Egy vámpír halála

Az ég felhőtlen volt és a nap magasan járt. Gyönyörű tavaszi nap volt. A park csendes a szokásoshoz képest. Nem rohangáltak gyerekek és kutyák mindenütt. Csak néhány szerelmes pár ült a padokon és élvezte az élet örömeit. A lány kissé féltékenyen bár, de örömmel nézte őket. Legalább más legyen boldog. - gondolta séta közben. Még ennél a helynél is nagyobb nyugalomra és magányra vágyott. Lehet, hogy kezdek depressziós lenni? Talán orvoshoz kéne fordulnom. Nem! Az én szomorúságomat csak egy valami, vagyis valaki orvosolhatja. De ő ilyenkor alszik. Nem hiszem, hogy jót tenne neki egy kis napozás.
Ezekkel a gondolatokkal a fejében és szomorú mosollyal az arcán megindult egy pad felé, távol a többi embertől.

Órákon keresztül csak ült és emlékezett. Emlékezett a rég elmúlt időkre, a régi csínytevésekre, és a régi szerelemre. A szerelemre, amely még ma sem múlt el. Bár két év telt el azóta, hogy látta szerelmét, mégis tisztán él emlékeiben az a nap. Talán azért is, mert majdnem az lett élete utolsó éjjele. Az az éjszaka megváltoztatta egész hátralevő életét. Addig is hallott rémtörténeteket szörnyű lényekről, melyek más élőlények véréből táplálkoznak, változtatják az alakjukat, delejeznek, örök életűek, s csak akkor halnak meg, ha levágják a fejüket, vagy ha napfény vagy tűz huzamosabb ideig éri testüket. Némely forrás szerint a szívbe szúrt karó is végez velük, de a többség cáfolja ezt. A karó csak megbénítja őket.

Rengeteget olvasott róluk az utóbbi két évben, hiszen azon az éjszakán olyat látott, amiről eddig csak azt hitte, ócska mese a gyerekek ijesztgetésére. Rájött arra, hogy vámpírok igenis léteznek. Az első napokban még lelkileg dolgozta fel az eseményeket, aztán elkezdte a kutatómunkát. Könyvtárakba járt, az Interneten keresgélt, sőt, rengeteg filmet nézett a vámpírokról. Mára már mindent tudott róluk. De egyvalami nem ment ki a fejéből. Tisztán emlékezett rá, hogy Dran napfelkeltekor ment el. Bárhol keresett hasonló esetet, mindenhol ugyanazt találta: ha egy vámpír napkeltéig nem talál védett helyet, a nap sugarai szénné égetik.

Dran miért nem? Ő miért nem égett el? Bármennyire is erős vámpír, mégiscsak vámpír. Megígérte, hogy találkozunk még. És ha találkozunk, megkérdezem tőle. Bár, nem ez lesz az első dolgom. Megint elmosolyodott, de ez a mosoly inkább volt kacér, mint szomorú.
A nap már lenyugvófélben volt, ezért úgy döntött, hogy megvárja az estét. Így, hogy tudott a vámpírokról, félnie kellett volna, de valahol belül érezte, vigyáznak rá. A park már rég kiürült, a párok valószínűleg otthon folytatják az enyelgést. De neki jobb is ez így. Szeretett egyedül lenni. A naplementét csodálta mikor egy alak tűnt fel a nap vörös korongja előtt.

A mögüle érkező fény miatt arcát nem látta, csak azt tudta megállapítani, hogy férfi, és hogy feketében van. Csak nézte, ahogy közeledik. Járása magabiztos volt, ám mégis kecses. Hosszú, sötét haját az enyhe tavaszi szél meglebegtette, csakúgy, mint kabátját. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A lányt furcsa érzés fogta el miközben a férfi közeledett. Mire a férfi odaért a padhoz, megértette, miért volt olyan ismerős ez az érzés.
- Dran!
- Hiányoztam? - kérdezte a férfi kacér mosollyal az arcán.
- Nem. - mondta a lány közönyösen. De aztán a férfi meglepődött arca láttán nevetve ugrott a nyakába.
- Hát még szép, hogy hiányoztál.

Szorosan átölelték egymást, s aztán hosszú forró csókban forrtak össze. Percekig csak álltak és egymás szemébe néztek mosollyal az arcukon. A lány már nem irigyelte azokat a fiatalokat, akiket délután látott. Tele volt a szíve boldogsággal, s újra öröm volt élnie. Még szorosabban átölelte szerelmét, és megint megcsókolta. De aztán valami szöget ütött a fejébe megint.
- Mit keresel itt? Hisz még fent van a nap!
- Az előbb még a nyakamba borultál, most meg letorkollsz, hogy mit keresek itt? Miféle fogadtatás ez? Mi lesz a következő? Megölsz?
- Ha már a nap sem, akkor én hogyan? Hagyjuk ezt a viccelődést! Tudod, hogy örülök, hogy itt vagy, de hogy a fenébe nem éget el a nap. Hisz vámpír vagy.
- Már nem vagyok az.
- Hogy érted ezt? Két éve még vámpír voltál. Ha egy vámpír átalakít egy embert vámpírrá, akkor az vámpír lesz. - a lány szemében vadság csillant - Ne próbálj kioktatni. Bár az emberek többsége nem hisz a vámpírok létezésében, elég sok hiteles adat van róluk. Hogy lehet az, hogy már nem vagy az?
- Túl sokat kérdezel. Nem félsz, hogy valaki ezért meg?

