Szokványos hétvége. 2. rész, befelyezés

Déltájban felébredek. Fájdalommal fordulok meg, elfeküdtem a nyakam ezen a vacakon. Csak úgy férek el, hogy lelógnak a lábaim kanapéról. Úgy másfél méterre lehetek az ágytól, ahol az egyikőjük, „az enyém" fekszik, arccal felém. Alszik. Csendben nézem. Hosszú haja kócosan szétterülve, nincs betakarózva. Ahogy oldalt fekszik, egyik karjára van hajtva az arca, másik keze a combjára téve. Váratlanul kinyitja a szemeit! Csak hittem, hogy alszik. Elámulok: ennyire kék, ennyire világos kék, majdhogynem ezüst színű szemeket még nem láttam. Viszont egy ezredmásodpercnek se kell eltelnie ahhoz, hogy a következő villanjon be: Vajon sikítani fog? És feljelent mindkettőjük emberrablásért?

Másodpercekig nézünk egymás szemébe. Várom, mikor kapja el a tekintetét, ahogy ezt már máskor oly sokszor tapasztaltam, de nem történik semmi. Részemről egy erőltetett, kedvesnek szánt mosoly következik, visszamosolyog. Megkérdezem, jól aludt-e? Suttogva válaszol, rázom a fejem, nem értem, még egyszer mondja. Hiába koncentrálok minden idegszálammal, egyszerűen nem értem, pedig minden hangja jól kivehető. Felülök az ágyon, markolászom a nyakam, kicsit zsong a fejem, de nem vészes. Ő is felül. Én felállok és kimegyek a konyhába. Te jó ég! - mondom magamban, amikor visszanézek rá az ajtóból. Vili talált magának egy habszivacsot, olyat amilyet a táborozók szoktak cipelni a hátizsákjuk tetején. Lecsövezett a konyhaszekrény elé. Éhes vagyok. Természetesen üres a hűtő, üres a kenyeres szekrény, sehol semmi ehető. Hallom, hogy a csörömpölésemre ébredeznek a többiek odabent. Mindkét lány ül már az ágyban, Anti is felkel. Te érted mit beszélnek? - kérdem. Nem. - és csak néz rám a vörös, karikás szemeivel, a haja úgy áll a félig kikopott zselétől, mint egy... egy... szal’ rémesen néz ki.

A magyarra csak mosolyognak, németre még inkább, pedig azt beszélem még úgy ahogy. Jaj ne, marad az angol, nem szeretem: Hó ár jú? És láss csodát értik! Ver ár hausz? Ez már fogósabb kicsit, de háta mögé nyúl Anti „barátnője" és egy kék könyvecskét mutat: Megnézem: ez egy passport, a belső oldalán nagy betűkkel: Soumi. Na, ezek is jó messziről jöttek, romlani. Egy vonatjegy is van benne, Zamárdiban vették. Kiolvasom a nevét, ő Tánya. Az én lányom keresztneve Kirsi. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a finn nyelv annyira hasonlít a magyarra, hogy szinte megőrjít. Igaz, hogy egy kukkot se értek belőle, de ugyan azok a hangok benne, mint a magyarban. Mintha csak össze lennének keverve a szótagok. Amikor hallom őket beszélni, úgy érzem mindjárt, ha még egy kicsit jobban figyelek megértem mit mondanak, de aztán mindig úgy fejezik a mondatot, hogy semmit sem értettem meg belőle. Ők is így lehetnek vele, amikor mi csevegünk, olyan értelmesen tudnak nézni, például amikor Anti kérdezi tőlük: ÉHESEK VAGYTOK? Hülye vagy bakker! - csillapítom egyből, ennél nyilvánvalóbbat, hogy lehet kérdezni.

Ha enni akarok magamnak kell boltba menni. Ismerős a környék, nem először vagyok itt. Szépen süt a nap, néhány szépidőfelhő van csak az égen. Sétálok. Kb. 20 perc múlva visszaérek. Most kicsit szégyellősek, amikor az asztalhoz invitáljuk őket. Aztán látják rajtunk, hogy mi is emberek vagyunk, a látszat ellenére. Lopva rájuk pillantok, ne vegyenek észre. Én arra tippelek, hogy természetes szőkék. Vonzóak még így másnaposan is. Anti nőjének is kék a szeme, de nyomába se ér Kirsinek. Neki egyszerűen gyönyörű. Sokáig el tudnám nézni. Szó mi szó, tetszik a lány. Kaja közben Vili csillogtatja angol tudását, gyorsan leállítjuk. Nem tetszik se Antinak, se nekem, hogy olyanokat kérdez tőlük, amit mi nem értünk. Annyit sikerül megtudni róluk, hogy egyikőjük rokona itt lakik a Balatonnál valahol(?), nála üdülnek, ők pedig szeretik a hungarian heppi bojz - okat. A legfontosabb mondatuk: Ví hev mani tájm!
Visszadöglik mindenki.

