Heroes (1.fejezet)

Bevezetés:

Ahol e történet játszódik, az olyan világ melyben még senki se járhatott, kivéve az ott élőket. Fantázia világnak is lehetne hívni, de én inkább a korlátlan szabadság világának nevezném. Viszont ez a történet nem éppen a vidám életről szól, hanem arról a harcról, hogy békében maradjon a világ.
Az emberek északnyugaton élnek, két nagy várban. Az egyiket Kimérának hívják, mely erős falaival védelmet nyújt lakóinak, a másiknak a neve Metronóm, amit eddig még idegen nem foglalt el. A többi lény, ebben a világban szerte szét él, így kimondhatjuk, hogy ezen a földön az ember a vezető fajok egyike, de nem csak nekik van nagy befolyásuk, hanem az óriásoknak, tündéreknek és törpéknek is. Az óriások nem tartanak össze, ezért kisebb a hatalmuk.

Minden rendben is lenne, ha ezek a lények békében élnének, de a messzi keleten valami borzalmas készülődik, mely az egész világra kihat majd, és akkor minden jónak vége szakad. Olyan gyűlölet borítja el ezt a helyet, mely kiírtja a reményt, hogy egy nap jóra fordul minden.
The Deserted földön, a gyülekező sötétségben, Worton a gonosz lelkű mágus, maga köré gyűjti a homály erőit, hogy támadást indítson az emberek ellen, mert ha a két váruk elesik, akkor Wortont senki nem állítja meg, hogy övé legyen az egész világ, és akkor minden rossz valóra válik.


1.fejezet

A nap ragyogóan süt át a fák lombjain és ezzel három lovon közlekedő alakot világít meg. Szép, nevelt állatokon haladnak az ösvényen és gazdáik is rendesen öltözöttek, de nem királyi rangból származnak! Nő nincs köztük, csak jól megtermett férfi. Az erdő fái magasra nyúlnak és lombozatuk is sűrű. A szél lassan süvít át a levelek közt, és a lovasok arcát lágyan csapja meg, majd egyikük megszólal:
- Szép napunk van. Jó lehetőség a vadászathoz. – mély hangja van és már idős hangzású. – Váljunk szét, így több zsákmányt szerezhetünk.
- Szerintem pedig maradjunk együtt. Nem akarok ma egyedül vadászni! – fiatal a hangja és meggyőző, így tényleg ráveheti két társát az ő akaratára.

Lassan haladnak, míg végül megállnak. A szél mintha jobban feltámadna, és különös hangokat hoz: morgásokat, beszédet, de nem emberi nyelven.
- Hallottátok? – kérdezi a harmadik vadász fiatal hangján. – Mindegy. Biztos valami lény, ez erre felé úgy is gyakori. Visszatérve, szerintem ne maradjunk együtt, így legalább… - hírtelen egy suhogó hang hallatszik, és már nem tudja a mondatát befejezni a lovas, mert arra eszmél fel, hogy torkából egy nyílvessző áll ki. Lassan oldalra dőlve leesik jószágáról, aki megvadulva kezd rohanni előre az ösvényen.

A nap már messze az ég tetején süt, mikor egy ló megvadulva fut be egy kicsiny faluba. Északon dombok, a többi égtáj felöl, pedig erdő határolja a települést. Az úton egy idős hölgy sétál szép lassan, amikor egy ló megvadulva rohan elmellette, majdnem fellökve. Egy férfi kiálltja elmagát:
- Nézzék! Ez Oyssin lova. – az emberek a faházaikból előjönnek és csodálkoznak, hogy igazat beszélt a társuk. – Valaki fogja meg Oyssin lovát! – miután ez megtörtént, még nagyobb meglepetés éri őket. – Az ott nem Dalt? – egy újabb ló jön futva a faluba gazdájával, ki már szinte leesik, annyira élettelen. – Emeljétek le! Gyorsan, vizet! – szép óvatosan leszedik Daltot és vizet, hoznak neki. Súlyos sebe a hasán jólláthatóan még mindig erősen vérzik. – Mi történt Dalt? – kérdezi Mullich, ki észre vette Oyssin lovát.
- Az úton. Az úton hirtelen, ezzel meglepve minket, orkok támadtak ránk. Legalább tízen voltak. Oyssint lenyilazták, míg Lanie és én menekülni kezdtünk. Nyilak sokasága repült el mellettünk, de nem sérültünk meg. Ezután viszont elölről támadtak, és közelharcba keveredtünk. Nekem sikerült elmenekülnöm, de Lanienek nem.
- Orkok? – kérdezi Mullich. – Az orkok keleten élnek innen nagyon messze. Hogyan keveredtek el ilyen távolra? – Dalt felüvölt, és már nem vett többé levegőt! – Dalt! Dalt!
- Már késő! – feleli egy falubeli.

