Névtelen fájdalom

Munkám során számtalan szerencsétlen sorsú emberrel találkozom. Ezt a kis novellát, több szomorú életútból állítottam össze.

Névtelen fájdalom

Hajlott hátú öregember csoszog keresztül a széles latyakos járdán. Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya-kispesti csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen vállaira. Ráncos barna kezeivel, félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen zúgó folyóként özönlik körötte, a hatalmas arctalan embertömeg. Sietős léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi.

László, mert így hívták, amikor még neve is volt, lassan rátámaszkodik a rozsdás korlátra, hogy könnyítsen fekélyes lábainak terhén. Sajgó tagjaiban időnként csontig hatol a fájdalom.
- Irén, kedvesem, már nem vagy itt, hogy bekötözd a lábaimat, a kukából sem kell enned többé, hiszen téged már meghívott Jézus az asztalához. - Az arcán legördülő könnycseppek, kócos barázdákat rajzolnak a bőréhez tapadt porba. Görnyedt testtartását, repedt bordái okozzák. Alig egy hete, néhány fiatal összerugdosta, amikor alvás közben rátaláltak a parkban. Könnyű préda volt, hiszen betegsége miatt, már jó ideje képtelen a védekezésre.
- Tudod kedvesem, amíg ütöttek, végig rád gondoltam. Több mint negyven évig fogtad a kezem, reménykedtem, hogy nem hagyják abba, és akkor végre újra láthatlak. Ó mennyire várom azt a napot. Emlékszel még? Milyen gyönyörű paradicsom termett a kertünkben, és te hogy szeretted, tudod, úgy frissiben leszedve. Mindig azt mondtad, „fenséges illata van”. Igen így mondtad, „fenséges”. Egész lényedből szinte áradt a szeretet. Nekem pedig minden perc ajándék volt, amit veled tölthettem. Álmomban egyik éjjel Jézus azt mondta, még nem jött el az időm. Hordoznom kell a világ szégyenét, és nap, mint nap az emberek elé kell tartanom, hogy mindenki lássa, mert eljön majd a számonkérés.

Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Ahányszor csak eszembe jut az a borzalmas nap, mindig úgy érzem, meghasad a szívem. A testemet csak elvonszolom valahogy, de a lelkemben tátongó sebek kimondhatatlanul égnek, és jobban fájnak minden fekélynél vagy verésnél. Amikor az a négy férfi berontott a házunkba, egy pillanat alatt történt minden. A hatalmas ütéstől a földre estem, az egyik kigyúrt óriás pedig a hátamra térdelt. Mozdulni sem bírtam. Később valami hurokfélét raktak a nyakamra, és az asztalhoz vonszoltak. Csak ekkor láttam mit tettek veled. Egy keskeny vércsík csorgott végig az ajkadon, ahogy ájultan feküdtél a földön. A nyakadhoz egy hosszú kést szegeztek, de hiába akartam, nem tudtam megmozdulni, ezek túlságosan erősek voltak, és a hurok is szorosan tartott. Ekkor lépett be, az a jól öltözött férfi az ajtón. A drága bőrtáskát az asztalra tette, és lassú, nyugodt mozdulatokkal, papírokat vett elő, majd udvarias kimért hangon felém fordult, és ezt mondta.

„Elnézést a késői alkalmatlankodásért Hammer úr, de tudja nagyon zsúfolt napom volt, és csak most tudtam időt szakítani önre. Ennek a negyednek a helyén, nagyon szép lakópark épül majd, ám ehhez sajnos szükségünk van az ön telkére is. A házat természetesen le fogjuk bontani, hiszen ezzel az elavult külsővel nem illene bele egy modern környezetbe, ugye megérti. Szeretnénk, ha aláírná az adásvételi szerződést. Nem szükséges átolvasnia, higgye el, mi mindenre gondoltunk. A feleségének viszont nem ártana egy pohár víz, úgy tűnik, kicsit nehezen lélegzik. Nyilván valamibe megbotlott szegény, és megüthette magát, amikor elesett.” - Gyermekkoromban többször megpróbáltam elképzelni az ördögöt, és mindig valami szőrös szörnyetegnek gondoltam, de most itt ült előttem, drága öltönyben, selyem nyakkendővel, arcán nyugodt mosollyal, és egy papírt tartott elém.

