Két pasival jöttem Norvégiába. Jó, mi? Eredetileg hárommal jöttem volna. Mivel kezdenek szétcsúszni a gondolataim férfifronton, már nehéz ezt átgondolni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a két fiú, akivel jöttem, minden energiám leköti, de pont ezért hiányzik a harmadik. Ő lenne ugyanis a férjem. Ehelyett eljöttem a két gyerekkel, magányos anyaként. Mert a férjem lerendezte. Nem csak a régóta tervezett utat, hanem a titkárnőjét is. Utóbbit persze nem közösen terveztük. Úgyhogy a különélés már hivatalos, a válóper nem sokkal azután lesz, ha hazamegyünk. Úgy döntöttem, hogy az előre jórészt ki is fizetett túrát nem hagyom veszni olyan apróságok miatt, minthogy egy alig több mint hat és egy majdnem nyolc éves kölyköt egyedül kell végigterelgetnem a fjordok és sziklák országán. Igaz, az apjuk precizitására jellemző, hogy csak tartanom kell az időpontokat, fizetni, ahol nem történt meg előre, és ha a szent tervtől nem térek el, akkor minden sínen van. Illetve leginkább buszon meg hajón, de a két (már inkább azért lassan ex) Thomas, a gőzmozdony rajongó gyerek miatt a norvég vasúttal is megismerkedtünk. Amúgy is útba eset... A terv egyébként követhető, ad helyet pihenésre is. Ami az Osloban tett körséta és főleg a Preikestolen megmászása után aranyat ér. Nem is tudom, melyik volt a húzósabb. Fordított sorrendben azt hiszem, utóbbit nem is tudtam volna teljesíteni a két kölyökkel, a kisebbiket így is alig vonszoltam vissza. Bár nagyon cuki volt, annyira tetszett neki az egész, hogy nem maradt ereje és kedve nyavalyogni. Csak hulla fáradt volt. Én is...
A két fiúcska persze máshogy éli meg az egészet, mint én. Ők Lindesnesben is a második világháborús bunkerek romjaiban rohangáltak, amíg én a tengerben és a világítótorony külső és belső szépségében gyönyörködtem. A málló beton nekik izgalmasabb. Ez nagyon fontos. Mármint a szórakozásuk. Főleg itt csapott arcul a realitás, hogy egyedülálló anya leszek. Vagyis már vagyok. Szeptembertől iskola, legalább már mindkettőt ugyanabba az intézménybe viszem. De még nem mennek egyedül. Minden rám marad. Ahhoz elég nagyok, hogy együtt játsszanak, de még nekem kell programokat keresni. Néha az apjuk legózott velük. Vagy elvitte őket moziba, ha figyelmes volt, és akart nekem csinálni énidőt. Leginkább ezek elmaradása tűnt fel. Illetve ezeken keresztül az övé. Hogy máshol van, illetve mással... Hagyjuk is. Csak ültem a sziklákon, amikre az ember egy tornyot meg egy már szerencsére rég nem használt sebeket, vagyis a bunkereket építette, illetve utóbbiakat belerombolta. A sziklák ott voltak már évmilliókkal korábban is, és a tenger morajlása, az állandó, bár épp nem túl erős szél is ott volt, ahogy ott is lesz, amikor a problémák (mint például az emberiség) is már rég eltűnnek. Hacsak utóbbi el nem éri, hogy a felmelegedéstől megemelkedő vízszint miatt az egész mostani látvány nyílt tengerré váljon, leradírozva a tornyot és a bunkermaradványokat. Talán a felmelegedés is visszafordul röpke évmilliók alatt, és a kiváltó ok, vagyis a Homo sapiens nélkül újra csak a tenger lesz ott, és a sziklák, amiknek a sebeit majd a kagylók és egyéb hordalék feltöltik...
Ritka énidős pillanat volt, ami addig tartott, amíg Feri el nem esett és fel nem horzsolta a térdét, mert elvágódott az egyik koromsötét alagútban. A két kölyök meg visítva megtalált, pedig előtte azt sem tudtam, hol vannak, és talán ők sem. De kiváló anya-radarjuk van. Egy kis fertőtlenítő meg egy tapasz (mindig van nálam, két fiúcska mellett...), és már mentek is tovább. Hogy aztán negyed óra múlva fel akarjanak menni a toronyba, amiben én már közben kétszer voltam, de őket hat lóval sem bírtam felhúzni.
Ma kvázi pihenőnap van. Természetesen nem maradhatunk a szállodában. Nem azért, mert el kell hagyni, még holnap reggelig itt vagyunk, ez a leghosszabb egyben egy helyen töltött intervallum a tíz napos túrán. A szoros, menetrendekhez kötött itinerben itt van egy eredetileg bő fél napos lyuk, amit én egynaposra bővítettem, kihagyva egy „átugrunk a közeli kisvárosban, mert van ott egy...” tervet. Inkább csak sétálunk. Nem mintha nem jártam volna le a lábam, de itt annyi tó és a fjord, hogy kb. kőhajításnyira van egy másik. A szálloda (hogy ne legyen túl drága) némi buszozásra van akárhonnan is, de így a város szélén. Kinéztem, három kilométer egy olyan tó, ahol van kiépített kirándulóhelyi pont. Nos, az ilyesmi nem csak egy folyton teli, de legalább körbedobált kuka meg egy elkorhadó fabungaló a tisztáson, hanem takarított (már ha egyáltalán a rendszerető nép mellett szükséges) placc, ingyenes, de rendezett közvécé, fedett tűzrakóhely, nem messze kiépített, burkolt parkoló. Utóbbi nem fontos most nekünk, de itt egyszerűen olyan szép a vidék, hogy az embernek szinte már az rosszul esne, hogy egy bokor alatt pisiljen, és különben is kulturáltabb dolog a rongálásbiztos rozsdamentes vécékagyló, mint a természet lágy öle. Viszonylag nem túl frekventált útvonalon indultunk el, de igazából csak a táborhelyhez közeli tópart érdekel. Ahhoz már elég nagyok, hogy megértsék, nem kell belecsúszni a vízbe, de a köveken gyűjtögetve, építgetve remélhetőleg órákig ellesznek. Én addig talán olvasni is tudok, vagy csak nézni a fákat, a mindenhol virágzó hangát, a rengeteg mohás követ és beinni ennek a szinte már giccsbe hajlóan bárhol gyönyörű országnak a békés és természetközeli lényét.
