Kurtafa - 12

41.
Józsibácsi aznap reggel is úgy kezdte a napot, mint máskor. Miután kidörgölte szemeiből a csipákat, nagyot ásított, kiköhögte magát, és egy kisbegre pájinkával kiöblítette a száját. Kitárta a gangra vivő rozzant konyhaajtót és a kapuhoz lépett. Megszokásból levizelte a kapufélfát, majd kivette a postás által a kapu és a kerítés közé dugott Népszabadságot és elindult a budi felé, könnyíteni magán. Szeretett ott elüldögélni. Általában jó félórát ücsörgött, mire elvégezte a nagydolgát. Ez alatt hátulról előrefelé haladva átböngészte az újságot.
Bosszankodva, vette tudomásul, hogy kormány már megint ravaszkodik. Húzza a nép nadrágszíját, míg el nem szakad a cérnájuk. „nem lesz ennek jó vége!” dohogott magában, majd lapozott egyet. Ott meg az adópréscsavarás volt szépen feltálalva, le akarták velük nyeletni a békát, hogy éppen csak meg ne akadjon az ember gyerekének a torkán. Mikor ezzel is, meg a székeléssel is végzett, akkurátusan összegyűrte az újságot, hogy nem legyen olyan kemény és kitörölte vele a fenekét.
Miközben ő így kulturálódott, szorgalmas hű felesége, Mariskanéni a Riska fejéséhez készülődött. A tehenet szokása szerint kikötötte az eperfához. Vetett elé egy köteg kukoricafattyat, hagy zabáljon az állat. Ettől megnyugszik amíg feji. Aztán odatelepedett alája, a fejőszékre. A fejőzsétárt a csöcse alá helyezte és elkezdte fejni a nagy, böszme jószág tőgyit.
Józsibácsi a bokájáig letolt tubigatyáját próbálta remegő lábszárain át a derekára felhúzni, amikor érthetetlen és máig megmagyarázhatatlan dolog történt: a budiban lévő fekáliából két kanördög emelkedett ki. A hóna alá nyúltak és elkezdték a rúgkapáló és húsvéti malacként visító embert kicipelni a budiból. Erre a visításra kapta fel a fejét Mariskanéni. Ijedtében nagyot rántott a tehén tőgyin, mire a Riska fejőszékestől felrúgta az eperfa tetejére. Ott hányta magára a kereszteket és éktelen visítozásával felverte a tyúkól összes baromfiját. A ludak gágogva repültek át a palánkon és a gúnár kinyújtott nyakkal sziszegve támadt a Józsibácsit cipelő kanördögökre.
Azok egy pillanatra megzavarodva hadakozni kezdtek a gúnárral és elengedték az inát összefosó Józsibácsit. Most meg ő kezdett el felkiabálni felocsúdva első meglepetéséből az eperfán csücsülő feleségének.
– Hé, asszony! Gyere mán segíteni, viszik a baromfiakat! Itt vannak a csirkebegyűjtők, a baromfikommandótól! Mondtam én, hogy vágjuk le őket, mielőtt karanténba raknak bennünket! Egye el az íz őket! Most mán fújhatjuk a seggüket!
Az asszony némán tátogott, mivel se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől, majd összeszedve magát megszólalt.
– Apjuk, hozzad hamar a tyúklétrát, hagy mászok le, adok én ezeknek!
Az ember kihasználva a gúnárral hadakozó ördögök, elfoglaltságát leakasztotta a padlásfeljáró mellé, kampósszegre akasztott tyúklétrát, és gyorsan odatámasztotta az eperfához. Mariskanéni fürgén lemászott és felkapva a kút mellé támasztott vesszőseprőt elkezdte csépelni a kanördögöket. Józsibácsi pedig a gúnárt próbálta beterelni a tyúkólba. Ahogy a gúnárt karanténba helyezte Józsibácsi, a két kanördög a veszély elmúltával Mariskanéni megfékezéséhez fogott. Ezt már a Riska sem nézhette tétlenül és elszaggatva a pányvát, egyenként felrúgta őket az eperfára. Onnan káromkodtak le a kanördögök.
– Hé, emberek, ne bomoljanak már! Mi segíteni jöttünk! Tolják ide a tyúklétrát, hagy másszunk le! Odalenn mindent megmagyarázunk!