Szemeid még csukva voltak, de hallottam amint halk, fájdalmas hangon engem szólítasz. Apa, apa, mi történt? Nagyon fáj a fejem. Kérlek, segíts. De nem tehettem semmit. Úgy éreztem belehalok, azonnal meghasad a szívem, de a hurok, és az izmos karok a székhez szegeztek. -
„Mint említettem Hammer úr, nagyon elfoglalt vagyok, szeretném, ha megértőbb lenne, akkor hamarabb túl leszünk a formaságokon.” - Aláírtam, persze hogy aláírtam, hogy is tudtam volna elnézni, ahogyan szenvedsz
A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Megállapították, az ügyvéd úr éppen jókor érkezett. Ha ő, és titkára nem lettek volna itt, ebből a szerencsétlen elesésből, nagyobb baj is lehetett volna. A többi férfiről nem esett szó. Az orvos szerint, talán az ijedtség okozta sokk miatt képzelődtem, és nem tudtam felmérni, hányan is vagyunk.

Néhány hónap múlva hivatalos emberek érkeztek, kezükben egy „jogerős” végzéssel. Azt mondták, azonnal el kell hagynunk a lakást. Hiába próbáltunk tiltakozni, - „talán figyelmesebben kellene elolvasnia, mielőtt aláír egy szerződést”,- válaszolták. Eddig csak a tv-ben láttuk, mit is művel a lakásmaffia, de mindez olyan távolinak tűnt. Nehezen tudtuk elhinni, hogy a törvény képviselői, elnéznek ilyen nyilvánvaló gaztetteket. Ám éppen ők, akik a rendet hivatottak vigyázni, akiktől arra számítottunk, hogy megvédenek, itt álltak az ajtónk előtt, és azt mondták, menjünk el az otthonunkból. Mitől torzult el ennyire ez a világ. Miért hagyják, hogy a kapzsiság, acsarkodva megmarjon minden emberi értéket. Nem számít testvér, vagy barát, a szeretet szétmarcangolt tetemét pénzhegyekkel takarják el. Az emberek lassan észrevétlenül vakká válnak. Nem látják, hogy saját temetésükön ülnek tort, hogy sokak lelke már szinte rothadó szagot áraszt. „Fehérre meszelt sírok vagytok” harsognak fejemben Jézus szavai, „de belülről tele vagytok mindenféle undoksággal”. Vajon meddig tűri még a Teremtő, hogy a szépséget, és tisztaságot mocskos kezek illessék. Talán már nem is olyan sokáig.

Emlékszel az öcsémre, „mennyire sajnállak titeket” mondta, „de nekünk is csak három szobánk van. Nem tudok az asszony mellett aludni, mert akkor másnap mindig nagyon fáradt vagyok, és a gyereknek is kell egy külön szoba, hiszen már 16 éves, pedig higgyétek el, nagyon szívesen segítenék”. „A garázst talán oda tudnánk adni”, mondta Évi, az unokahúgod, „de csak néhány napra, hiszen pár hete vettünk új autót, az udvaron hamar kikezdené a rozsda az alvázat.”

Csak az iratainkat és a régi képeket vettük magunkhoz. Az egyiken Zsuzsika kezét fogod a rózsalugas alatt. Milyen szépek is voltatok így együtt, anya és lánya. Nagyon hasonlított rád, különösen a szeme, ugyan olyan kedves, meleg barna szeme volt, mint neked. Amikor elgázolta az a részeg sofőr, mindketten azt hittük, nem tudunk tovább élni. Úgy éreztük, már nincs miért. A legdrágább fénysugár, a legszebb virág, mely beragyogta életünket, nincs többé. Tudom, hogy lelkünk egy, egy darabja, vele együtt meghalt azon a napon. Milyen sok éve már ennek, de látod, még ma is belesajdul a szívem, amikor eszembe jut. Kedvesem, hiszen te már ott vagy vele. Biztosan most is olyan szeretettel fogod a kezét, mint ezen a képen. Már egy éve is van talán, hogy téged hazahívott az Úr, azóta újra együtt vagytok. A vezető mindössze hat hónapot kapott, mert az apja befolyásos ember volt. Ennyit ért ez a bájos kicsi lány a nagyuraknak,- csak ennyit ért. –