A terv működik. A túra könnyű volt a tóig, kiépített, jelzett. Nem is kellett bekapcsolnom a digitális térképet. A parton (és úgy amúgy mindenhol) kevesen vannak. Hétköznap van, augusztus legvége, kb. 19 fok. Kicsit lóg az eső lába, de az előrejelzés csak késő délutánra mond némi csapadékot. Olyan optimista vagyok, hogy nem hoztam esőkabátot sem. Sőt, kifejezetten sikerült alulöltöznöm mindehhez. Leginkább persze későn tudatosult, hogy a gyerekeknek hoztam egy pulcsit, de magamnak nem. Úgyhogy az árnyékban olvasgatás helyett inkább kifekszem egy mérsékelten kényelmes kőre, amit még a szűrt fény és a néha-néha percekre előbukkanó nap is a környezeténél melegebbre fűtött. Ha a fénysugarak is elérnek, már nem fázom. A gyerekek önfeledt parti kőkeresését és egymásra pakolását figyelem. Passzív mozdulatlanságban azért nincs melegem.
Persze valamit valamiért. Utólag visszagondolva még meg is néztem magam a tükörben. Már a hátamon volt a hátizsák is, ami jótékonyan húzta a vállam, feszes tartást adva. Sportáruházas futópólóban, testhez simuló nadrágban még magamra tudok mosolyogni a tükörben, 35 évesen is. Pedig a tükörben még át sem ütötte a mellbimbóm az anyagot. Nem úgy az erdőben. A kissé hűvös, a fák alatt párásabb környezetben hiába cipeltem a hátizsákot és húzott a két izgatott gyerek a tó felé, csak ott lett melegem, ahol az izmaim dolgoztak. Először fel sem tűnt, hogy miért néznek meg kissé lopva, de jól észrevehetően az ösvényen szembejövők. Az egyik nő pillantása az a kissé rosszalló volt, egyenesen az arcomba. A férfiak viszont nem néztek a szemembe... De hát mégis ki viselne két ekkorra, alapvetően is inkább lapos, mint gömbölyű mellecskére cicifixet egy sportpóló alatt? Minek? Nos, a hideg miatt. De rajtam nincs, és ez egyszerre tölt el icipici szégyennel vegyes izgató érzéssel, illetve elégedettséggel. A cicik már nem olyanok, mint Feri és Csabi előtt. A szoptatáskor megduzzadt formából nem tartották meg a marokra való, gömbölydedebb alakjukat, hanem visszavették az inkább mellkashoz simuló, laposabbat fettek fel, amiből szinte hiányzik az a duzzanat. Cserébe az egykor apró bimbóim most nagyobbak. A gyerekeknek örültem, a kacér kis mellecskék, amik sokban hozzájárultak Laci férjjé válásához és a fiúk létrejöttéhez, mostanra ha nem is lógnak, de már nem olyanok. Azért még nem panaszkodom...
Az egyik pasi végül megpróbált a szemembe is nézni. Egyedül jött szembe. Valami jócskán negyvenes arc, nem tűnt „vikingnek”, turista lehetett, mint én. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy hozzám hasonlóan kelet-európai, vagy mondjuk német. Nem szólalt meg, de összemosolyogtunk. Becsületére vált, tartotta a szemkontaktust, ám az utolsó pillanatban, mielőtt valószínűleg életemben láttuk volna egymást utoljára, még lekapta a pillantását, hogy alaposan megnézze a cicimet. Nem fordultam hátra, de szinte éreztem, ő igen, hogy a fenekem is megnézze. Egyedülálló anyaként nagyon-nagyon jól esett. Sóhajtottam, ahogy most is.
Kifeküdve a kövön szinte vágyom rá, hogy újra valaki megnézzen. Az egy dolog, hogy hónapok óta nem feküdtem le az egyre exebb férjemmel. De fel kell dolgoznom azt is, hogy elhagyott egy csinosabbért. Holott annyira belém volt esve. Mi ment félre? Tán a (magukhoz képest) kissé meglöttyedt cicik? A már nem annyira feszes fenekem? A lelkem nem változott, vagy nem érzem, a lényem varázsa talán ugyanaz. Persze anyának lenni és huzamosabban együtt élni más, mint ifjú, Hajdúságból Pestre költözött huszonéves titkárnőként flörtölni a főnökkel. Fene a kis picsába! Meg a fene Laciba is, igazán lehetne komolyabb férfi, igazi apa. Így jártam. Inkább kiteszem magam a húspiacra ebben a pólóban, aztán begyűjtöm a legelő pillantásokat.
Illetve csak gyűjteném, de egy öreg horgász van tőlünk 50 méterre, két elmélyülten, csendben a padnál beszélgető jócskán középkorú hölgy, nagyon túrára készülve, nordic walking botokkal. Messzebb egy háromtagú család, a kislány a parton kb. ugyanazt csinálja, mint az én két kölyköm, de tán a nyelvi nehézségek vagy az ismeretlentől való félelem, netán az, hogy a kislány kb. csak 4 éves, netán a kissé dundika feleség nem engedi közel a kövön napozó, láthatóan egyedül lévő, azért legalábbis sportos testalkatú anyához az (amúgy nem is igazán jóképű) férjét, de szóval ők nem keverednek. Pedig lehet, hogy a fiúk bevennék a csapatba a kislányt. A vizes kő az bármilyen nyelven vizes kő.
Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor az iménti szemkontaktusos pasi feltüzelt. Nem maga a férfi, nem igazán az esetem. De egyszerűen megint nehéz másra gondolni. Ha nem lennének itt annyian, már majdnem magamhoz nyúlnék. Rohadtul hiányzik valami. Eleve volt egy hátsó szándékom, hogy ha már így alakult, a hosszú, vörösesszőke hajú, szakállas tengeri harcosok földjéről nem térek haza élmények nélkül. Ere egyrészt szinte nagyítóval kell keresni a vikingeket, annyi a külföldi, mármint nem csak a turista. Ferde szeműek, arabok, feketék. Koromfeketék! Egyik családról kiderült, hogy amúgy északon élnek, laza kétezer km-re innen, csak „lejöttek” kicsit. Elég fura a lehet sarkkör környékén köszönni a koromfekete szomszédnak. Mindegy is, a norvég pasik azon része pedig, akivel találkoztam, ugyan nem kellemetlen külsejű, de ránézésre is kissé/sokkal puhább (sokszor kifejezetten elhízottabb), mint az evezős-vitorlás hajókkal ábrázolt történelmi tengeri kalandorok.
Osloban olyan szállodában voltunk, ami elég nagy volt. Messze nem a legdrágább, de azért így is örültem, hogy még Laci fizette az „egész” előtt, a foglaláskor. Ott volt bár, és meg is próbáltam lemenni, amikor a fiúk bealudtak. De végül hiába ültem le az egyezményesen szingli nőknek fenntartott helyen egy nagyon szolid, nem kihívó, de azért érezhetően „egyedül vagyok” pózban és öltözetben, végül csak a szintén külföldi vendégek gyenge felhozatalából válogathattam volna. És felkészülve se voltam eléggé. Aztán egy műfajához képest gyorsan ledöntött koktél után fel is osontam a kölykökhöz, mert kicsit féltem is őket egyedül hagyni, bármilyen meglepően önállóak is tudnak lenni. De talán nem egy olyan szobában, ahol csak pár órája vannak, és nincs ott az anyjuk.
Szánalmasan szorít a felismerés, egyszerre lenne kedvem sírni és bebújni az erdőbe, hogy az ujjam a csiklóm körül járassam addig a kb. 1 percig, ami elég lenne, ha nem érezném magam amúgy szarul amiatt, hogy van némi reménytelenség az egészben, bármilyen szép helyen is vagyok, bármilyen cukik is a gyerekeim... De a férjemnek mégiscsak az a kis bögyös kellett. Talán túl sok időm van most itt a kövön gondolkodni, hogy a gyerekek hagynak békén. Rossz spirálba visz ez a gondolataimra szánható idő.
Közben majdnem egyedül maradunk. A két nő kisétált a „képből”. A kislány belecsúszott a vízbe, úgyhogy a szintén háromfős, csak szerencsésebb eloszlású család a kiépített pihenőhely felé távozik, hogy rendbe hozzák a kb. 16 fokos tótól átázott, inkább ijedt, mint baja lett gyereket. Horgászból ugyan látótávolságban kettő lett, de közelebb van a korábbi bot- mint inkább halfogó kollégájához, mint hozzánk, ráadásul a túloldalán. Mély sóhajjal nyugtázom a dolgot. Már-már tényleg azért nézek körül, hogy miként tudnék könnyíteni magamon, miközben eszembe jut az anyám, és hogy biztos nem így nevelte a lányát, hogy egy idegen helyen, kvázi bárki közszemérmének sértésére maszturbálni akarjon egy tóparton. De ha egyszer ezt a kínzó igényt hozza az élet...
Ebben a történelmi pillanatban a partra sétál egy hosszú vöröses hajú, enyhén szakállas, kb. 190 centi magas, széles vállú viking. Aki imán leül a padra, ahol eddig a két nő sustorgott, és a mobiljába mélyed. Legalább jó alaposan megnézhetem. Nos, ő sem az a kimondottan vérben fürdő, izzadság- és vadkansült-szagú, karddal hadonászó tengeri kalóz alkat, de akár lehetne. Csak épp modern módon el van puhulva kissé. Jó alaposan megnézve az arcát (elég messze van, de nem kell lopott pillantásokat vetni rá, mert úgy elfoglalja magát), egy bő tízessel idősebb nálam ő is, mint az iménti turista. De ez a pasi ránézésre helyi, vagy legalábbis a skandináv környékről való. Ha nem lenne ilyen magas, én meg nem lennék ebben az állapotban, egyszerűen észre se venném. Nem érdekelne. De...
Végül Csabi siet a segítségemre, valamin hajba kap Ferikével. Csobban pár kő, magyar nyelvű visítás törli be a békés norvég tájat. Kénytelen vagyok anyailag beavatkozni, hogy megőrizzem horgászok és a vörös óriás nyugalmát. Utóbbinak talán magamra tereljem a figyelmét, hogy elkaphassam a legelő pillantását.
Hamar kiderül, hogy a gyerekek csak éhesek. Kb. 5-10 perc, két szendvics, müzli szelet és gyümölcslé után semmi pánik. Nem ülünk a padhoz és asztalhoz (hisz az foglalt...), hanem ott, a köveken elpusztítjuk a kissé korai, de szükségszerű ebédet. Amint elkezd a szállodában csomagolt szendvics leérni, a gyerekeket újra kenyérre lehet kenni. Megmutatják, mit építetek illetve mit rombolt szét Feri, de már nincs harag, csak új tervek. Hagyom magam bevonni a játékukba, velük ugrálok a köveken, és igyekszem megakadályozni, hogy a cipőm tele legyen vízzel. Az övék tele van már, de készültem, hátizsákban a szandáljuk, és van nálam vastag zokni, hogy ne is fázzon benne a lábuk, majd ha szárazzá akarom őket varázsolni. Egyelőre nem lesz bajuk, de amíg játszanak, már felesleges lenne a tartalékot is összevizezni.