A lány a férfi szájára tette az ujját és megcsókolta.
- Tudom, hogy valaki vigyáz rám. - elmosolyodott. - Csak azt nem értem, hogy ez a valaki miért csak most jelent meg. És azt, hogy miért nem válaszol már végre a kérd?
Most a férfin volt a sor, hogy csókjával elhallgattassa a lányt.
- Előbb had élvezzem ki, hogy újra itt vagy a karjaimban, majd utána mindent megmagyarázok.
- Na jó. Legyen! De utána mindent elmondasz. Rendben?
- Ahogy úrnőm parancsolja. - mondta a férfi meghajolva.
Ezen mindketten jót nevettek, s újra megcsókolták egymást.

Órákig csak ültek a padon egymás karjaiban, egy időre mindketten elfeledték minden gondjukat. Igaz, nem is volt semmi gondjuk. Egy ideig. A hold is feljött időközben, ragyogtak a csillagok és könnyű szellő lengedezett. Aztán hirtelen a férfi szakította meg a csendet.
- Angelica!
- Mi a baj?
- Elsősorban az, hogy ez a perc nem tarthat örökké.
A lány arcán kedves mosoly jelent meg.
- Az tényleg nagy baj.
- Aztán éhes is vagyok, meg kezd elzsibbadni a lábam is. Híztál mostanában?
- Hé! Nem érdekel, mi vagy, még egy ilyen gúny, és megverlek! ? mondta a lány, s hogy ezt bizonyítsa, könyékkel megütötte a férfit.
- Ilyen súly ellen nem is lenne elég semmilyen természetfeletti er?. ? felelte kacagva.
- Én figyelmeztettelek!

A lány felállt és hasba bokszolta, aztán amikor az lehajolt, a hátára ugrott és a fejét kezdte el csapkodni.
- Na? Kövér vagyok még?
A férfi megfordult és átölelte a nőt.
- Nem kedvesem. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. - megcsókolta szerelmét. - A súlyfelesleged ellenére is.
- Nem volt még elég? - kérdezte a nő fenyegetve.
- Tudod, hogy csak viccelek. Tökéletes vagy és én szeretlek.
- Tudom. Én is szeretlek, bár te nem vagy annyira tökéletes.
- Na ez nem volt vicces.
- Nem is viccnek szántam. ? a lány felkacagott. ? Beszéljünk végre komoly dolgokról.
- Várjunk csak. Mi a bajod velem?
- Semmi, csak vicceltem. Mást kell megbeszélnünk.
- Nem! Látom, nem vagy őszinte. Mi a gond? Nem tetszik a hajam, vagy a ruhám?

A lány megint felkacagott.
- Semmi gond nincs veled. Szeretlek! - ennek bizonyosságaként meg is csókolta. - Most már hiszel nekem?
- Na jó. De ha valami gondod van velem, csak szólj. - a férfi szemében bizonytalanság csillant.
- A fene sem gondolná, hogy két éve még vérszomjas vámpír voltál, aki széttépett egy vámpírt, és azóta kitudja hányat. Annyira emberi vagy. Ezért is szeretlek. - megint megcsókolta.

A férfibe visszatért a magabiztosság. Újra a régi volt, szemében a t?zzel, és szívében szerelemmel.
- Az irántad érzett szerelmem tart életben. Ha nem szeretnél, vagy ami még rosszabb, meghalnál?
- De nem fogok! - szögezte le a lány. - Tehát akkor ott tartottunk, hogy komoly dolgok.
- A szerelmünk is elég komoly szerintem. - a férfi kicsit sértődöttnek látszott, ezért a lány megcsókolta.
- Egész eddig erről beszéltünk, de most mesélj arról, hogy merre jártál az elmúlt két évben, mielőtt még féltékeny leszek.
- Az elmúlt két évet magányban és kínszenvedésben töltöttem. Nincs okod féltékenykedni.
- Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom. De kezdjük csak az elején. Figyelmeztetlek, hosszú lesz.
- 28 év krónikája nem lehet olyan hosszú.
- 28 évé nem, de 2528 évé annál inkább. ? a lány arca tökéletesen tükrözte gondolatait. Egyszerre volt zavart és hitetlen.

- Kettőezer-ötszázhuszonnyolc? Csak két éve lettél vámpír, nem 2500 éve.
- Vámpír két éve, de más már előbb lettem.
- Nem látszik meg rajtad a kor. Milyen krémet használsz? - kérdezte a lány kissé ironikusan.
- Ez nem vicc! Te akartál komolyan beszélni! Gondoltam, hogy nem fogod megérteni, de folytatom. Ne félj, fogod te ezt még hülyeségnek is tartani, de akkor is elmesélem az életemet.
- Kezdesz kíváncsivá tenni.
A férfi arca hirtelen elkomolyodott.