Miután lecsillapodtak alájuk, tolták a tyúklétrát. Mire a kanördögök lemásztak. Zilálva, a tehenet messzire elkerülve a gangon lévő kecskelábú asztalhoz tántorogtak és lerogytak a padra. Mariskanéni újra nekiállt Riskának, Józsibácsi pedig a kamrából egy butykos pájinkával' és három vizespohárral tért vissza. Telebuggyantotta a vizespoharakat és felszólította őket.
– Na, igyátok meg, ettől észhez tértek, aztán majd beszélgetünk, mondta és jó példával előjárva egy húzásra, leengedte a gigáján a tüzes vizet. Az ördögök követni akarván a példáját szintén, nyeldekelni kezdték a bundapálinkát. Előbb a szemeik guvadtak ki, majd fuldokolva félrenyeltek és orrukon, szemükön, fülükön spirreclt ki a drága nedű. Akkorákat ugrottak kínjukban, mint a bakkecske! Se köpni, se nyelni nem tudtak. Mire magukhoz tértek hűdötten fordultak Józsibácsihoz.
– Mi volt ez ember? Az isten kénköves nyilával itattál meg minket? Ebbe bele lehet dögleni! Hunnan'szerezted ezt a mérget?–záporoztak a kérdések. Józsibácsi mielőtt válaszolt volna letolta a szaros tubigatyát, felhúzott egy rocska vizet és lecsutakolta az alfelét. Majd leakasztotta a nappali klottgatyáját az ágasfáról és felhúzta. Mindjárt jobban érezte magát. A maradék vizet meg az ördögökre loccsintotta, hagy térjenek még jobban magukhoz. Hozzájuk lépett és még egy kört töltött. Felemelte a poharát és tósztot mondott.
– Hozta isten magukat!
Ezt azért nem kellett volna, mert az ördögök elkezdtek nyüszíteni az isten emlegetésének hallatán. Józsibácsi ezzel nem törődve folytatta a hegyi beszédet.
–Hívatlan vendégeknek kapun kívül a helye! Az viszont más, ha baráti látogatásról van szó… na, igyunk a megismerkedésünk örömére, barátaim! Egészségetekre! Az ördögök visítva verték magukat a földhöz. De nem volt apelláta Józsibácsi elrikkantotta magát.
– Riska, he!
A tehén toporzékolva kezdte szaggatni a pányvát. Az ördögök halálra váltan elkezdték óvatosan nyeldekelni a tüzes vizet. Most már kis kortyokban iszogatták, és simán lement a pokoli tüzes víz a bendejükbe. Megerősítve az önbizalmukat így szólottak.
– Küldetésben járunk. Egyenesen Lucifer küldött bennünket a magyarok megsegítésére.
– De, mért éppen hozzánk? Nincs nekünk elég bajunk ezzel a madárinfolenzával? Mindjárt itt vannak a Köjálosok, azt fertőtlenítenek, dobálják be a baromfiinkat a kukásautóba, azt égetik is el őket egy füst alatt!
– Ha jönnek, itt lesznek. Semmit se féljen öregapám! Olyan hatalommal ruházom én fel magát, hogy csak egyet kell bucskáznia a fején és máris maga mellett termünk. Mindent kérhet, megtesszük magának! Egyet kérünk cserébe.
– Mi legyen az?
– Ha befejezi a küldetését, akkor beköltöznek hozzánk, a pokolba! De, azt kikötjük, a Riskát nem hozhatják magukkal, mert életveszélyes!
– A Riska nélkül nem megyünk apjuk, egy tapodtat se!–visította Mariskanéni. Az ember lekapva zanzafejéről herélt svájcisapkáját befogta vele a száját és így fedte.
– He, asszony, ne kárálj itt nekem! Most ugrasztanád el a szerencsénket. Urat csinálnak belőlünk. Mindent kívánhatunk! Még aranytojást tojó tyúkot is!
– Hát, akkor mutassanak valamit! Ha olyan nagy tudósok: tojjon egy aranytojást a kendermagos!
– Mi sem könnyebb! Csettintett egyet az egyik kanördög és intett a fejével, hogy nézze mán, meg mi van a kendermagos alatt! Az öreg bement a tyúkólba, és tenyerén egy aranytojást tartva az asztalhoz támolygott. Mariskanéninek köcsögnagyságúra nyőtek' a szemei a csodálkozástól. Most már nem volt ellenvetése. Beadta a derekát.
