltak már sehol...
A templomudvar területe: háromszáz lépés szorozva száz lépés. Magas kőfal zárja körül, kirekesztettek még latinok sem léphetik át a kapuját, olyankor juthattak csak tisztátalanok az udvarra amikor leigázták a várost.
Az udvaron kicsi tömb alakú épületekben laknak a papi szolgák és a templom fegyveres őrei, abban az időben még megengedte a latin hogy Ezra papsága saját költségen őrséget tartson temploma, nagytanácsa, írásértői védelmezésére.
A templom előtt hat lépés átmérőjű rézmedence áll bal oldalt, jobb oldalt pedig egy két embermagasságnyi, harminc lépés kerületű téglaszerű oltár van melyhez lépcső vezet fel. Ezen végzi a főpap a legfontosabb áldozatokat. Egyéb áldozatokat a templom bejáratának lépcsősora előtt fekvő kőteraszon szokás bemutatni. Kisebb-nagyobb máglyát raknak ilyenkor cédrusból, fenyőfából és illatos füstölőrudacskákat szórnak a fa közé avagy keserű füveket, az áldozat mivoltától függően.
A templomudvar bejárata és a templom kőterasza között kereskedők (Ezra népének fiai) árulnak mindenfajta tiszta, feláldozandó jószágot, bort, olajat, gabonát, zöldséget, azon egyszerű meggondolásból hogy ha valaki áldozni akar, ne kirekesztettektől kelljen megváltania az áldozatot, melyet azután a templomig is el kell szállítania, kényelmesebb ha helyben vásárolják meg azokat, szegényebb emberek csak galambot, gazdagabbak akár bikát. A papok szívesen egyeztek bele ebbe az áldozattal való kereskedésbe, hiszen a kereskedők minden hónapban bért fizettek az udvaron foglalt helyekért.
A templom épületének falait három lépésnyi széles, embermagasságnyi, lapos, kőből rakott tömb futja körbe, egyfajta erkély, lépcsősor vezet fel ide a nyugati oldalon, itt van a templom bejárata. Van egy nagyobb terme a templomnak, néhány kisebb kamrája, ezekben az áldozatok bemutatásához szükséges tűz- és vágószerszámokat tárolják, a nagyterem keleti végében bíborvörös vastag kárpit van kifüggesztve, mögötte ott a szentek szentje, itt tartózkodik Elohénu ha szólni akar a főpaphoz, mert célzott kijelentést kizárólag a főpapnak tesz, azt is csak egyszer egy évben. Csakhogy ki tudja ezt valóságosan ellenőrizni? Valóban beszél a MAGASSÁGOS a főpappal? Én már régóta nem hiszem.
A templom mögött, kisebb, kerek falú épületben van a Siloám tava. Egy régi-régi, alig negyven lépésnyi széles kis tavacska ez, forrással, úgy tartotta a nép sok-sok évvel ezelőtt hogy alkalomadtán, amikor nagyon remeg a víz teteje (oly ok nélkül hogy bármely halandó ember vagy állat zavarta volna meg azt) olyankor Elohénu követe száll le a vízbe, felkavarva a mélységeket, és aki elsőként érinti a vizet, az gyógyulást nyer minden nyavalyájából melyet születésétől hordoz avagy élete folytán szerzett magának. Solomon király idejében építették be a kis tavacskát; márványlépcsős medencévé alakították át bölcs építészek, mely medence sekély volt, alig lephetett el a vize egy embert, kerek falat emeltek köré, szűk udvarral, végül betetőzték az egészet. Olyanná lett alakra mint amilyenek a latinok közfürdői, csakhogy méreteiben messze elmaradt ezen előbbiektől.
Beteg emberek költöztek be ide a tavacska márványpartjának lépcsőire, várakozva kitartóan, figyelve a vizet éjjel és nappal, versengve az első helyért a vízben ha az isten angyala felkavarná a tó fenekén lakozó gyógyító erőket. Ritkák voltak a gyógyulások nagyon, a víz nagyjából tíz-húsz évente kavargott csak, mindazonáltal ismert volt messze földön a tó gyógyító ereje. Akiba apámnak is volt egyszer alkalma találkozni még születésem előtt egy béna emberrel akit lepedőkön vittek be barátai a templom udvarára, de táncot járva örömében jött ki onnan mert visszament lábaiba az erő.
