Szellem lány és én

A Sötét Szoba, Tigrics búvó helye volt, ahova vissza-vissza járt. Sokszor szerették volna már, a közép kor óta, megtalálni de még senkinek sem sikerült.
És most mégis megcsillant a Remény, hogy ki jusson a fényre, élvezze a füvet a talpa alatt, érezze a virágok illatát és a Levegőt.
Ó, igen! A fenséges Levegő! Csak élvezni, szállni rajta, mint egy kis ökörszem.
Mikor a fiatal férfi belépett a kamrába, szokás szerint felgyúltak a számlák. Így hát már kivehető volt alakja és arca. Magas volt, tüsi barna haja , barna szeme, és bőre volt.
Látszott rajta hogy retteg, de azért izgul, hogy ő lesz talán az első, aki találkozik Vele, akiről mindenki csak annyit tud hogy az ősiek Tigricsnek nevezték el.
Szíve a torkában dobogott a már oly sokszor megtett második lépés törte meg a néma csendet. De a következő lépés még egyszer sem ment. De most szentül megfogadta, hogy a halk dúdolás sem ijeszti meg.

Mostmár nincs visszaút - gondolta, és határozott léptekkel indult a sírbolt belsejébe. Erősödött a dúdolás. Egy kedves dallam. Egy régi dallam, és ismerős. De honnan?
Gondolkodás közben majd hogy nem nekiment egy oszlopnak, csak akkor vette észre egyrészt, hogy fogalma sincs, mennyi ideje és merre megy, másrészt, hogy elágazás van előtte. Mindegyik járat bejáratánál rajzok voltak.
A Középső járathoz ment. Valami melegség és bátorság töltötte el. Megérintette az egyik rajzot, és amennyire tudta, próbálta megérteni.
Az első jel egy hosszúlábú és nagytestű tigrist ábrázolt, de haja volt. Bozontos nagy haja úgy nézett ki, mint aki épp támad. És egy fekete ruhás nő állt mellette egy hosszú bottal. Nem "olvasott" tovább, hanem elindult.

Árnyak jöttek, mentek a falakon, a dúdolás egy ideje egyenletes volt, és most erősödött. De már a férfi is dúdolt. Hangosan, halkan, táncolva, mereven, és így múltak hosszú percek, mire újra menni tudott.
Fél óráig ment, mikor is egy hatalmas kőlépcsőhöz ért, tetején egy oltár-szerűséggel, ami földöntúli fényt árasztott, s hirtelen eloldódtak a fáklyák. Surrogást, morgást és suttogást hallott, érezte, meg fog őrülni.
Elkiáltotta magát az őrült zajban:
- Ki vagy? - és összeesett.

Mikor kezdett éledni, a fáklyák világítottak. Egy nő guggolt felette, vizes kendővel törölgette arcát, és suttogta rémülten:
- Éledj, éledj!
Lassan felült. Első kérdése, amit várni is lehetett tőle:
- Egy ilyen szép lány, mint te, mit keres itt. A lány lesütötte szemét, és tátogott egy kicsit, aztán megszólalt, csilingelő hangja megtörte az álom és a valóság közti határt:
- Én itt élek vagy ezer éve. És te ki vagy?
- Paulok Noka. A te neved Tigrics?
- Nem, Lilla. De az igaz: el vagyok átkozva, azért élek itt magányosan. - eközben felálltak, és a kőlépcsőre ültek. - Sok-sok évvel ezelőtt beleszerettem egy fiúba, és ő is belém. Három évig boldogan éltünk, aztán beteg lett. Nagyon beteg.

Egyik nap elmentem vásárolni. Mire hazaértem, a férjem halott volt és véres. Már meghalt, mikor a szolgálólány elkezdte szurkálni egy késsel.
Mikor az anyja megtudta, engem gyanúsított, és elátkozott. Így hangzott az átok:
"Szíved véres,
lelkem marja fájdalom.
Éjjel gyilkos, nappal lány.
Talál keres, szíved fáj.
Ha megtalálod lelki társad,
szabadulsz, addig
a halállal sem szabadulsz."

És te vagy az első, aki eddid nem szaladt el a Sötét Szoba láttán, és ...
A fiú odahajolt és megcsókolta. Érezte a haja szelét, és lágy bőre illatát.
- Igen, te vagy az igazi!
Felállt, s felsétált a Sötét Szobához. Kiabálni kezdett:
- Szera, látod, itt van ő! Szabadíts fel!
A falon írás jelent meg: Menj, szabad vagy, élj boldogan!
Szaladtak, szaladtak kifelé. S mikor kiértek, Elterültek a földön ...