–Jól van, nem bánom. Majd lesz valami. Beszéljék meg az emberrel, én meg befejezem a fejést!
Így történt, hogy Józsibácsit a kanördögök beavatták az ördögtudományba. Az egyik kanördög mögéje állt, hirtelen lehúzta a klottgatyáját, és a térdére fektette. A másik kanördög egy tüzes billogot vett elő a semmiből és a csupasz fenekére sütötte a pokol bélyegét. Ezzel megpecsételődött Józsibácsi sorsa. Örökre elkötelezte magát az ördögnek.
42.
Miután megegyezett az ördögökkel, azok úgy eltűntek, mint Kossuth a ködben. Pillanatok alatt felszívódtak. Józsibácsi tette a dolgát. Kiganézott a tehén alól, majd a tyúkólat is kitakarította. Rettenetesen nyomasztotta őt is, mint minden falubelijét, hogy a gátőr balfaszsága miatt karanténba helyezték a falut és minden portán rettegve várták a kis háztáji baromfiállományuk hóhérait, a baromfikommandót.
Az a sajnálatos esemény történt ugyanis, hogy gátszakasz bejárása közben Börcsök, a gátőr észrevett egy partra vetett döglött hattyút. A helyett azonban, hogy a józan paraszti eszére hallgatva, tovább lökte volna a folyó sodrába, kihalászta és bevitte a jegyzőnek. Az pedig azonnal értesítette a hatóságot! A hatóság pedig nagy erőkkel kiszállva karanténba helyezte a falut és a környéket, s elkezdte a baromfiak lemészárlását.
A lakosság meg volt őrülve ettől a csapástól és a szerencsétlen Börcsököt okolták e műhiba miatt. Már-már úgy látszott, hogy kiközösíti a falu, amikor hirtelen, döntő fordulat állt be az ügyben. A faluvégi Kurta kocsmában a szokásos esti iszogatással és kártyázással egybekötött kulturálódás folyt, éppen amikor a ferbliben Józsibácsi elbukta a zsebpénzét. Az ívó egyik sarkában a felháborodott baromfitartók szidták a Börcsököt, mint a bokrot. A tyúkos Lexi, merthogy ilyen ragadványnévvel illették a falu jómódú tyúktojást termelő vállalkozóját, akinek a fél falu dolgozott feketén, így szónokolt.
– Emberek, ha én ezt a Börcsököt meglátom, elfog a harci ideg! Komolyan mondom, ha a kezem közé kapom, kinyomom belőle a szuszt. Hogy lehetett ember ekkora marha? Nekem legalább ötmilliós kár okozott. A kártérítés, csak a tyúkokra szól. Nem pedig az elmaradt többszázezer tojás áráról… Komolyan mondom, csődbe visz engemet ez a barom!
–He, he ,he e… kucc-kucc'! –veri hátba a sertéseket tenyésztő cimborája Csócsa, a másik nagygazda! Mi van cimbora, nem tetszik a rendszer? Mi bajod neked ezzel a becsületes gátőrrel? Csak teljesítette a bejelentési kötelezettségét.
– Ó, hogy az ördög tépkedje ki a szemszőrit! Arra nem gondolt, hogy bepánikolnak tőle a hatóságok és velem, meg a kistermelőkkel szúrnak ki! Elviszik a kisemberek utolsó tyúkocskáit, kacsáit, libáit! A récerucáit?
– Ne, aggódj, kifizetik őket!
– Bagóért ölik halomra a baromfiakat!
– Legjobb lenne, ha előre leölnénk, hűtőládákba raknánk őket, akkor is jól járnánk! – vette közbe Buzi, a falu dögterese a lapokból felpillantva. Sambec a másik kártyapartner rálicitált.
– Ugyan már Jakab, és ha valamelyik tényleg emberre is káros vírussal fertőzött?
– Fertőzött az anyád-segged, te! Hát ez csak egy nagy felhajtás, hogy kipusztítsák a magyarok baromfiállományát! Aztán, jöhet a holland tápos csibe! Tudom én, mire megy ki a játék cimbora. Jól meg lett ez szervezve, majd valamikor párezer forintokkal kilökik a szemeinket, aztán az import csirke ára az egekbe szökik! Ez az igazi integráció pajtás.