Késő délután térek magamhoz, szag van, valami rohad, ja ez csak én vagyok. Vizet engedek a kádba. Fürdök. Egyszer csak kinyílik az ajtó: hát igen, csak itt van vécé, én pedig éppen foglalom a fürdőszobát. - veszi észre Kirsi. Bocsänaet! - valahogy így hangzik a szájából, aztán ahogy jött, úgy ment is. Iparkodok egy kicsit, mielőtt még rám törik a többiek az ajtót. Utána megint eszek, nézem a tv-t, elvagyok, a többiek is rendbe szedik magukat. A nagyszobában a terasz üvegajtaján át besüt a késő délutáni nap. Lassan, baljóslóan ereszkedik...

Mit csinálunk este? - fordulok oda Antihoz. Elfoglaljuk a Világot! - az ujjával idehívja Vilit. Mutasd meg neki! - szól rá. Vili kivesz az egyik feneketlen mélységű nadrágzsebéből egy nejlonzacskót, amiben egy hosszúkás halványsárga itatóspapír van. Ezek vadállatok! - jut eszembe rögvest. Ezt mind megeszitek? - kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Remélem is! - tetteti a komolyságát ez a vadorzó. Közelebb hívják a lányokat is. Amikor meglátják, a magasabbik, vagyis Tánya szája fülig húzódik, levágja egyből mi a pálya. Odafordul barátnőjéhez, két mondat után már Kirsi is vigyorog. Vili letépked mindenkinek egy darabot. A legnagyobb darab a legnagyobb baromnak jár, vagyis Antinak. Mindenki tenyerébe beleteszi. Vili már harcedzett veterán módjára rakja be a nyelve alá, a lányok követik őt. Anti rám néz: Ma este nem leszel jófiú! És ő is beveszi. Ami engem illet, harcolok magamban az örökös kétségeimmel. Elfordulok, „valakinek kell majd vinnie virágot a sírokra" alapon beteszem a zsebembe. Na, tessék, már megint végignézhetek egy rettenetes estét. Vigyorognak egymásra, ahogy a nyáluk dolgozik, mint a jóllakott óvodások. Innentől számítva laza fél óra és elszabadul a pokol.

Addig is - ne legyen üresjárat -, Vili újabb eszközt vet be az arzenáljából. Erre az alkalomra különösen felkészült, valószínűleg ajándékot kapott a barátaitól, akikkel álmomban se találkozzak. Mutatja nekem a kicsi barna feliratnélküli gyógyszeres üveget. Letekerem a kupakját, se színe, se szaga, de tudom mi az. Most már nem lepődök meg semmin. Ez az újabb hatóanyag: „folyékony" MDMA. Alig van benne, de elég belőle akár egy nyalintás is. Ez még hagyján, viszont olyan piszok keserű, hogy az ember szemét összehúzza.
Megitták az üdítőt, amivel elviselhetőbb lenne. Marad az egyszerű megoldás. Lányoké az elsőbbség, Tánya kezébe adják, mutatják neki, mit csináljon vele. A cseppentőt a szájához emeli, nyelve hegyével lekapja a cseppet róla, szegény lány átkozódik az ízétől. Nagyon bevállalós, de azt hiszem ez inkább a tapasztalat hiányának és a kíváncsiságnak tudható be, mintsem a vagányságnak. Kirsi sem akar kimaradni. Nem tudod kislány, mit csinálsz. Én már sajnos igen. Ettől a szartól még Anti képe is elfanyalodik. Én visszautasítom és magukra hagyom őket. Kimegyek az udvarra, eltakarják a házak a lemenő napot, talán le is ment, mert vörös az égalja. Utánam jönnek. Most már útra készek.

