Az vagyok, amivé válok: Egy összetört szív

Mikor megérkeztem az intézetbe a gyerekek furcsán néztek rám és nem igazán akartak elfogadni. Az, ami voltam, több volt, mint ami lettem. Vadember, egy gyermek testben. A testem foglya voltam. Egy sas madár egy kis ketrecben. A falak, amik körbe vettek kezdtek rám dőlni. Menekülnöm kellett, 14 évesen megszöktem az intézetből és az utcán kóboroltam. Végre az lehettem, ami voltam. Ha jól esett futottam, ha kedvem volt nevettem, ha féltem sírtam. Napok teltek úgy hogy nem fésülködtem, hetek úgy hogy nem mosdottam, de végre egy nap sem telt el úgy, hogy rab voltam. Kiskoromban anyám azt mondta, mindennek van jelképe. Én most a szabadságé lettem. Jelképe önmagamnak és egy magasztosabb eszmének. Hisz kiben nincs meg a madár? Kiben nem tombol egy vérszomjas fenevad? Én így 14 évesen az voltam ami minden ember volt: Az ösztön. Ám boldogságom nem tartott túl sokáig.

Szökésem után elfogtak és visszavittek az árvaházba. Azt hittem a társaim felnéznek majd rám, de nem! Nevetve gúnyolódtak velem.
- Na mi van Hudini, eddig tartott a világszám?
- Azt hitted, lehet vajmi esélyed is Lunuska? Majd pont te szöksz meg mindünk közül, mi? -szólt egy másik.
S ekkor bevillant a megoldás, hogyan csapathatnám ki magam. Az utolsó srácot aki beszólt nekem Istenesen hasba rúgtam és könyékkel arcon csaptam, majd megragadtam a torkánál és a falhoz feszítettem.
- Ne merészelj mégegyszer így nevezni! A nevem Trádész Luánná! Azt hiszed te több vagy nállam?
- Neee... emm!- köhögött szórításom alatt.
- Ez igaz! Te egy senki vagy! Én pedig az vagyok aki mindenki akar lenni! Vér vagyok és hús, nyers erő és akarat! Kép vagyok, képe vagyok önmagamnak és másoknak, akár egy falra vetett vászon, oly finom és lágy, ám mégis gyönyörű! - ordítottam.

Ám senki sem hallotta meg nevelőink közül, így minden reményem szertefoszlott. Igaz a többiek tiszteltek és féltek tőlem e naptól fogva, nem éreztem teljesnek magam.