Miközben így ökölődnek, nyílik az ajtó és féloldalasan Börcsök óvakodik beljebb. Minden szem rászegeződik, mint Júdásra, aki elárulta Krisztust. Börcsök a pulthoz lép és egy korsó sört rendel. Majd egyik asztalhoz sem merve leülni, a pultnál ácsorogva kortyolgatja a sörét.
A kártyázók vadul ütik a blattot! És beüt a mennykő. Józsibácsi már a karóráját is lecsatolta a karjáról. Ma valahogy rájár a rúd. Amikor a feleségét akarja feltenni, nem engedik. Senkinek sem tetszik a Mariskanéni bibircsókos orcája, termetes alakja. Józsibácsinak hirtelen mentőötlete támad. Előhúzza a mellényzsebből a féltve őrzött aranytojást.  Beteszi a tétre.
– Na, ez elég lesz. Ütöm a bankot! – a cimborák összenéznek és rábólintanak, és Józsibácsi elbukja a tétet.
– Nem baj, majd tojik a kendermagos másikat! –vigasztalja magát, és büszkén tekint körbe. A cimborák azt hívén meghibbant, egy deci kerítésszaggató pálinkát hozatnak ki neki, hogy helyrebillenjen az eszekereke. Na, ettől az öregnek kinyílt a meseládája.
–Nyugodtan elvihetitek a Pubihoz, a zálogházi becsüshöz! Én már lemérettem vele. Harminc grammot nyomott. Azt mondta megér vagy húszezret! Kár hogy nincsen benne védjegy, így csak törtaranyban lehet számolni. Nem baj, több a semminél! Mondom, hogy tojik reggelre a kendermagos másikat! Hitelbe nem lehetne megütnöm a bankot?
– Idefigyelj Józsi! Azt hiszed megtehetsz minket ezzel a dumával. Hozzad ide azt a tyúkot, tedd fel a bankra, aztán majd meglátjuk!
– Nem lehet cimborák.
– Aztán mér nem?
– Mert, ha elnyeritek tőlem az, aranytojást tojó tyúkocskát, akkor nekem holnap már a többiek görbét tojnak! Ti meg teli lesztek aranytojással.
– Mondasz valamit, mert jár a szád!-vakarta a feje búbját Csócsa, a negyedik kártyapartner. –csaktán nem kárpótlásul kaptad a levágott csirkéidért?
– De, igen.
– Aztán kitől?
– Az ördögtől…
Ekkor már minden szem rájuk szegeződött. Krapaj, a hentes újabb kört rendelve igencsak biztatta Józsibácsit.
– Ki vele öreg, hagy halljuk! Szeretnénk egy jót röhögni!
– Mit akartok hallani?
– Kitől kaptad ezt a tojást?
– Az ördögtől.
– Csaktán nem egyenesen Belzebubtól, he?
– Nem, két kanördögtől. Azt mondták, hogy csak jó célra használhatom fel a segítségüket. Például a baromfiiktól megfosztottaknak, juttathatok ezekből, az aranytojásokból kompenzációként kárenyhítésként.
– Hiszem is meg nem is! –szólt bele a vitába a tyúkos Lexi. Nekem hány tojást tudsz tojatni az öt milla káromért?
– Tudomisén, megkéne' kérdezni!
– Kérdezzük meg!–vágta hátba az öreget Csócsa és előre készítette a száját a röhögésre. Az öreg tántorogva fel állt, a kocsma közepébe ballagott és egyet bucskázott a fején. Azonnal láthatatlanná vált és helyette mintha a földből nőt volna ki ott állt a két kanördög.
A kocsma közönségében megállt az ütő. Szó bennakadt, hang megszakadt, lehellett megszelik, a kocsma közepén két kanördög emelkedik. Meghajolnak a közönség felé és megkérdezik, kinek miben segíthetnek. Mindegyik dörgöli a szemeit, egyik se mer megszólalni. Gonosz varázslat ez, gondolják magukban. Végülis a tyúkos megembereli magát és szóra nyitja száját.
–Nekem, van ötmilliós károm ebből a baromi influenza mizériából, ha kompenzálni tudnátok, meghálálnám cimborák. –az egyik kanördög csettintett egyet és máris a markában tartott ötmilliót. Komótosan átnyújtotta a tyúkosnak.
– Parancsoljál cimbora! –a tyúkos belemarkolt a pénzkötegbe, majd számolgatni kezdte. Miután konstatálta, hogy hiánytalan az összeg, így fordult az ördögökhöz.
