Egy vámpír naplójából - X.rész - Életem fénye

Éjjelbe fordult a nappal, s nappalba az éj. Követték egymást a napszakok, míg egyik pihent, a másik uralkodott. Bennem viszont a sóvárgás és vágy bújt meg. Én akartam lenni az éj, mely köszönti a napot, és én akartam lenni az éj, amely búcsúztatja. Röpülni akartam a széllel, fenn, a fellegek felett, álmodni mesebeli, napsütötte tájakról, miközben a felhők puha fodrai simogatnak, s védve ölelnek.
Mindez puszta ábránd, képzelgés volt a sötét szoba mélyén. Bolond voltam, már-már olyannyira eluralkodott rajtam a sok emberi gondolat, hogy a duzzogás, a kétségbeesett vágyódás, az álmodozás és az álmok beteljesítése mindennapos bosszantó tevékenységemmé kezdett válni - Gabriel aggodalmára.

Ő olyan nyugodt volt, még nem értette, amit én. Neki is hiányzott a napsütés, de nem úgy, mint nekem. Én visszaálmodtam életem utolsó naplementéjét minden áldott "éjjel", s a szívem hasadt bele mikor nyugovóra kellett térnem, nehogy véletlenül is teljes valójában megláthassam. Kíváncsi voltam, mi történt volna, ha az éjszaka hunyt volna ki az életemből. Akkor - be kellett ismernem - a harmadik napon felkötöttem volna magam.
Álltam és néztem a csukott spalettát. Vágyódás… Kísértés, hogy kinyissam… De be kellett látnom, meghalnék. De látni akarom, csak egy pillanatra! Nem számít, ha megvakulok! Látni akarom!!!

Szívemet tépte a fájdalom, kínzott és gyötört, míg az őrületbe nem kergetett. Belemarkoltam mérgesen a hajamba. Túl emberi vagyok… Nem lehet! Egy vámpír nem tesz ilyet. Mi történik velem? Ez fáj, feszít! Hol a családom? Az életemet akarom! Vissza! Könyörgök, vissza!
Feladtam a harcot magammal szemben. Megfogtam az asztalon lévő vázát és a falhoz vágtam. A fájdalom nem enyhült, de le kellett győznöm a fájdalmat. Hát nyitottam, mint a sakkjátszmában…. Megtettem az első lépést. A spalettához léptem, megragadtam a kallantyút, mely a két szárnyat összekapcsolta, oldalra álltam és egy pillanat alatt felrántottam…

Soha nem felejtem el a kínt, amit akkor éreztem. De az a kín édes volt. Ilyen lehet, mint mikor egy anya örömmel vállalja a fájdalmat, hogy megszülethessen véréből gyermeke. Bennem is megszületett akkor valami. Valami mély és káprázatos, melyet nem tapasztaltam még. Szeretet, megértés, bűvölet és a mennyei fény… Betöltötte a szobát a ragyogás. A fájdalom hirtelen elmúlt, ugyanúgy, ahogy jött. Nem tudtam, átoknak vegyem-e vagy áldásnak, hogy vámpír létemre elviseltem eme égi csodát, hogy megérhettem a szobám napfénybe borulását. Eltakart szemeim végre rácsodálkozhattak az otthon fényére, ahogy az árnyékból kitekintettem a napvilág felé. A bársonykanapén végigcsillantak a napsugarak, a mahagóni és a tölgyfa koporsók robosztus remekművekként emelkedtek a ragyogás középpontjába. A kandalló fölötti tükör nem tudta visszaverni a fényt, nem esett rá úgy, de súrolta, s így nyújtott halhatatlan szememnek csillogást és lélekmelengető békét. Béke, nyugalom és fény… Erre vágytam volna?

A pozitív válasz olyan gyorsan és fájdalmasan érkezett a gondolataim viharába, hogy egy csapásra kitisztult a fejem. Azonnal visszalöktem a spalettát, hogy - az immár - vakító homályba vesszek. Ziháltam az elkeseredéstől. Ez volt. Ez volt a szívem vágya, a mindenem… A napsugár édes érintése…
Némán lecsúsztam a fal mentén, majd leérve összekucorodtam a padlón. Kudarcot vallottam… Nem lett volna szabad. Egy vámpír küzd az emberi érzések ellen, én miért nem tudtam megtenni?

