Az vagyok, amivé válok: Új emberek

Pont a 15. születésnapomon egy 50-es házaspár állított be az intézetbe. Az volt a különleges kívánságuk, hogy 13-16 év közötti gyermeket szeretnének. Természetesen engem nem vittek a színük elé, nehogy lejárassam a gyermek otthont. A pár kiválasztott alig 20perc múlva egy aranyos, kedves 13éves kislányt és éppen a papírokat intézték, mikor véletlen a fejemre esett egy doboz és felsikoltottam. Persze a házaspár látni akart és nekem ebbe nem volt sok beleszólásom, így hát engedelmeskedtem. Eléjük vezettek engem, engem a jelképet, engem egy ős erőt, a rosszt, a gonoszt és pimaszt. Elébük álltam, vártam, vártam, a lenéző pillantásokat, a rosszalló arckifejezést. De semmi sem történt, ők bámultak, én szégyenkeztem. Aztán hirtelen megszólalt az asszony.

- Mi a neved? - s kezébe fogta kezemet.
- Trádész Luánná.
- Szép név. Mióta élsz az intézetben?
- 3 éve.
- Nem vagy túl bőbeszédű hallod-e? De hát az nem is baj. Nem kell mindig össze-vissza fecsegni! Én is csak akkor szólok, ha érdekét látom. - szólt majd hallgatott el a férfi.
- Szeretnél egy új családban élni? - fogta még mindig szorosan kezem a nő.
- Szeretnék, de csak ha ott az lehetek, ami vagyok!?!
- Természetesen. Még volna egy utolsó kérdésem. Ki vagy te?

Ez a kérdés a szívemig hatolt. Tőlem még soha nem kérdezték, mi vagyok. Összeszedtem gondolataimat, nyeltem egy nagyot és belefogtam.
- Tisztelettel, én magam vagyok. Én ember vagyok, de nem csak egy a sok közül, én Az ember vagyok. Jelkép, mint a csiszolatlan gyémánt, meg nem munkált fa. Rönk ki nem hever a porban, amely felemelkedik üt, vág, csap és uralkodik a többi rönk fölött.
A férfi szeme felcsillant. Láthatólag hatással volt rá beszédem. Az asztalra csapott és felszólalt.
- Tépjék össze a papírokat! Őt visszük! Őt akarjuk!

Számomra e szavak sokat jelentettek. Engem akarnak, engem szeretnek, csak én kellek! Ám az öröm most sem látszott rajtam. Beparancsoltak a hálóba, hogy összeszedjem cuccaimat és elkészítsem ruhámat az induláshoz. Jó 20-30perc múlva indultam is. Búcsút intettem az árvaháznak, társaimnak és 3 évnyi életemnek. Az intézetből egy szép, takaros 2 szobás panel lakásba mentünk. Bementem a szobámba és kinéztem az ablakon. Az ég furcsa volt, olyan volt, mint rég. Még a felhők cikkjei és cakkjai is hasonlítottak. Ma már ezeket az égi képződményeket jelnek tekinteném, de akkor nem. Ebben a lakásban új élet kezdődött számomra. Bár ez a szó sem fedi feltétlen a valóságot. Az elkövetkező 2 évben magántanuló lettem. Új helyre költöztünk nevelőszüleimmel, egy óriási, gyönyörű házba. Nevelőapám, Krudics Bálint mérnök volt. Meseszép házakat tervezett, néha leültem mellé és csak néztem ahogy alkotott. Ő képes volt kusza, egymásrahúzgált vonalakból remekművet varázsolni.

Újdonsült nevelőanyám Krudicsné Adrienn rendezvényszervező volt. 46 évesen úgy rajongott munkájáért, mint egy 20éves pályakezdő. Tőle tanultam meg, hogy ne féljek a szavaktól, mert azok csak segíthetnek érvényesülni a világban. Olyan 8 hónapja élhettem náluk, mikor meghívtak minket egy díszes partyra. Örömmel fogadtuk a meghívást, és alig vártuk már a napot, hogy ott állhassunk az összejövetelen. Ám mikor eljött a nap fejembe villant valami. December 5.-e volt, vérszerinti anyám születésnapja. Kikönyököltem a párkányra és néztem a hóesést. Egy hópihe hullott az orromra és egyből ő jutott eszembe. Kiskoromban, ha beszélt hozzám, úgy olvadtam el szavaitól, mint a hópehely az orromon. Emlékszem most és emlékeztem akkor is mik voltak utolsó szavai akkor, mikor elhagyott.

- Lu, kicsi, ha engem valaki két részre bontana, nagyon meglepődne, mert két kicsi dolog esne ki belőlem. Az egyik te volnál, a másik pedig a nagyi. Ti ketten vagytok az én szívem kis csücskei! Engem arra tanított a nagymama, hogy soha ne adjam fel! Hát most én is ezt mondom neked. Soha ne add fel Luánná, mert mindig van fény az alagút végén. Én egy időben azt hittem lehetek a te fényed, de most már látom nem...
Hagyta abba, és nem folytatta tovább. Sokan mondták akkoriban, hogy milyen fiatal és már nincsen szíve, hisz én egy könnyet sem hullattam sosem.