El is feledkezem egy kicsit az apukatestű óriásvikingről. Mire a gyerekek újra önfeledten játszanak (picit én is belemerülök, építek egy egyensúlyozós kőtornyot, ami háromszor ledől), már szinte eszembe se jut. Aztán egyszer felnézek. Azonnal látom, hogy minket néz, és a testtartásából ítélve elég régóta. A mobil a könyöke mellett a faasztalon, arca a tenyerén, minket néz. Mint valami mozit. Fura, idegen nyelvű mozit. Nekik persze az, hogy szinkron nélkül néznek filmet, alap. De itt nincs norvég felirat a magyar hanghoz. Ahhoz, hogy megértse, a képi információt kell feldolgoznia. Úgy fordulok, hogy néha akkor is rá tudjak nézni, ha igazából csak a gyerekre tekintek. Pillanatnyi villanások, de a pasi nyilván nem a kölyköket bámulja, hanem engem. Ilyen távolságból is bemérhető egy szem pontos iránya. Hirtelen ötlettől vezérelve elhagyom a fiúkat, keresek egy sokkal izgalmasabb követ, és visszasétálok vele. A tekintet mágnesként követ. Másik irány, szintén. Egy halvány szemkontaktus, „szinte” véletlenszerűen. Nem veszi el a pillantását. Talán el is mosolyodik, de nem nézem annyi ideig. Talán csak érzem. Vagy érezni akarom.
A harmadik vagy negyedik fordulónál és szemösszevillanásnál egyértelművé válik, hogy tetszik neki a látvány. Azt is észreveszem, hogy bár épp jó ideje süt a nap, kellemes meleget borítva a tájra, a mellbimbóm bizony keményen átüti a technikai pólót. Közelebb ugrálok a padhoz, egy nyilvánvalóan csak ott beszerezhető, az építményünkhöz tökéletesen illeszkedő, két tenyérnyi kőért. A pad picit felettem van a part emelkedése miatt. Egy pillanatra felnézek a pasira. Egyértelműen az átsejlő, formájában egyáltalán nem takart mellem bámulja, de a mozdulatra a szeme az arcomra téved. Önkéntelenül elmosolyodom, Visszamosolyog. Kb. egy másodpercig tartom fenn a pillanatot, aztán mint aki jól végezte dolgát, „nézzétek, mit hozok!” felkiáltással visszaszökellek a köves parton a gyerekekhez, miközben szinte érzem, ahogy a napsugarakon kívül a vizslató tekintet is perzseli a fenekem. Nem tudom, ki ez a pasi, de ha csak képzelem, hogy engem bámul, akkor is kell az érzés.
Még építek a gyerekekkel, de közben már egyre leplezetlenebbül szemezgetek a szőkés-vörös óriással. Bátorítóan mosolygok, ő pedig ugyanezt teszi. A telefon nem kerül vissza a kezébe. Bármi is volt olyan elmélyítően fontos (biztos valami játék...), már nem az. Simogatja a lelkem.
Ismét a fiúk változtatnak a szituáción. Most Feri bontja meg a játékot. Fáradtnak tűnik, de csak beütött nála a kajakóma. Már most igazi férfi. Pihennie kell, de itt nem sok lehetőségem van, főleg, ha a mindjárt ugyanebbe az állapotba kerülő tesóját nem akarom külön szórakoztatni. A viking még mindig a padnál ül, és még mindig mi (én...) vagyunk neki a legjobb műsor.
– Na jó, egy kis pihi – mondom a fiúknak. Tudják, ez mivel jár ebben a környezetben. Ugyan limitálom a képernyőidejüket, de itt az ideje Chip és Dale színre lépésének. A táskában a kissé ütött-kopott tabletem, gyerekek az árnyékba, egy pokrócra. Felcsendül a főcím, ők meg szinte megszűnnek a világon lenni. Iszonyú jó állapot, megértem, ha anyák ebben hagyják a gyerekeiket, én nem szoktam. De most jól jön.
A norvég apuka(?) követ a tekintetével, amikor újra egyedül maradok. Leülnék a padhoz egy kicsit pihizni én is, de ő ugye ott ül, mégis milyen lenne, ha...
És ekkor kattan bennem valami. Valószínűleg soha többet nem látom, akkor sem, ha nem járok sikerrel. Maximum odébb megy. Alig kockázatos, vagy mégis? Itt vagyok, az egykori ádáz harcosok hihetetlenül békés országában, ami elfogadó, gyönyörű, és amúgy elég drága. Kotorászom egy kicsit a táskámban, leteszem a fa alá, a gyerekek mellé. Majd egy élete, egy halálom elhatározással nyílegyenesen odasétálok a fickóhoz. Ha nem figyelnék rá is tudom, hogy ringatom a csípőm, kihúzom magam, hogy a melleim minél jobban látsszanak. Még három lépés, még kettő...
– Hi! I'm freshly divorced, terribly lonely, and now incredibly horny. You have at least 20 minutes to act like a viking warrior with his woman prey.
A másodperc tört részéig nézem a döbbent pillantását, aztán ahogy az általam asztalra csúsztatott gumin van a szeme. Majd hátat fordítok, elsétálok a padon lévő jókora napsütötte kőhöz, és lehunyt szemmel nekidőlök.
Én ugyan annyit tudok csak norvégül, hogyha valamit nagyon meg akarnak köszönni, akkor bejelentik, hogy „tüsszentek”, illetve Osloban a metró minden megálló végén, ajtócsukás előtt bemondta, hogy „dörren a jobbkéz”, amit a fiúk lelkesen mondtak vissza, amíg bele nem gondoltam, hogy talán a natív lakosoknak fogalmuk sincs, miért röhög minden megálló végén két káeurópai fiúgyermek. De hogy a fickó tud angolul, és így érti, hogy mit akar tőle ez az elvált, bekattant picsa a húsz percben, amíg a gyerekei tuti nem mozdulnak a rajzfilm elől, abban biztos vagyok. Itt mindenki beszél angolul.