– Bánom én, ha eleven ördögök vagytok is! Azt mondjátok meg, mivel hálálhatom meg a kedvességeteket?
Az ördögöknek se kellett több. Megragadták a tyúkost. Az egyik lehúzta a nadrágját, a térdére fektette, míg a másik rásütötte a pokolbeli ördögök billogját. Lexi úgy ordított, mint a fába szorult féreg. Miután elengedték így szóltak hozzá.

– Most már örök hálára kötelezted magadat. Bármikor szükségünk lesz a szolgálatodra, betüzesedik a billog az alfeleden és amíg nem, bucskázol egyet a fejeden, addig égeti a valagadat. A bucskázással a pokolba kerülsz, és ott megkapod a parancsokat. A tyúkost a hányinger kerülgette, és undorral lökte volna vissza a pénzt, de kegyetlenül el kezdett égni a seggén a billog. Ez aztán visszatérítette a valóságba. A népek elborzadva nézték. Ezekután senki nem, mert bármit is kérni az ördögöktől. Egyedül Börcsök próbálta menteni a helyzetet. Így szólt hozzájuk.
– Ördög uraim! Ha meg nem sérteném magukat, én egy tehénkét kérnék a családomnak az elpusztított baromfiim helyett. A kanördögök egyike csettintett egyet a nyelvivel és máris ott állott egy tarka tehén a kocsma közepén. Elhűlve forgatták, dörgölték a szemeiket a kocsmanépek. Az ördög Börcsök kezébe nyomta a kötőféket és így szólott.
– Vidd, a tied!
Ezzel az egyik elkapta a grabancát, a másik pedig megbillogozta. Börcsök ordított, mint a fába szorult féreg, majd nyüszítve kitántorgott a kocsmaajtón, maga után húzva a pokolból ajándékul kapott tehénkéjét. Miután bekötötte az istállóba, visszaindult a kocsmába, hátha tudna még valamit kikunyerálni az ördögöktől.
Mire visszaért, már az ördögök már nem voltak ott. Józsibácsi vadul verte a blattot a cimborákkal. Éppen az utolsó húszezreseket nyerték el a tyúkostól. Ebül szerzett pénz, ebül vész el- mondja a közmondás. Így is lett. Lett ám becsülete a Börcsöknek. Nem győzték dicsérgetni a bátorságáért, és a becsületességéért, hogy a döglött hattyút, ahelyett, hogy elsinkófálta volna, bevitte a jegyzőnek. Nélküle bizony nem szakadt volna a falura ez a nagy aranyeső! Józsibácsival megígértették, hogy minden károsultnak tojat a kendermagossal egy-egy aranytojást. Miután teljesen kifosztották a tyúkost, kiitták maradék söreiket, és hazatérve eltették magukat holnapra.
43.
Ettől a naptól kezdve igencsak megnőtt Józsibácsinak és Börcsöknek a becsülte. A kendermagos tyúkocskának, önitatóval és önetetővel kombinált külön ketrecet eszkábált. A falusiak sorban állnak a nekik járó aranytojásokért. Vitték pokolbéli jussukat, mint a cukrot. Jól jött ez a kis kárpótlás mindenkinek. Azzal sem törődtek, hogy ezzel örökre elkötelezték magukat az ördögnek.
Börcsöknek is felszökött az árfolyama. A híre eljutott a szomszéd falvakba, sőt még a másik megyékbe is. Sorban álltak nála és hívták magukhoz, ugyan találna ott is egy-egy döglött hattyút. Hozták-vitték. Börcsök találékony ember volt. Járta a folyópartot, olykor csónakba ülve is bóklászott. Aki keres az, pedig talál.  Mindig volt neki tartalékban egy-két beteg, vagy döglött hattyúja. Szépen hozott a konyhára ez a gazdaságos tevékenység. Tellett a gyerekeknek ruhákra, cipőkre, divatos cuccokra a nagylányoknak, új kocsira a vőnek.
Csak egy gondja volt:a tehén kapacitása véges volt. Napi húsz liternél nem adott több tejet. Egyik reggel így fohászkodott magában.  „ó, bárcsak kiapadhatatlan lenne ez a tehénke, annyi tejet adna!” Fohásza megértő fülekre talált. Kegyetlenül elkezdett égni a valagán a billog helye és pillanatok alatt előtte termett a két kanördög. Meghajoltak előtte és megkérdezték tőle.