Társukat gyászolva áll most ott mindenki, de hirtelen egy sikolyra figyelnek fel, és látják, hogy az erdő felöl rengeteg ork fut a falu felé. Mind felfegyverkezve, tűzzel, baltával támadnak.
- Be a házba! Be a házba! – kiáltja Mullich. – Fegyvert a kézbe! Gyerünk, gyorsan!
Az emberek sikoltva rohannak a saját szalmafedésű otthonaikba, de az ellenség már ide ért. A fáklyákat a tetőkre dobják, hogy az égő házból kimenekülőket lekaszabolják. Néhányan nem érték el a menedéküket őket gyorsan utolérte a vég.

Mullich berohan a házába, és eltorlaszolja az ajtaját. Egyedül él, nincs családja csak egy rokona, az unokatestvére. Kinyitja a szekrényt és elővesz egy szépen díszített kardot, azután pedig vár. Az ablakon kinézve látja társai halálát. Némelyiküknek futtában vágják le fejét, valamelyiknek a hátába dobják fejszéjüket. Csak sikolyokat lehet hallani kintről, és Mullich azon gondolkodik, hogy unokabátyja él-e még.
Az ajtó felöl hirtelen dörömbölés, hallatszik, majd morgás és egy óriási üvöltés, de ezt nem ember adja ki. Ütögetni kezdik a bejáratot, majd mikor nem sikerül azt betörni az ablakkal próbálkozik. Mullich oda lép, és mikor betörik az üveget a benyúló kezet, levágja. Ordítás hallatszik kintről, aztán recsegés, ropogás a tető felöl.

A plafon beszakad, majd két alak esik a padlóra. Lassan felkelnek, és tisztán kivehető, hogy orkok törtek be. Testük, mint az emberé, de izmosabb, szőrösebb. Öltözetük egy szakadt nadrág, semmi több. Arcuk akár a disznóé, két agyarral. Mullich kivont karddal feléjük rohan. Az egyik félre ugrik, de a másik baltájával támad. Mullich kivédi az első csapást, és kettévágja a fejsze nyelét, majd gyorsan hátra fordul, mielőtt még ketté, szelnék. A harc közepette Mullich egy mély vágást kap a karjába, és összeesik. Feleszmélve épp elhajol a következő csapástól, ami a fejét találta volna el. Felkel, de ekkor hátulról meglökik, és kardja kiesik a kezéből. Teljes erővel szorítják a testét, úgy hogy még levegőt is alig kap. Az egyik ork elé áll és támadásra emeli fegyverét, ekkor Mullich fejét hátra veri, és lefogója arcát megüti. Éppen elereszti a fogvatartója, mikor a másik ork, baltájával kettéhasítja társa fejét. Mullich felkapja a kis asztalát, és eszeveszettül elkezd rohanni ellenfele felé. Az a meglepetéstől lemeredve áll, majd az asztallal együtt kiesik az egyik ablakon.

A szőnyeg ork vértől mocskos és a padlón egy levágott kar, meg egy tetem fekszik. Mullich kinyitja a kis szekrényt és bekötözi sebét.
Amikor már úgy érzi, hogy elmúlt a veszély, újabb gond következik. Füst szagot érez a házban, majd meglátja, hogy ég a tetője. Azonnal rohanni kezd az ajtóhoz, hogy kimeneküljön, és mikor kiér, egy ork ugrik elé. Gyorsan kardjával gyomron szúrja, mielőtt még ő támadna. A sebből ömlik a vér, majd lassan összeesik birtoklója. Mullich rengeteg holttesten gázol át, hogy elérje az erdőt. A házak égnek, az emberek ordítva rohannak ki a faluból, de a támadók miatt nem jutnak túl messze.
- Mullich! Mullich várj meg! – kiálltja egy idős hang.
- Unokabátyám? Kentaine! – üvölti Mullich, és meglátja, hogy oldalról egy ember rohan hozzá, de mielőtt még odaérne, egy nyílvesszőt lőnek a hátába, ami a földre teríti – Kentaine! – egy ork lép Kentaine fölé, és épp, mikor fejét levágná, Mullich ugrik oda, majd levágja a támadó kezét. Az üvöltve esik össze, aztán kúszni kezd, de nem jut túl messze, mert Mullich átdöfi kardjával – Kentaine! Élsz még? – kérdezi az ork leterítője, de nem jön válasz. A test fölé hajol, de az már nem lélegzik – Ne! – kiáltja dühödve Mullich. Újabb ellenség közeledik, hallani a léptüket és morgásukat. Gyorsan felkel, majd az erdő felé veszi az irányt. Már-már úgy tűnik sikerült megmenekülnie, de egy hírtelen jött nyílvessző áll a vállába, és megcsúszik. Elesik a dombos vidéken, fejét egy kőbe veri, és elveszti az eszméletét!

Késő délután van már, és a nap nyugaton jár. Az erdő zajai felerősödnek, a tücskök ciripelni kezdenek, de egy zaj töri meg a bogár énekét. Egy ember sétál a fák alatt, nagy termetű, magas vihar vert ruhát visel, és kis ősz szakálla van. Kardja a jobb oldalán, táska a hátán, arcát pedig csukja, takarja...