Kilencesztendős koromban amikor elvitt apám a templomba akkor volt is alkalmam láthatni két felette nagy csodát melyektől nem csak én álmélkodtam el nagy álmélkodással hanem még a papok is. Olyanná vált a főpap az első csoda láttán mint az ördöngös megszállott, csak nagy kínlódással tudták magához téríteni. Egész történetem csodákból fog állni, de hálás vagyok sorsomnak hogy rajtam kívül sokszor más tanúi is lehettek a csodáknak melyeket láthattam, ha nem lettek volna, senki sem adna hitelt írásomnak.
Az történt ugyanis hogy apám a templomban hagyott engem egy pap felügyelete alatt, ő pedig a Siloám tavára ment. Én kezemben papirusszal jöttem a paphoz, ezen voltak kérdéseim, Mósze könyvével kapcsolatosan.
–Bölcs pap, kérdéseim vannak. – mutattam fel a lapot.
–Olvasd őket! – parancsolta a pap.
–Mik a csillagok?
–Olvashatod a teremtés történetében.
–De mik azok? Égő legyek? Távoli tüzek? Igazuk lehet Babilon Város jósainak akik azt vallják a Nap körül kijelölt úton járó világok azok is mint a mi világ...(?)
–Elhallgass! – förmedt rám a pap, nem hagyta hogy befejezzem – Te kinek hiszel, disznóknak ivadéka? A MAGASSÁGOS szolgáinak vagy pogány, csillagokból prófétáló büdös kirekesztetteknek???
Megszeppentem, semmiképpen sem számítottam ilyen válaszra.
–Még egy kérdést feltehetsz. – folytatta akkor teljes nyugalommal a pap – Bölcs avagy balga kérdés, mára ez az utolsó kérdésed.
Vékony, halk hangon olvastam a papiruszról:
–A MAGASSÁGOSt, Mósze és a próféták könyörületesnek, megbocsátónak meg igazságosnak mondják sok-sok helyen... Hogyan lehet akkor az hogy amikor Mósze a Yotru földjéről visszavezette népét őseik földjére, a MAGASSÁGOS azt követelte tőlük hogy megöljenek az útjukban minden népet, nem csak a férfiakat, még az asszonyaikat, csecsemőiket is?
–“Adok akinek adok, és elveszek akitől elveszek”, mondja az írás, ne foglalkozz te ily kérdésekkel, ez olyan mintha megkérdőjeleznéd a MAGASSÁGOS éleselméjűségét, azt pedig olyan porban csúszó féreg mint te vagy én, sohasem teheti!
Felelt nekem a pap, de nem válaszolt a kérdésemre. Volt pedig nekem sok ilyen kérdésem. Azelőtt is, azután is – de kérdezni a magasságos Elohénu szolgáitól nem mertem többé sohasem.
Hirtelen, és gyorsan, oly gyorsan mint valami hellén futóbajnok: egy sötét, testhez tapadó ruhás emberalak rohant keresztül a termen. A szentek szentje felől jött, kiszaladt a teraszra. Veszett dühös kiáltozás kezdődött el odabent a templom valamely belső kamrájában.
–Ari, Ari ide hozzám, a főpapnak megjelent a sátán! – ordította kifele valaki. A papom akkor rám parancsolt:
–Itt maradj! – maga pedig elsietett a templom belsejébe.
Nem maradtam a helyemen, utána lopóztam. Az egyik kamrába voltak begyűlve a papok, én megálltam az ajtónyílásban úgy hogy ne láthassanak, kihallgattam őket. Öregember lihegett odabent, kapkodta hangosan a levegőt.
–Hol jelent meg? – kérdezte valaki.
–A füstölőszerek kamrájában kutattam... tömjén után... és egyszer megszólalt mellettem... Higgyétek el... fiaim... a Sátán... a Sátán volt az! Sötét volt mint... mint az éj... és arca nem volt... vagy csak nem láthattam... kis vizet adjatok!
–Nem lehet hogy a perzsák avagy arabusok egy lopakodó gyilkosa volt? – kérdezte egy fiatal hang.
–Olyannal találkoztam már éltemben... nagybátyámat egy ilyen ölte meg... azok nem tárgyalnak, nem beszélgetnek... megjelennek, hamar eljár a kardjuk, eltűnnek azután... De ez?! Ez megjósolta a kiválasztott születését... próféciáinkkal nagyban egyező jövendölést mondott!