Bevágódunk a kocsiba. Kiérünk a főútra, Anti ott ül mellettem, meglátva az útjelző táblát Földvár felé fordít. Csak érjünk oda minél hamarabb, mert percről percre hangosabbak, ez a szemét nagyon gyors. Nem kedveznek a dolgok, araszolunk Lellén. Tíz perc telik el nagyjából, Antinál elszakad a cérna, a két ülés között bemászik hátulra a lányokhoz. Ez nem valami nagy autó, szó szerint egymás hegyén-hátán vannak mögöttem. Visítanak a nevetéstől. Végre kiérünk a kocsisorból. A fényszórók citromsárga pontokat világítanak meg a távolban, bevillan a vérfagyasztó felismerés. Ne! Ne, ne, ne! Rendőrök! Igazoltatás. És kiáll elém az útra a sárga nejlon mellényes, az út szélére mutat, itt a vég. Átfutnak az agyamon a lehetőségek. Nem állok meg, úgysem érnének utol, de mi van ha leolvassák a rendszámot? Vagy megállok és mennek elvonóra, de ez még mindig jobb, mintha úgy kapnak el, hogy nem álltam meg. Ezt a szívást! Meg kell állni. Kuss, polizei, előttünk! - mondom Antinak. Szerencsére veszi az adást és csitítgatni kezdi a lányokat. Odaérünk, szép lassan begurulok a zsaru elé. Odalép a lehajtott ablakhoz, beköszön, forgalmit és jogsit kér. A legnagyobb nyugalmat tettetve adom neki oda. Egy fiatal srác, zászlós. Rajta kívül még hárman vannak, de ők másik két autónál igazoltatnak. Rám néz a srác: Fogyasztott alkoholt? Nem. - csóválom a fejem. Kiszállít az autóból, szondázás. Életemben most szondázok először. Ettől az egy dologtól nem kell félnem, mert ittasan soha nem vezettem még. Miközben erőlködök, fél füllel hallom, odabent nem tudnak nyugton maradni a seggükön, viháncolnak a hátsó ülésen Antival. Nem jelez semmit a szonda, elteszi.

Most szemügyre veszi az autót. Fülemben érzem a szívem dobogását. Benéz az ablakon, erre elhallgat mindenki odabent. Alig merek odanézni, mert Kirsi keresztben fekszik Anti ölében, Tánya beszorulva a sarokban, egyik lába feltéve Anti vállára. Vili meg, mint egy fogyatékos bámul maga elé az anyósülésen. Nézi őket a srác pár másodpercig, mintha gondolkodna. Még a vak is látja rajtuk, hogy be vannak havazva. Kössék be magukat! - csak ennyit mond a rendőr srác. Felém fordul, nagyot sóhajt, homlokát összeráncolja, úgy nyújtja felém a papírjaimat. Arcára van írva: Hogy lehettek ilyen szerencsétlenek? Húzzatok innen gyorsan. Halkan megkérdezem: Végeztünk? Mehetnek. - jön a válasz. Visszaülök, lélegzet visszafojtva indítok, index, indulás. Öregedtem egy évet.

Tovább folytatva utunkat, számomra rettentő élmény látni, ahogy a barátaim elvesztik a kapcsolatot az őket körülvevő környezettel. Valahol Földváron Anti pánik szerűen ordítani kezd: Álljunk meg! Álljunk meg! Leállok, ő kiszáll. Valamitől megijedhetett, ezt nem is csodálom. Kifelé, kifelé! - kiabálja. Kiszáll neki Vili és Tánya. Kirsinek megfogom a karját, rám néz, csóválom a fejem. Kiabál Anti, de csak zagyvaságot. Körülöttünk egyik oldalon resztorántok, az út másik oldalán üdülők, remélem nem égünk nagyon, bár mit számít. Átkarolja Tányát, elindulnak előttünk. Vilinek intem, mennyen utánuk. Az első kereszteződésen elfordulnak, eltűnnek. Nem bánom, hogy itt hagytak minket. Antitól nem félek (ő nem tudna engem bántani), de drogtól igen. A piától legalább, egy mennyiség után rosszul lesz, passziválódik, a halus szereket viszont „nem viseli jól".

A belső tükröt úgy fordítom, hogy a hátul ülő Kirsi arcát lássam. Nem vesz észre, valamerre kifelé bámul. Kiszállok, beültetem magam mellé előre. Beszél hozzám, nem értem, nem baj. Jó hallani őt. Elvesztettük őket. - mondom neki. Ő rám néz, rózsaszín szájacskája lebiggyed, mintha értené. Indítás, járó motornál gondolkodok, merre kéne indulni. Tavaly is errefelé csavarogtunk, valami dombra is felmentünk. Nagyjából tudom merre kell menni. Az jó lesz. Könnyebben oda találok, mint gondoltam. Föld út kanyarog felfelé, ügyeskedni kell fel ne akadjunk egy göröngyön. Felérünk. Sok bokor körülöttünk, a réseken át lehet látni a Balatont.
Csönd van. Tiszta az ég, fent van a hold, nincs vak sötét. Mutatom neki, szálljunk ki. Leülünk a fűbe. Nézzük egymást. Ilyen máskor elképzelhetetlen lenne. Az utcán, az iskolában hülyének néznének, ha így bámulnék egy lányt, de most semmi különös nincs benne. Ő is az én szemembe néz folyamatosan. Dacára a kommunikációs nehézségeknek nagyon jól elvagyunk. Amúgy sem lehetne semmi értelmeset mondani.