- Az egész 2528 éve kezdődött. Akkor születtem. Apám egy 9000 éves sárkány volt. A leghatalmasabbak egyike, a Sárkánytanács tagja. Anyám egy angyal, és ezt nem csak a jósága miatt mondom. Egy valódi angyal volt, vagyis még most is az. Azt kérded, hogy lehet egy sárkány és egy angyal szerelmes egymásba. Mondhatnám, hogy úgy, ahogy egy ember és egy félvér sárkány. De a pontos magyarázata az, hogy apám képes az emberi alak felvételére. Ne is kérdezd, hogy találkoztak, azt még én sem tudom. Tehát megszülettem. Párszáz év alatt egész jól elsajátítottam erőm használatát, sőt apám halálának idejére kezdtem megtanulni az alakváltást. Ez nagyjából a 13. század elején volt. Apám haláláról nem szívesen beszélnék, legyen elég az, hogy hősiesen halt meg. Halálával nekem kellett átvenni a helyét a Tanácsban. Az erőm egyre nőtt, a tűzmágia mesterévévé fejlődtem. Aztán a század végén a tanács úgy döntött, hogy a sárkányirtás elfajulása miatt nem vagyunk többé biztonságban. Csak néhányunk maradhatott ébren, a többieknek úgynevezett sárkányálomba kell esniük, aztán százévente felébresztenek valakit, és visszaküldik az emberek közé őrizni azokat, és az egyensúlyt. 700 évig nyugodtan aludtam, de 28 éve rám esett a választásuk, hogy ebben a romlott világban őrizzem a nem létező egyensúlyt, és a világot tönkretevő embereket.

- Hé ez már tényleg sok! Nem teszek én tönkre semmit!
A férfi elmosolyodott, hosszú percek óta először.
- Te nem is, de azt nem tagadhatod, hogy ez egy elcseszett világ.
- Hát, tényleg az.
- Szóval visszaküldtek emberi testben, és nem tudtam visszaalakulni se sárkánnyá, se angyallá. De két éve rájöttem, hogy nyerhetem vissza az erőmet. Seth segített. Rájöttem, hogy csak a halál oldhatja fel az erőmet lebilincselő láncokat. És most?
- És most itt vagy újra velem. De azt mondtad, hogy nem tudtál átalakulni. Ez azt jelenti, hogy most már igen?

A férfi sokatmondóan elmosolyodott és megcsókolta a lányt. Hátrébb lépett és levette a kabátját. Teste megfeszült, behunyta a szemét, majd hirtelen a háta mögül előbukkantak a szárnyak. Egy pár hófehér, gyönyörűen csillogó angyalszárny. A lány már eddig is látta a férfit csodálatos helyzetben, de ez mindenen túltett. Odalépett hozzá és megcsókolta. A férfi előbb karjaival ölelte át, majd szárnyaival. A lányon eddig soha nem érzett gyönyör futott végig a szárnyak érintésekor.
- Most már érted, hogy miért nem jöttem eddig? Újra hozzá kellett szoknom ehhez az erőhöz.
- Tényleg fura egy történet, még így vámpírok után is, de valamit még most sem értek. Miért nem éget meg a nap?
- Ja igen. Ezt kihagytam. Akkor éjjel kezdett kibontakozni a régi erőm, és kissé furcsa lenne egy félvér sárkány vámpír. A pontos okot nem tudom, de szerintem a régi erőm elfojtotta bennem a vámpírt. Egy ideig még éreztem az éhséget, de megpróbáltam legyűrni, és már másfél éve nem vagyok vámpír.
- Hát ezért nem árt a nap!
- Pontosan. Ez hát az én hihetetlen kis történetem. Mondhatnám, hogy ha nem hiszed, járj utána, de az Archónokat nem könnyű megtalálni, amúgy pedig itt vannak a szárnyak, és a pikkelyes bőr.
- Micsoda? Ezt eddig nem láttam!

Valóban. Amint széthúzta ingjét mellkasán kemény bőr húzódott, kezeit pedig vörös pikkelyek borították.
- Így nézek hát ki. Ez vagyok. Egy mutáns. Bűntudatom van amiatt, hogy előbb élveztem veled az órák múlását, s csak aztán mondtam el az igazat, de még egyszer érezni akartalak a karjaimban.
- És még sokszor érezni is fogsz! Ne hidd, hogy ilyen könnyen lerázhatsz. Ez nem változtat semmin. Ha a külsőd miatt szeretnélek, szerinted vámpírként nem hagytalak volna ott? Nem érdekel, hogy nézel ki, én a lelked miatt szeretlek. - megnyugtatásként a lány megcsókolta.
- Szóval nem tetszik a hajam? - kérdezte a férfi. ? Nem baj, nekem sem tetszik, hogy kövér vagy.

A lány mosolyogva megcsóválta fejét, majd a nyakába ugrott. Az egész éjszakát együtt töltötték, és a következő napokat is.