Nem nyitom ki a szemem, élvezem a napfényt, vagy próbálom, miközben a torkomban dobog a szívem, mert megtettem amit megtettem. (Na, erre mit szólna az anyám...) Nem akarom látni, mi történik. A napfény úgyis elvakít, kavargó vörös semmit látok a szemhéjamon át, és bár érzem, hogy összerándul a testem az izgalomtól, már nem fázom. Ezzel párhuzamosan elönt a kicsit későn jövő szégyenérzet. Akárki is ez a fickó, nem így képzelte a tavi sétáját, és nem is tudom, kinek a kicsodája. Őszintén nem is érdekel. A döntést a pillanatnyi sorsomról a kezébe adtam. Most már nincs visszaút, hacsak a gyerekek ki nem húznak a kutyaszorítóból. Két férfi, akik megvédhetnének önmagamtól, összesen 15 évesek.
Nem történik semmi.
Még mindig nem. Az időérzékem elszáll, a szívverésem és a gondolataim úgy pörögnek, hogy megítélni sem tudom. Némi zúgást hallok, nem a vér a fejemben, hanem a fák susognak. A víz csobban, talán egy hal vetett véget egy kisebb életének, talán a pecások. Még várok.
Még mindig várok.
Nem bírom ki, kinyitom a szemem.
A fickó sehol, a pad üres! A gyerekek megvannak, ahol „hagytam” őket, a fa alatt nézik a Csipet csapatot. Ennyi volt. Elszelelt. A pad nincs jó szögben, a gumi nem tudom, hol van, amit odaraktam, de nyilván nem ennek a vesztesége zavar. Kicsit azért megnyugodva és most már őszintén szégyellve magam fújom ki a levegőt, amit ki tudja, mióta tartottam bent.
– Hát enny... – súgom, de az „i” betű már bennmarad. Egyszer csak a fiúkkal ellentétes irányból, a tó felől elém ugrik egy hatalmas kéz, ami a számra tapad, majd megjelenik egy zordon, vörös szakállú, ismeretlen ismerős arc.
– Don't scream! – dörmögi. Jó mély, alapvetően megnyugtató, civilizált hangja van, de közben úgy megszorít és a kőnek nyom a hegyomlás méretű testével, hogy amúgy se tudnék sikítani.
Bólintok, bár fejemmel nem nagyon tudok, a szememmel is. Enged a szorításon, de a csuklóm körül szinte satuként feszül a marka.
– Come! – invitál, de már húz is. Felfelé, az erdő felé. Mindenhol kő, erre nincs kiépítve ösvény, távolodok a gyerekektől, horgászoktól, parttól, ügyelve, hogy a szédületes tempót diktáló, nálam vagy 30-35 centivel magasabb ember ereje és sebessége miatt fel ne botoljak a követben. Lobogok a nyomában, ahogy húz az erdő felé. Mielőtt igazán sűrűsödnének a fák, van egy méretes kő. Épp magasabb még nála is, oldalán fekvő tojásra emlékeztető alakú, az erdő felől tejesen, a part felé ímmel-ámmal vastag moha fedi. Hallótávolságra, sőt, ha nem megyünk be mögé, majdnem látótávolságra vannak a gyerekek is, de a horgászok és az ide vezető ösvény nem.
– Do you really want this? – kérdezi a biztonság kedvéért a norvég, mint valami számítógépes program, mielőtt valami visszavonhatatlan törlést kérek tőle, miközben a fenekem a mohás kőnek nyomja és fölém magasodik.
– Yes! – „bólintok” cérnavékony hangon, de vágytól fűtött, kikapcsolt aggyal.
Ő tényleg csak bólint, majd azonnal megváltozik a kulturált arca. Most veszem észre, kivette a hajgumit a copfjából, most a válláig keretezi, mint valami lángoló aura. Halkan mordul egyet, mindkét kezem felemeli egyenként, majd a két csuklómat egyetlen tenyerének satujába fogja. Aztán a kőnek nyom, hátam ívben követi a mohás sziklát. Ám mielőtt leérne, a másik, már szabad kezével felrántja a pólóm, így a csupasz bőröm ér a kissé nyirkos mohának. Fedetlen keblekkel nézek vele farkasszemet. A kékes anyag a vállam és a hónaljam közt összegyűrve, a mellbimbóim szabadon próbálják kiszúrni az eget. Megremegek, amikor a vörös lángolás a hasamhoz közelít. Olyan hatalmas a csávó, hogy simán fogja a fejem felett a két csuklóm, miközben a köldökömtől a nyakamig végignyal, mint a prédáját kóstoló ragadozó. Aztán fölém magasodik. A szemében vadság. Pihegek, nem hiszem el az egész szitut, de várom a folytatást. A nyakamba nyal, a fülembe harap, játékosan. Tényleg a prédája vagyok. Bátorítólag sóhajtok egyet, de kivételesen átugornám az előjátékot. Ha belegondolok, a nyílt színen vagyok, még csak az kéne, hogy közszeméremsértésért lecsukjanak a norvégok, vagy ami még rosszabb, egyszer csak itt álljon mellettem a két fiam, és nézze, ami történik. Ám azonnal elmúlnak a realista gondolataim, amint a rőt szakáll a mellemhez ér és megcsiklandozza, majd szinte azonnal a bimbómra tapad az ajka. Ha nem tartana még mindig, összerogyna a lábam. Az érzés picit túl intenzív, mohón szívja, mintha tejet akarna belőle kipréselni, közben a nyelvével pöccintgeti. Amennyire lehet, halkan nyögök fel, de ezt bátorításnak veszi. Kellemesen, bár a megszokottnál kissé hevesebben csinálja. Laci már tudta, hol a határ, ő nem. Ám szinte fáj, amikor abbahagyja, csak azért, hogy „felfalja” a másik mellem is. Alapvetően nagyon jól esik, nem csupán az érzés, hanem mert az ifjonti feszességüket vesztett melleimet ennyire imádja. Persze ő nem tudja, milyenek voltak tíz évvel és két gyerekkel ezelőtt, de most égnek tartott kezekkel „ők” is feszesen állnak.