Az öreg szótlanul fogta a rozsdás korlátot. Meggyötört arcán újabb könnycseppek gördültek végig, amint görnyedten imbolygó testét megpróbálta megtartani. – Takarodj innen – taszított rajta nagyot, a szemközti árus, - részeges dög, miattad nem tudok eladni semmit. Olyan büdös vagy, hogy egyetlen tisztességes ember sem akar itt megállni miattad. – Nagyot esett a lökéstől. A fájdalom minden porcikájába belehasított. Úgy érezte képtelen felállni. Lassan, négykézláb kezdte vonszolni magát. - Tűnj már el nem érted? – Érezte, hogy a rúgástól, meleg vér csordul végig a lábán, mely az egyik gennyes fekélyből kiserkent, de már nem törődött vele. Gondolatai ismét messze jártak. -
- Langyos nyárvégi illatok töltötték meg a szeptemberi levegőt, amikor kidobtak bennünket az utcára. Úgy emlékszem, péntek volt, és tizedike. Igen. Két nap múlva, vasárnap lett volna a 47. házassági évfordulónk. Az ismerős utcák teljesen idegennek tűntek, mintha még sohasem jártunk volna itt, pedig szinte egy egész emberöltő volt mögöttünk ezen a helyen. A régi szomszédok szótlanul besiettek. Talán csak a házunk előtt álló rendőrautó, vagy a drága öltönyös nagyurak látványa riasztotta meg őket. Mindenesetre nem akartak belekeveredni. Csak mentünk kéz a kézben szótlanul.

Éreztem, hogy nincs a földön még egy ember, akit így tudnék szeretni, és tudtam, hogy te is erre gondolsz. Ezt sohasem vehetik el tőlünk. Összegyűjthetik a világ minden aranyát, de a tiszta szeretetből, egyetlen halvány fénysugárra sem telik belőle. Lehet, hogy ezért dühöng annyira az ördög. Hatalmat kapott, hogy megkísértse, gyötörje az embereket. A pénzsóvár, becsvágyó lelkek pedig buzgón csatlakoznak hozzá, de egyik sem érez iránta szeretetet, csupán a kapzsiság hajtja őket. Lépteink lassan belefolytak a távoli semmibe. Nem éreztünk éhséget, sem szomjúságot, még a lábaink is súlytalanok voltak. Mintha csak a föld felett lebegtünk volna, egy könyörtelen ismeretlen világban, mely benső magányunktól, annyira távolinak tűnt. Köröttünk sietős léptekkel emberek rohantak, ám ők mindannyian mentek valahova. Bennünket pedig, egy idegen világ feneketlen gyomra készült elnyelni.

Kimerülten, szorosan összebújva aludtunk el egy padon. Az éjszaka kicsit hűvös volt, és nem volt nálunk kabát. Még szerencse, hogy a pulóvert felvettük magunkra. - A pénzünket már az első héten elrabolták tőlünk, a jegyűrűkkel együtt, amelyeket 48 évvel ezelőtt vettem, az eljegyzésünkre. Most is látom, ahogy csillogó könnyes szemekkel rámnézel. Nem számonkérőn, csak szelíden, fájdalmasan. Éreztem, amint a szívem lassan kettéhasad, és tudtam, többé már nem fog összeforrni soha. A közértből akartam lopni neked egy kiflit, mert láttam mennyire éhes vagy, de az őr észrevette, és ordítozva kihajított. A kenyeret viszont nem árultam el, hogy a szemetesből szedtem, a fél kolbásszal, mert azt akartam, hogy jóízűen edd meg. – Az október végi szelek nagyon hidegek voltak, és gyakran esett az eső is.

