Történetek

A várakozásban van valami jó.
Szívdobogva készülődni, ácsorogni a megbeszélt helyen, izgatottan fürkészni a többiek arcát, hogy melyik mögül bukkan elő az ismerős mosoly, a kacagás, az integetésre lendülő kéz.
Azután egész közelről csodálni a másikat.
Megismerni egy másik világot, az övét...
.

Mikor megérkeztem az intézetbe a gyerekek furcsán néztek rám és nem igazán akartak elfogadni. Az, ami voltam, több volt, mint ami lettem. Vadember, egy gyermek testben. A testem foglya voltam. Egy sas madár egy kis ketrecben. A falak, amik körbe vettek kezdtek rám dőlni. Menekülnöm kellett, 14 évesen megszöktem az intézetből és az utcán kóboroltam. Végre az lehettem, ami voltam...

Perceknek tűnt, míg mély magamba zuhanásom alatt szemléltem a visszaformálódott szobát, mégis hosszú, hosszú órák teltek el. Ketyegett az antik óra a kandalló párkányán, és számomra rohamosan ütötte el a tizenkettes számot minden egyes óra eltelte után. A tizedik kongatásnál Gabriel halkan mocorogni kezdett az éjfekete koporsóban… Hasonlatos. Éjfekete…Fekete, mint az éj…. Sötét, mint az éj… Sötét vagyok én is? Fekete, sötét és borús a lelkem, mint az éjszaka? Elvégre…az éjszaka gyermekeinek...

Addig is - ne legyen üresjárat -, Vili újabb eszközt vet be az arzenáljából. Erre az alkalomra különösen felkészült, valószínűleg ajándékot kapott a barátaitól, akikkel álmomban se találkozzak. Mutatja nekem a kicsi barna feliratnélküli gyógyszeres üveget. Letekerem a kupakját, se színe, se szaga, de tudom mi az. Most már nem lepődök meg semmin. Ez az újabb hatóanyag: „folyékony" MDMA. Alig van benne, de elég belőle akár egy nyalintás is...

Hajlott hátú öregember csoszog keresztül a széles latyakos járdán. Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya-kispesti csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen vállaira. Ráncos barna kezeivel, félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen zúgó folyóként özönlik körötte, a hatalmas arctalan embertömeg. Sietős léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi...

Ez a kérdés a szívemig hatolt. Tőlem még soha nem kérdezték, mi vagyok. Összeszedtem gondolataimat, nyeltem egy nagyot és belefogtam.
- Tisztelettel, én magam vagyok. Én ember vagyok, de nem csak egy a sok közül, én Az ember vagyok. Jelkép, mint a csiszolatlan gyémánt, meg nem munkált fa. Rönk ki nem hever a porban, amely felemelkedik üt, vág, csap és uralkodik a többi rönk fölött.
A férfi szeme felcsillant. Láthatólag hatással volt rá beszédem. Az asztalra csapott és felszólalt.

Elolvasom »