– Mit parancsolsz édes gazdánk?
– Háát', szeretném, ha a Riska sose apadna el, annyi tejet adna!
– Kérésed parancs! Mondták neki és csettintettek. A Riska tőgye akkorára duzzadt a teméntelen tejtől, hogy úgy bőgött a feszülő tőgyek miatt, mint a marha.
Szalad a tyúkólból, éppen a tojásgyűjtéssel bíbelődő élete párja azonmód, szalmával teletűzdelt hajjal. Nézné, mi baja a Riskának, hiszen az elébb fejte meg? Mikor meglátta a tejtől duzzadó tőgyeket, elkezdte hányni magára a kereszteket. Így óbégatott.
– Hé, apjuk, mi a fene leli ezt a jószágot?
– Mi lelné, biztosan elfelejtetted megfejni asszony! Kapjad a zsétárt, azt üljél alája! –Juliskanéni nekiállt Riskának. A tej csak nem akart szünetelni. Az ördög odasúgta Börcsöknek.
– Ha nem akarsz több tejet, csettints egyet! Ha többet akarsz, csettints kettőt!–Börcsök csettintett és elapadt a Riska teje. Mielőtt megkönnyebbülten felsóhajthatott volna az ördög máris lábaközé fogta, húzta le a gatyáját és fektette a térdére. Újfent megbillogozta, de mostmár a másik seggit is
Börcsök ordított, mint a marha. Az ördög így vigasztalta.
– Viseld ezt a kis kellemetlenséget, azért amit cserébe kaptál. Így rójuk fel a feladataidat. Már két leróvandó hálával tartozol Belzebubnak. Ha szükségünk lesz rád, elkezd égni a segged partja, és azonnal bucskázni kell a fejeden át. Akkor ott termünk melletted és megadjuk az újabb feladatot számodra. Ha teljesítetted, akkor az egyik billog helye eltűnik… –mondták kajánul vigyorogva és egyet bucskázva a fejükön, eltűntek a semmiben. Börcsök még borogatta egy-két napig az égetően sajgó alfelét, aztán elfeledkezett az egészről. Riska pedig kifogyhatatlanul ontotta a tejet a családnak. Lassan a fél falut ők látták el tejjel, vajjal, túróval.
Az asszonynak volt miből vásárolgatni a gyerekeknek.
Történt egyszer, hogy ott fönn is felfigyeltek rájuk. A hírük eljutott a, minisztériumba is. A miniszterelnök éppen a konvergencia programon rágódott. Sehogyan sem tudta beadagolni a népnek, hogy milyen jó lesz nekik, ha levágják az összes baromfiakat, aztán meg a sertéseket, marhákat. Nem kell velük bíbelődni az Unió, pedig fizet minden egyes kivágott állatért, mint a köles.
Az ellenzék azonban gyanakodott. Kérdezgették egymástól, hogy ugyan kinek a zsebibe folynak be azok a segélyek, kompenzációs, kártérítési összegek? Szerettek volna tiszta vizet önteni a pohárba. Hat párti egyeztetésre ültek le a miniszterelnökkel és a mezőgazdasági miniszterrel. Egyre-másra szegezték nekik a kérdéseket.
– Mennyi az eddig befolyt összeg? Hogyan oszthatnák el a pártok egymás között. –kérdezték jobbról is meg balról is. A miniszter dadogva magyarázkodni kezdett. Úgy csűrte-csavarta a szavakat, mint mosónő a kapcarongyot.
– Hát hogyan, na hogyan? Ez számítás és nézőpont kérdése. Jut is, marad is. Minden párt megkapja a jussát, attól függően, hogy mekkora a sullya a parlamentben. Na, értitek már?
– És, mi lesz a gazdákkal, mit kapnak ebből a parasztok?–okoskodik a búzaégető Karsai.
– Hát, nahát, hogy mi is? Megvan: amit Bugi a tapasztásért! –vágta ki magát a kutyaszorítóból a miniszter.
– Hát az, mit is kapott, kérdezik innen is-onnan is felajzva.
– Megmondom nektek őszintén: lófaszt a seggibe! – lett nagy hangzavar, kiabálás. Asztal csapkodása, egymás szidalmazása. Már, már egymásnak estek a honatyák, amikor kinyílt a terem ajtaja és Börcsököt hozták be a teremőrök.