Egyszer, amikor az egyik szálláson aludtunk, reggelre ellopták a szatyrunkat egy egész kenyérrel, és a pulóvered is benne volt. Többet nem mertünk odamenni. A novemberi éjszakákon, néha a tócsákat már vékony jégréteg fedte. Az egyik ilyen éjszaka, különösen hideg volt. Egy közért szellőzőjénél aludtunk a járdán, mert itt kiszűrődött némi meleg odabentről. Reggelre szinte tüzeltél a láztól. Pedig amíg aludtál, egy fiatalember pokrócot terített ránk, és néhány szendvicset is adott. A mentőbe engem nem engedtek beszállni, az igazolványok, amik bizonyítják, hogy házasok vagyunk, már régen nem voltak meg. Az egyik hajléktalan szálláson valamennyit ellopták tőlünk. Hallottam, amint halkan azt suttogod, szeretlek Laci, mindig is szeretni foglak. - „A kislányt majd megtalálja a kórházban, ha csak holnapra nem fog egy újat magának,” - nevetett az ápoló – „de előbb mosakodjon meg, ha emberek közé akar jönni”. Ekkor láttalak utoljára. Az orvos szerint többszörös fertőzésed volt, és az alultáplált szervezeted feladta a küzdelmet.

Az öregember lassan feltápászkodott a földről, és ólom léptekkel arrébb vonszolta magát. Meg sem hallotta az árustól feléje záporozó szitkokat. Kimért mozdulatokkal elindult a lépcsőn lefelé. A szabadban átvágott a parkon, egyenesen a kiserdő irányába. A decemberi szél süvítve kergette az apró, szúrós hókristályokat. Kukából szedett kabátján csak egyetlen gomb volt, az is az alján. A kavargó hó, így könnyen utat talált magának az ingje alá, egészen a bőréig. Fáradtan leroskadt, egy kidőlt fa nyirkos törzsére, és mit sem törődve a fergeteggel, mély álomba merült. Egész bensőjén enyhe remegés hullámzott végig, mint nyári fuvallat a lombokon, majd ernyedt teste, arccal előre, a friss puha hóba dőlt. De ezt már nem érezte. Valami hihetetlen, ragyogó fény vette körül, melyből nyugalom, béke, és szeretet áradt felé.
- Irén, kedvesem, te hogy kerülsz ide? Milyen gyönyörű, a ruhád, és te is csodaszép vagy. A gyűrű is a kezeden van, de hová tűnt a hó? Az imént még annyira fáztam, most pedig minden olyan szép. Körös-körül rengeteg illatos tarka virág, a levegő pedig bársonyosan kellemes. Az a kis szöszke melletted, igen ő a mi kicsi lányunk, megismerem. -

A mentőt egy kutyasétáltató hívta ki. A vizslája vette észre, hogy valami van a hó, és avar alatt. De már nem tudtak segíteni. Ők értesítették a hullaszállítókat.- Szitkozódva gázoltak át a sűrű havas bokrokon, a terebélyes fémtepsivel. Te is pont itt tudtál megdögleni, morogta halkan az egyik. Vigyázz, inkább húzzál kesztyűt, szólt oda a társának, a ruhája büdös, mint a dög, lehet hogy még tetves is.

Vajon hány Laci, és Irén didereg még az utcákon, megalázva, számkivetetten. „Fontos emberek,” hivatalnokok, képviselők, meddig tudtok még jóízűen falatozni a meleg tűzhely mellett? Kutyáitok csirkehúst esznek, de azok ott az után, ők emberek. Kik csalás, kik tolvonással felszámolt munkahelyek áldozatai. Vajon hány iraton lett megítélve névtelenül a sorsuk. De én hiszem, hogy egyszer mindenkinek el kell számolnia mindazzal, amit csak tett az élete során.
- Sándor Gyula