Perceknek tűnt, míg mély magamba zuhanásom alatt szemléltem a visszaformálódott szobát, mégis hosszú, hosszú órák teltek el. Ketyegett az antik óra a kandalló párkányán, és számomra rohamosan ütötte el a tizenkettes számot minden egyes óra eltelte után. A tizedik kongatásnál Gabriel halkan mocorogni kezdett az éjfekete koporsóban… Hasonlatos. Éjfekete…Fekete, mint az éj…. Sötét, mint az éj… Sötét vagyok én is? Fekete, sötét és borús a lelkem, mint az éjszaka? Elvégre…az éjszaka gyermekeinek hívnak minket. Akkor miért vágyunk a nap után? Miért olyan kétségbeesett a vágyódás, mely oly emberi, hogy Isten szíve is belesajdulna?

- Te jó ég! Mi történt? - kiáltott fel rémülten Gabriel, mikor koporsójából kiszállva meglátott a fal tövében kuporogni. Szemem bénán és mereven meredt a kandallóban elhamvadt farönkökre, mintha azt látnák, ahogy derengő csillogásuk abba a porba hullik. A védelmező karok most is segítségemre voltak. Átöleltek, majd felemeltek, de szemem tágra nyíltan meredt, s nem csukódott le. Nem találhatott megnyugvást, míg Isten ilyen kárhozattal sújtja…
Lassan megéreztem a kanapé bársonypárnáját a fejem alatt, szemem pedig megtalálta ismét a csillogást - mint mindig, Gabriel titokzatos, gyönyörű szemeiben.
- Victoria, hallasz? - kérdezte csendesen, de hangjában érezhető, sőt, tapintható volt az aggodalom.

Kábán meredtem a szemeibe, de bólintottam.
- Mennyit mutatok? - nyújtotta ki négy ujját a szemem elé.
Igazság szerint cseppet sem érdekelt, mennyit mutat. A fény érdekelt. A fény…Ott a szemében! Rájöttem már, miért volt számomra mindig is oly vonzó ez a tekintet, ezzel a finom vonalú arccal. Maga a napfény jött el hozzám, hogy az otthonomba költözzön. A fény mindig az enyém volt, de csak most láttam meg. Gabriel a fény az életemben, de soha nem vettem észre, mert nem volt mihez hasonlítsam. De ez a szempár maga a volt a felkelő és lenyugvó nap, az életem fénye…

Megragadtam az ujjait, s továbbra is a barna mélységet kémleltem. Zavart és értetlenséget véltem felfedezni benne.
- Victoria, mi van veled? - kérdeztem halkan. Mélyen búgó hangja maga volt a napsugár bizsergetése. Tétován kezdett elmerengeni zöld szemeim legmélyében, megpillantott benne valami ősit, valami megfoghatatlant, mely enyhülést adott neki. Szíve hevesen kezdett verni, tisztán hallottam, mint azt, ahogy elméjéről lezuhannak a súlyos bilincsek, s rájön, itt már nem a félelemről, a fájdalomról van szó, hanem egy magasztosabb, és elragadóbb erőről. A vágy tüze, mely fellobbant bennem, egyre csak nőtt és nőtt, és égetett belülről. Csillapítani akartam, követve ösztöneimet, s belehajszoltam magam életem talán legnagyobb és legkellemesebb csapdájába…a bársonykanapé és Gabriel közé.