Vajon mire gondolhat? Mit érezhet? - töprengek. Mi lehet ezek mögött a szemek mögött. Olyan szomorúnak érzem magam. Olyan odaadóan néz, mintha bele látna a lelkembe, pedig ez butaság, biztos csak valami halnak nézek ki. Tehetetlen vagyok. Nem vagyok jó semmire. Nem vagyok életre való. Rettenetesen lehangolódok. De a gondolatok soha nem hagynak békén. Mintha megszólalt volna egy hang: Tegyél ellene! De mit? - kérdezném, ha lenne kitől. A válasz közel van, a zsebemben. Kiveszem az itatós papírt, nézegetem, tapogatom. Vajon szabad? A pokolba az örökös hezitálással, a bizonytalansággal, legyél már ember! Semmit se mersz megtenni, a nőknél, az iskolában, otthon, a barátaidnál, mindenütt. Használj ki minden lehetőséget. Lefekszek a fűbe, magam mellé fektetem ezt a nagyszerű lányt is, teljesen nyugodt. Dönts, határozz! Felhasználom a papírt, betölti a rendeltetését. Ott fekszek Kirsivel a fűben, fogom a kezét. Lassan hat. Hiányosak, nem tiszták az emlékeim. Átváltoztam arra az éjszakára. Egyszerre lett minden biztos és bizonytalan. Mint egy álom, ami félig valóban megtörtént. Egy csomó nagyszerű dolgot éltünk át együtt: vágy, szerelem, odaadás, megértés vigasz, boldogság, harmónia. Lelki vonzódásunk testet öltött, erről - nézzétek el - nem kívánok írni. Ezen kívül csupa fura, mókás, hajmeresztő, és talán egy-két akár ijesztőnek nevezhető élményben is részünk volt. Ahogy semmi sem tart örökké, úgy ez az éjszaka sem. Még napfelkelte után sem sietünk sehova. Nyolc körül kelünk útra. Úgy érzem, soha egyikőnk sem felejti el ezt az éjszakát.

Súlyos a felismerés, hogy ennek is vége. Anti, Anti, felelőséggel tartozunk azok iránt, akiket megszelídítettünk, telefon, felcsörgetni, jó kedve van. Három kilométerre attól a helytől, ahol elváltunk szedem fel őket. Nem különösebben megviseltek, de azért Vilitől el kell venni a hóna alatt szorongatott teavajas kartondobozt. Csivitelnek egymással a lányok, Kirsi megpiszkálja a vállam: Hóm plíz! Tudomásul kell vennem. Zamárdiban hátat fordítok Antiéknak, úgy köszönök el Kirsitől, ne lássák a könnyes a búcsút. Nem omolhatok össze a barátaim előtt, a hiúságom nem engedi. Azt hiszik, percekkel a lányok távozása után, én itt fogok gyökeret ereszteni, mire végre megindulunk. Nem szólok semmit hozzájuk. Ők persze röhögve mesélnek egymásnak a folyékony fekete szalamandrákról és hasonlókról. Hallgatásomat betudják a flashback - nek. Igaz, van egy-kettő az úton, de nem tudnak kizökkenteni a nyugalmamból. Otthagynak az autóban amikor megérkezünk, én beállok az udvarra, összeszedem a szemetet a kocsiból. Megtalálom az éjszaka néhány bizonyítékát is. Lefekszek az ágyba, két órát tudok csak aludni.

Este megint megyünk, de végig magam alatt vagyok. Bebasznak a buliban, Anti újból becsajozik, de még Vili is. Én egy szót alig szólok valakihez. Arra a szőke lányra gondolok, és arra az estére. Felejtsd el! Meddő kapcsolat. Inkább én is felszedjek most itt egy ekis kiscsajt? Nem akarok. Nekem egy társ kellene, talán...
Egyedül vagyok.
Szörnyű hétvége.