Abbahagyja, felemelkedik a feje, egyből fölém magasodik. Nézek fel rá, vágyakozó, boci szemekkel, nedvességtől azonnal fázni kezdő, de anélkül is kőkemény, kiszívott mellbimbókkal, már rég, de most már aztán totál kifacsarható bugyiban. Mintha utóbbit kiolvasná a gondolataimból, benyúl a combom közé. Lassan tolja le a hatalmas kezét, mégis becsúszik a nadrágom alá. Azonnal eléri a csiklóm, amitől rongybabaként csuklanék össze, ha nem fogná még mindig a fejem fölött mindkét kezem, így fennakadok. Odalentről olyan erős inger ér, hogy szinte felgyulladok tőle. Kérdés nélkül belém nyúl. Immár a hatalmas tenyerén „hordoz”, szeméremdombom a kézfején, két ujja bennem, és csak lógok róla és rajta, a kőnek dőlve. Elengedi a kezem, amivel azonnal megmarkolom a bicepszeit. Van benne anyag... Már vagy három ujja van bennem, feszít, én meg belemélyesztem a körmeim az izmaiba. Igyekszem magamhoz húzni, de csak akkor férek hozzá, ha akarja. Nem kell tükör, hogy tudjam, az arcomon csak a vágyat látja. Néz a szemembe, miközben az ujjaival a „játszik a baba vagy alszik?” gyerektrükkből egyértelműen a „játszik” a válasz. Időnként telibe is trafálja a G-pontom, ami áramütésként ér.
Sajnos kihúzza a kezét, amitől olyan hiány keletkezik bennem, amit már csak egyetlen dolog képes betölteni. Felkapaszkodom rá, és kérdés nélkül szájon csókolom. Visszacsókol, bár eléggé meglepi ez a manőver, ezért egy darabig csak a számomra furcsa szakállát, érzem, mire a nyelvét is. Szeretek csókolózni, meg én is kezdeményeztem, de most olyan hirtelenséggel vetek véget neki ahogy elkezdtem. Ugorjunk!
– Csak... csinálj meg! – lihegem a szájába angolul, és ügyetlenül próbálom lerángatni róla a gatyát, ami nem jön. Öv is van rajta. Pillanatra meglepődik, de aztán rájön, hogy itt most ő az agresszív harcos, neki kéne diktálnia a tempót. Mordul egyet, de csak ímmel-ámmal, majd egyetlen lapát kezével úgy fogja át a nyakam, mintha egy csukló lenne, és a sziklának nyom, hogy ismét hanyatt ráfeküdjek, szégyentelenül égnek meresztve a nyakamba tolt póló alól kikandikáló melleimet. Ilyen finoman talán még senkit se fojtogattak a világtörténelemben, de azért adom a szitut. Közben fél kézzel bontja le magáról a gatyáját. Mivel nem nagyon tudok lefelé nézni, nem látom, mit csinál. Viszont megérzem a saját punciszagom. Azzal kezével „fojtogat”, aminek egy méretéhez képest kis része az előbb bennem volt. Ekkor realizálódik bennem, hogy mi fog történni. Nincs más gondolatom, csak hogy már nagyon várom.
Két technikai akadályba ütközünk. Az ádáz tengeri harcos élből bevágná, a'la natúr. De ez egy huszonegyedik századi „úriviking”, akinek eszébe jut, hogy gumit adtam a kezébe. Másrészt nem szoknyában vagyok, minta középkori asszonyok, hanem egy melegítőnadrágban. Ezt viszont nem tudja csak úgy felhajtani. A csávó elenged, szemben állok vele. Röhög. Egyrészt a pólója közepével nézek farkasszemet, másrészt megszólal, természetesen angolul:
– Technikai szünet a megerőszakolásban!
A már lecsúszott nadrágja zsebéből előkotorja a gumimat és felmutatja hozzá.
– Tüsszentek – mondom, de próbálom úgy kiejteni, ahogy a norvégok mondják a köszönöm szépent. Biztos nem sikerül, de érti. Hogy tettel is bizonyítsam az együttműködésem, gyakorlatilag kiugrom a nadrágomból, illetve csak a 75 százalékából. Mire a gyors lehajolással kísért mutatványból felegyenesedek, a cipőim rajtam maradnak, csak a jobb lábam csupasz, a bal térdén ott fityeg a nadrág és a bugyim. A pólóm még mindig a nyakamban. Nem néznék tükörbe, de ha itt gyorsan futni kell, és sikerül nem hasra esnem saját magamban a visszaöltözős manővernél, szinte azonnal tudok „szalonképes öltözékben” menekülni.
Amint felegyenesedem, majdnem szemben áll velem a farka. Oké, azért lenézek rá, de ha most hozzábújnék a vége a melleim közt lenne, majdnem. És nem azért, mert a szerszám hatalmas, csak a pasi. Amíg a gumi felhelyezésének utolsó, letekerő mozzanatát végzi, egy villanásra megtekintem, mi lesz mindjárt bennem. Nem mondanám csalódásnak, mert tudom, hogy a magassággal nem korrelál teljesen a farokméret. De kb. tisztességesen méretes átlagosnak mondanám. Pont jó lesz! Csak végre...
Nem sokat teketóriázik. Felkap a fenekemnél fogva, de úgy, hogy mire egész finoman „nekinyekkenek” a mohalepte kőnek, már összegyűr, csupasz cipős és zászlóként lobogtatott bucsis-nadrágos másik lábam is az égnek, ő pedig közte.