Segélykiáltó szemeimnek hogy mondhatott volna nemet? Hogy tehette volna meg, mikor erre vágyott? Oly halványnak és elfeledettnek tűnt már az emlék, mikor eldöntötte, miért pont engem fog követni. Mélyen elbújt emberi énjében, mely elveszett emlékeivel, de most felszínre tört, sebesebben, mint ahogy kitör a vulkán évezredek mély álma után. A forró érzés csillapítására ajkaimon keresett gyógyírt. Nem tudni, mi vezérelte kezeinket simogatásra, vagy mi nyitotta csókra ajkainkat, de egy biztos volt… Mindketten elvesztünk.
Az átható mézes ízt elfeledni egy halhatatlan élet is kevés lett volna, minél többet kaptam, annál többet akartam, s minél többet akartam, annál többet kaptam…
Mint a szomjazó sivatagi vándor, az ajkaira vetettem magam, csillapítva a bennem tomboló hurrikánt, de késeinek tűnt már. Gabriel lendületemtől hanyatt a bársony díszpárnák közé esett, s magával rántott engem is. Se keze, sem ajka nem eresztett. Édes rabság, még édesebb bilincs. Lassan kezdtük elveszíteni a fejünket. A kétségbeesett sóvárgás a napfény után hullámokban csapott át felettünk kétségbeesett vággyá, melynek tárgya a másikban öltött testet, s ha már birtokoltuk, elengedni nem akartuk.

Mozdulataink nem voltak se gyöngédek, se vadak, inkább ezek szenvedélyes keverékei. Nem kellettek szavak, értettük egymás mozdulatait. És éreztük. Éreztem, ahogy a nyakamba csókol, és megnyílik előttem a hetedik Mennyország kapuja. Felcsigázott a teste közelsége, s a rámtörő gyönyör pusztítóbb volt, mint egy napkitörés, sebesebb, mint maga a fény, mégis olyan sokáig megmaradt, hogy kétségbeesetten kapaszkodtam a napba - Gabrielbe. Átöleltem a nyakát, s nem engedtem el. Verejtékező bőrére tapadt hollófekete haja, elmerültem a simogatásában. Mélyen lélegzett a hajam illatából, karjai a vállamon és a csípőmön pihentek. Tökéletes összhang, béke és…fény. Megtaláltam a fényt.
Kezem végigsimított a hátán, önkéntelen mozdulatként csupán, de borzongást idézett elő mindkettőnkben. Olyan selymes és hívogató volt a bőre, soha nem gondoltam volna. Éreztem-e vagy élveztem-e valakivel ilyen csodálatosnak az együtt töltött gyönyörteljes pillanatokat? Aligha.

Belém férkőzött a bűntudat, mintha eszköznek használtam volna fel, mintha kihasználtam volna. S ez árnyékot vetett a felhőtlen percekre. Egymás testébe fonódva feküdtünk, mégis távolinak éreztem a gondolatait, ahogy a sötét felleg megjelent.
- Sajnálom. - szólaltam csendesen. Bűntudat, szégyen…Mit tettem?
- Én sajnálom. - felemelte a fejét és a szemembe nézett. De nem bűntudatot láttam benne. Hanem valami mélyet és áthatót. - Sajnálom, hogy egész idáig nem jutott eszembe, mit éreztem, mikor megláttalak.
Hangja ostorcsapásokkal oszlatta szét a bűntudatomat, s diadalt aratott.
- Miért? Mit éreztél? - kérdeztem csendesen.

Halk sóhajjal lehajtotta a fejét, s megkóstolta az ajkaimat. Lusta, gyöngéd csókokkal haladt a nyakam felé, majd belesuttogta lelkének legmélyebb, elérhetetlen szavait.
- Téged… Mindent ami vagy… - súgta érzékien, lehunyt szemekkel. - A zöld szemeidet, a fénylő hajadat, a tested, a lelked….Téged éreztelek. A szívemben és a lelkemben. De elfeledtem… - megcsókolta a nyakamat. - Visszahozod az életemet…És ezért szívből hálás vagyok.

Ki hálás kinek? A napfény, az élet, a szeretet, a barátság, az odaadás, és mindaz az égi érzés melyet nyújtott, hozott és táplált csakis, és csakis neki köszönhető. Én lehetek hálás. Ő hozta ki belőlem. Ő volt az, aki megtette a lehetetlent, és megváltoztatta a megváltoztathatatlant. Emberré tett, s én is emberré tettem. Hálám nem ismert határokat. Nem érdekelt, milyen egy igazi vámpír. Mert az volt a fontos, hogy emberként gondolkodok, emberként cselekszem, és emberként simulok odaadóan egy emberi lélek karjaiba…