Panasz

Balázsnak ajánlom.

A zsibongó utca zaja körülvett és leláncolta gondolataim. Mélyen rejtőző érzések törtek felszínre és tűntek el nyomtalanul. Csak egy pillanat, s ismerős, borzongató érzés. Telefon. Te hívsz. Agyam lüktető gyorsasággal nyúlna utána, de kezem és tagjaim lassan mozdulnak. Sokkal lassabban, mint ahogy a szív kívánja. Ahogy megfogom a telefont, dübörögni kezd a vérem, a testem, a szívem, egyszerre. Mint egy gyorsvonat száguld át tudatomon a felismerés, hogy hívsz, hogy vársz rám, hogy hallani akarsz. A fülemhez emelem a kis készüléket, és minden zaj, forgatag megszűnik létezni.

Elhalkulnak a robajok, mert félnek, hogy nem hallanám, mit mondasz. Megáll a lélegzetem, vérem nem csitul. Hallom a körülötted élő neszek apró rezdüléseit, de érzem, hogy mint én, Te sem hallod azokat. Csak figyelem, minden, ami nekünk jár, ami egymásnak vagyunk, a figyelem. Csak Rád gondolok, csak Neked élek ebben a pillanatban, s minden másikban, ha érezlek. Összeköt, ez a kis eszköz összeköt, olyan félelmetes ereje van, hogy azt felmérni képtelenség lenne. Halkan megszólalok: "szia".

Mikor kimondom, ajkam mozdulatait az érzékek irányítják, s a vágy. Öntudatlan minden gondolat, szárnyra kap a lélek, a hit, a szerelem. "Hogy vagy kedves?" Arcom mosolyra nyílik, a melegség, mit hangod áraszt bizsergető. Halk sóhaj hagyja el szád, s minden idegvégződésem erre a sóhajra összpontosít. Hallak, érezlek, még ha nem is tudom hol vagy, s mit csinálsz. Búgó hangod hallgatva megremeg a föld alattam, s átadom magam Neked. Válaszom nem késik. Minket nem rontott meg a telefon sokat gondolkodtató lustasága. Azonnal, gondolkodás nélkül válaszolunk, hogy halljuk a másik hangját, s hangjában az érzéseket. Mindketten ismerjük a ki nem mondott pillanatok ki nem mondott varázsát. A felejthetetlen, őrült meggondolatlanságot.

Szeretjük ezt az érzést. Fáradhatatlan dallamba kezd a szó. Minden kiejtett hang szívig hatol, s tér onnan vissza a következő pillanatban, hogy átadva magát a feledésnek, kilépjen ajkainkról. De mi nem feledünk. A gondolatba égett megválaszolatlan kérdések, a halk suttogás, a csend nem múló percei. Nem múlhatnak el. Megmarad az emlék, a vélt érzések, a korán kimondott végzet. Nem feledhető a lényed, a gondjaid, a fájdalmad. Nem halványulnak el az olvasott szavak, a gondolatban megrajzolt képek. Az érintések fájdalmas hiánya felemészti a végtelenül dúló érzéseket. Az el nem simogatott simogatás, a sosem csókolt csók, a soha véget nem érő vágytalan vágyakozás. Mint a Purgatórium tüze, mely agyat tisztít, s szívet hagy romokban. Ez a legfájdalmasabb összecsapás. A szívek harca a valósággal. Veszítünk? Tudnod kell. Feladtad, s nekem fel kell adnom utánad.

Elveszünk a harc mezején, a tiszta öntudatlanság lobogóját magasra emelve hullunk a porba. Elsírjuk az utolsó könnycseppeket, s visszatérünk a magány cellájába. Kettőnk börtöne, mely külön úton visz tovább.
Majd találkozunk. Egyszer. S a bizsergés a régi lesz, de szavak nélkül hamvad majd el a vágy.