A két kezével fogja a farpofáim, úgy célozza a saját hatalmas testét. Mint a harci szekercét a gaz ellenségbe, úgy vágja belém a farkát. Nyilván kb. annyi ellenállást is tanúsítok, mintha valóban az acélt vágná belém.
Olyan kéjeset nyög...
...nék, ha nem tudnám, hogy bárki hallja, amekkorát bírnék. Ehelyett csak lehunyom a szemem és megharapom a saját ajkaim. Nagyjából eddig bírom a tudatosságot. Rongybabaként, a kőnek nyomva, hatalmas, égnek emelt terpeszben vonaglom, ő meg kérlelhetetlenül döfköd, miközben rájön, hogy egyik kezével is elég tartania. Újra gyengéden fojtogatni kezd, de nem tudja eldönteni, melyiket akarja, mert időnként a mellem markolássza, gyors váltásban. Összekulcsolom a combjaim, így még mélyebben be tudja döfni. Pont tökéletes, bár ebben a pózban egy akár csak egy-két centivel nagyobb farok már komoly fájdalmat tudna okozni, ez pont odáig megy, amitől kezd nagyon gyorsan megszűnni a világ érzékelése. Pedig figyelni kéne a hangokra, esetleg körbenézni, de... Kit érdekel! Engem elraboltak és „megerőszakolnak”.
Kinyitom a szemem. Ádázul néz, mint akiből tényleg előjött az ősök Thorba, Odinba és mit tudom én, mibe oltott szelleme. Közben dönget, és most mindkét mellem a markában. Szorítom, ő még mélyebben próbálja bevágni, amiben az a rettenetesen jó, hogy a szeméremdombomat, így a csiklómat is erős inger éri. Erre vágytam, ezt akartam. Lassan, pontosabban szélsebesen kezd kikapcsolni minden, ami kulturált, civilizált nővé és anyává tesz. Már csak az a fasz van bennem, én meg csak szívom és ölelem, talán nyögök is, és...
Gyakorlatilag le akarja tépni a melleim, a bimbómat morzsolja, úgy megmarkol. Egyértelműen túl erős. Lenne, de itt most ez a kulcsinger. Úgy csap szét a szélsebesen rám törő orgazmus, hogy esélyem sincs tenni ellne. Csak azt érzem, hogy sajogva, égve, csúszva, összehúzódva, görcsösen remegve létezem, behunyt szemmel, egy kőnek nyomódva, és közben jár bennem a dugattyú, ami fenntartja az állapotot. Nem csillapodik, hosszabb, mint szokott lenni. Ő még döfköd, én meg csak élvezek. Talán ő is közel van, nem érdekel, ez az én pillanatom, és még mindig tart...
Egészen addig, amíg a lelkem mélyén fel nem sejlik a felismerés, hogy egy magyar szót hallok, valahonnan távolról.
– Anya!
Mint amikor az ember instant kijózanodik egy hirtelen sokkhatásra, vagy legalábbis úgy érzi, hogy a szalonspiccnek önbevallott szétcsúszásból hirtelen éberre eszmél. Ez már a második „anya!” volt!
A viking közben még mindig vadul döfköd, de mintha hirtelen kívülről látnám magam és érzékelném az összegyűrt testem, a szétmarkolt melleim, a lassan görcsbe álló combjaim.
– Anyaa! – kissé már riadtság van az elnyújtott felszólításban. De legalább a hang alapján nem pont mellettem szól, még nem lát. Ha nem akarok gyerekpszichológusra egy vagyont költeni, cselekedni kell, de azonnal. Igyekszem leengedni a lábam, megállni a földön, miközben próbálom eltolni az orgazmusa határán küzdő óriást, akinek talán még 3-4 lökés kell, mert már nagyon fújtat. De a gyerek mindjárt a nyakamon...
– Stop, stop, stop!!! – suttogom hangosan.
Lassan kinyitja a szemét, visszatér a valóságba, de elég fájdalmas arccal áll meg.
– Stop! – mondom, de már megállt.
– Hív a gyermekem! – mondom angolul, bár nem tudom, mennyit ért az iménti orgazmusomból visszamaradt igencsak szapora légzésem közepette.
– Fuck, fuck!! – káromkodik, de ő sem a további döngölést érti alatta, már visszakapcsolt az agya.
Azt hiszem, egy Formula 1-es kerékcsere egy örökkévalóság ahhoz képest, ahogy felhúzzuk a nadrágunkat. Fura módon én végzek előbb, amikor felegyenesedik, egy gyors puszit nyomok az ajkára, egytized másodpercre átölelem, és azt a könnyelmű ígéretet teszem, hogy maradjon, visszajövök. Aztán szaladok.
Majdnem neki a gyereknek. Kb. két méterre van a kőtől. A franc tudja, honnan tudta, hogy itt keressen, de ez másodperceken múlt.
– Itt vagyok, kicsim! – fékezek le lihegve.
– Mit csinálsz itt? – néz rám bamba szemekkel. Most érzem meg, hogy mi történt az előbb, és hogy az a „kijózanodás” még nem tökéletes. Pedig ki kéne találnom valamit.
– Csak... kerestem... tobozt. A várhoz. Látod, ilyet – azzal felemelek egyet, ami ép az utamba kerül, az egyik fenyőről való. – De sajnos nem szépek, még nem néztem szét alaposan.
Szép mentés lenne, ha nem lenne kb. két tucat tökéletesen hibátlan toboz is két méteres körön belül, de épp egy vackot sikerült felkapni, amit talán idefelé az óriás taposott meg. De Csabit nem érdeklik annyira a tobozok. Csak megijedt a mesétől. Nem tudom, mi a franc félemlíthet meg egy gyereket egy ilyen mesében. Sajnos ez nem két perc lesz. Meg kell tudnom, nem szabad magukra hagyni őket. Valami szellemekről van szó, és bár kimondják, hogy azok nem léteznek, amíg meg nincs a feloldás, a gyerekek mellett ott kell ülni. Ez nem két perc lesz. Bezzeg máskor órákig néznék, ha hagynám, de pont kifogtam egy ilyen részt.