–Perzsa orgyilkos nem olvashatta valahol a próféciáinkat? – más fiatal hang kérdezte ezt.
–Hiszen Babilon Város környékén is maradtak próféciás írásaink a nép erőszakos odaköltöztetése idejéből...
–Azokkal bizonnyal találkozhatott egy perzsa bérgyilkos... – felelte az öreg vontatottan – De nem azzal amelyből nekem jósolt most az ördög... nem Kaleb hatszáz esztendős könyvével, melynek egyetlen példánya vagyon... itt őrizzük azt a templom pincéjében... Megtartsátok a titkot! Senkinek egy szót se arról hogy a MAGASSÁGOS lakóhelyén megjelent a Sátán! Mit szól majd a nép, a mi urunknak csak ennyi a hatalma? És vigyázva legyetek a következő években... azt mondta a jelenés, a kiválasztott születése nagyon közel vagyon: amikor Proprimo kisgyermekek életét veszi majd el, abból ismerszik meg hogy a kiválasztott már közöttünk jár...
–Mit mondunk a népnek? – kérdezte egy egészen fiatalos hang.
–Megszólalt a bölcsesség forrása... – az öreg hangja lassan-lassan nyugodtra váltott – A falnak is füle van, egy annyi bármikor kitudódhat hogy főpapotoknak jelenése volt... tehát ha jelenésem volt, azt úgy kell a nép elébe adnunk hogy hihető mese legyen melyben senki sem kételkedik... a következőt hazudjuk tehát: nekem, a főpapnak megjelent a MAGASSÁGOS leghatalmasabb szerafja kinek neve Gabriel. Bezárta a számat, hangomat elvesztettem: megnémultam egészen míg asszonyom megszüli gyermekemet... tudjátok asszonyom áldott állapotban van öt teljes hónapja. Én pedig nem beszélek míg meg nem szüli a gyermeket, higgyétek el nem is áll szándékomban beszélni ilyen jelenés után...
–Armít fiam! – apám hangját hallottam a templom bejáratából – Ideszaladj!
Azonnal megfordultam és hozzá mentem. Megragadta a kezemet és gyors léptekkel leszaladt velem a lépcsőn, utána hátra a templom mögé.
–Csoda fog történni a tavon! – kitörő örömmel hadarta nekem – Armít fiam, soha senkinek el nem mondhatod ezt! – megállított nagyon szigorú arccal nézett rám – Sötétleples alak, kinek az arca is el vala fedezve, mondta nekem: szaladjak fiam után mert csoda fog történni a tavon hamarosan! Nem tudom miféle gonosz lehetett az az alak de ha csodát láthatsz te is fiam, akkor nyilvánvaló lesz neked is a MAGASSÁGOS hatalma! Gyere!
Bementünk a Siloám tavának kicsi épületébe. Egy pap állt a helyiség szélén, figyelte a betegeket akik a medence lépcsőin ültek várakozva nagy várakozással. Apámmal megálltunk mögöttük, a vizet kémleltük csendesen mely mozdulni nem látszott. Sántán botorkáló, fiatal, nagyszakállú férfi vonszolta magát a vízhez, odatolakodott a többiek hátát lökdösve a legalsó lépcsőre, nyögve leült, egy lábát a víz színe fölé nyújtotta mely cselekedetre bizony felfigyeltek a betegek, többen nyújtva kezüket avagy lábukat a víz közelébe, ha éppen most kavarná fel az isten küldöttje a varázserőt: gyógyulást nyerhessenek akkor, elsőként érintve a vizet; az előbb érkezett férfi igen nagy szerencsével járt mert megjelentek a hullámok a vizen, azonnal belevetette a lábát, egész testét azután, nevető ujjongással csapkodta tenyerével a vizet ezt kiáltozva:
–Hála legyen a MAGASSÁGOSnak mert lássatok csodát: meggyógyított! Megyógyultam, látjátok emberek! A MAGASSÁGOSé legyen a hála és dicséret! – amikor pedig kilépett a vízből tartása valóban egyenes volt, és lépései szépek és kimértek, így ment ki az apró kőteremből.
Ama naptól kezdve erős rettegéssel féltem Ezra fiainak Elohénu istenétől, el egészen addig a napig melyen elvesztettem hitemet. Erről a későbbiekben fogok írni, ha a legöregebb isten ad még napokat nekem hogy írásomat maradék rövid éltemben befejezhetném.