A miniszterelnök elébe sietett és lekezelt a remegő lábakkal citerázó emberke előtt. Az asztalfőre ültette és bemutatta a jelenlévőknek.
– Íme, itt áll előttünk a nagy problémamegoldó Börcsök úr. Úgy hallottuk, hogy sikeresen elrendezte a baromfiak sorsát. Ahol nem találtak fertőzött tyúkokat, oda is eljuttatott egy-két döglött hattyút. Így kell ezt csinálni uraim! Nos, lehet tőle kérdezni, tanácsokat kérni. Mindenre talál megoldást ez a szemfüles gátőr. A pártvezérek, miniszterek összesúgtak egymás közt és a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter kért szót.
– Nekem az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy a marhák kivágását kéne felpörgetni, mert amíg egy marha is van az országban, addig nem fizet az unió kivágási pénz. A parasztok ellenállnak, nem hajlandók önként kivágni a marháikat. Erre varrjon gombot a Börcsök úr. –Börcsök ráncolta a homlokát, mit is kellene tenni, hogy ez a probléma megoldódjék. Nem jutott semmi az eszébe. A billogok viszont elkezdtek égni a valagán. Mit tehetett, bucskázott egyet a fején és máris ott állt a két kanördög a teremben. A honatyák se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől.
A kanördögök behízelgő hangon felvezették a dolgokat.
–Uraim, első teendő a Börcsököt kinevezitek miniszternek. Aztán a többit rá kell bíznotok! Hamarosan kerge-marha kórral fertőzött döglött teheneket fognak találni a gazdák a legelőkön. Úgy vagdossák le a bepánikolt parasztok a teheneiket, mint egy csirkét! Pár héten belül megoldjuk ezt a problémát. Na áll az alku uraim?
– Hát, ha ez ára, én szívesen lemondok a posztomról. Állt fel a mezőgazdasági miniszter.
– Én pedig ezennel kinevezem mezőgazdasági és élelmezési miniszterré Börcsök urat! –mondta a miniszterelnök.
– Az ördögök elkapták Börcsököt és egy harmadik billogot is a valagára sütöttek. Aztán ahogy jöttek el is, tűntek. Börcsök elfoglalta a miniszteri posztot és belevette magát a munkába. Egy hónap sem telt bele, a tehenek úgy hullottak, mint a legyek. Hamarosan megérkeztek a segélyek és azon melegében széjjel is osztották maguk között a honatyák. Börcsöknek igencsak megnőtt a respektje.
Igen ám, csak nem volt ez az ő világa. Igencsak kívánkozott haza a gátőrházba. Levezényelte még a sertéspestit. Sikeresen kipusztította a sertésállományt. Megkapta a legnagyobb kitüntetést és leköszönt a posztjáról. Így szólt a miniszterelnökhöz.
– Miniszterelnök úr, szeretnék visszatérni az eke szarvához, azaz a gátőrházba. Elvégeztem a munkát, kérem az elbocsájtásomat.– a miniszterelnök kicsit tétovázott és megtalálta a megoldást.
– Idefigyeljen Börcsök úr. Megegyezhetünk. Teljes miniszteri fizetéssel nyugdíjazzuk, szolgálatainak elismerése érdeméül. Egyet kérek öntől: ha az ország újra szarba lesz, akkor reaktiválhassuk.
– Oké! Megígérem, ha a sors úgy hozza, állok a gátra, s kivezetem a viharból az ország hajóját.
– Mi pedig arany betűkkel írjuk be a nevedet a dicsőségkönyvbe! Proszit! – mondta, és koccintásra emelte a poharát a miniszterelnök. Miután megitták a pertut, csókot váltottak.
Börcsök hazatért övéihez. A nép pedig hízott a lengyel, holland, belga húsokon, az albán tejen és vedelve az orosz vodkát kiokádta magából a felgyülemlett keserűséget. Munkanélküli segélyen tengődve ődöngtek a bevásárlóközpontokban bámulva a sok csábító árucikkeket. Megvenni már nem volt pénzük, hiszen a segélyekből épphogy a túlélésre tellett. Ez a nagy pénztelenség elkeserítette a kormányfőt és pénzügyminisztert okolta mindenért. Miért nem feji jobban az Uniót? Még a végén fizetésképtelen lesz az ország. Üres a kincstár. Valamit tenni kéne, de mit!