A mese persze csak egy ekkora gyereknek stresszes. Én meg nem igazán tudok figyelni. Más jár az eszemben. Jólesően megdolgozott a viking, a testem érzi a gyűrődést, meg persze legszívesebben vigyorognék az eddig egyértelműen nagyon hiányolt orgazmusom utóhatásaitól. Miközben persze valahol belül furdal a lelkiismeret, hogy mit is csináltam az imént. Néha a kő felé sandítok, az erdő miatt eléggé árnyékban van. Alkalmi partnerem épp nagyjából a vége főcím idején oson ki mögüle. Nem tudok vele foglalkozni, még át kell beszélnem a kölykökkel, hogy tényleg csak egy mese, nincs mitől félni, látjátok, ők se féltek. Feri persze nem fél. Legalábbis hangosan bizonygatja, az öccse meg „hülye kis pisis”, hisz látta, hogy nincs itt semmi gond, és különben is megoldották. Mire Ferinek elmagyarázom, hogy Csabi nem hülye, utóbbinak meg, hogy itt aztán tényleg nincs semmi extra, addigra a viking újra leül a padhoz, látszólag telefont nyomkodni. Háromszor nézek rá lopva, mégis mindig találkozik a tekintetünk egy pillanatra.
Nagy nehezen elkezdenek egy új részt, ami szemmel láthatólag nem lesz félelmetes, Pukkandúrt a kölykök is szeretik, a macska mindig megszívja. Remek lesz. Hátrafordulok, amint a gyerekek kezdenek belemélyedni.
„Sorry” – mondom hangtalanul, de jól artikulálva. Icipicit bólint.
Még pár perc, simogatom a kölyköket.
– Minden oké? Ne nézzünk mást, vagy csináljuk inkább a várat?
– Nem, nem! – szól a kórus. Kezdenek visszaesni a mesébe. Rendben. Erre számítottam.
– Megyek, keresek tobozt.
– Oké – mondja Feri, de nem is néz rám. Már a kalandra figyel, ami a képernyőn folyik. Feltápászkodom, eloldalgok a padhoz, szemben a pasival. Még mindig nincs senki más rajtunk kívül, csak a horgászok. Az egyik szerintem elaludt.
Mi meg csak vagyunk egymással szemben, néhány másodpercig. Majd ő szólal meg:
– Húsz percet ígértél. Csak a felét kaptam – mondja a mindkettőnknek érthető nyelven, miközben kajánul mosolyog.
– Igen, harcosom. Az alku az alku – válaszolom.
– Rendben lesznek? – int a gyerekek felé.
– Valószínűleg. Igen, azt hiszem – mondom egyre határozottabban.
Csak mordul egyet, amolyan vikingesen, és már a csuklóm ismét a markában. Újra lobogok utána.
A kő mögött azonnal felfal. Végignyalja a nyakam, megharapja a fülem, miközben a keze a pólóm alá csúszik, és ismét kiszorítja a bal mellemből a szuszt. Gyors a váltás, de nem bánom. Mohó és követelőző. Egy férfi, aki akar. Engem akar. Én vagyok a vágyai tárgya. Leszek hát tárgy, csináljon velem, amit csak akar. A technikai pólóm megint a nyakamban, a melleim felé merednének, ha nem lenne mindkettő a kezében. Gyúrja őket egy darabig, hümmög, tetszik neki. Nekem mindennél jobban kell, hogy tetszem neki. Akkor is, ha kicsit kellemetlen, már-már fáj, mert elég nagy keze van és elég erős, de az övé vagyok. Tényleg nagyon beindítják a melleim. Szinte a nyála is csorog, amint markolássza őket. Aztán kidugja a nyelvét, de csak a koncentráció miatt. A mozdulata átcsúszik csippentésbe. Mindkét bimbómat egyszerre zárja a mutató- és hüvelykujjai közé, majd megcsavarja. Túl erős! Az utolsó pillanatban sikerül elfojtanom egy hangos aúú!-t vagy talán sikkantást, csak egy alig halható nyekkenéssé szelídítem. Persze az érzés ugyanolyan erős marad. A lábam megremeg, de úgy a kőnek nyom, hogy nem tudok összerogyni. Azért annyira nem volt intenzív az inger, viszont félre is érti. Azt hiszi, tetszik, amit csinál. Lehajol, mohón a nyakamba csókol, szinte harap. Újra markol, majd ahogy oldalra billentem a fejem, ismét megcsíp. A bimbóim mintha égnének. Bár számítottam rá, hogy meg fogja ismételni, felszisszenek.
– Érzékenyek! – súgom, vagy inkább halkan nyögöm a fülébe.
Megáll, de nem kér bocsánatot, csak néz rám, miközben még mindig a markában vagyok. Óvatosabban gyűri, nem csíp meg.
– Ez oké – biztatom, de nem igazán csillapodik a bimbóim érzése. A szemében viszont tűz ég. Vágy, ami már nehezen kontrollálható. Különben is, ő a harcos, én az elrabolt zsákmány, szóval szerepem szerint sem sok beleszólásom van. Igaz, elég jól elvan a melleimmel, ami mintha a lelkem simogatná, úgyhogy már nem is zavar a fájdalom emléke. Már nem is fáj. Gyűrje csak, érzem, hogy gyönyörűnek tartja őket. Ki is düllesztem őket, adom alá a lovat, vagy a ciciket legalábbis. Mosolyogva tűröm, hogy markolásszon. Az iménti rajzfilmes intermezzo után kezdek újra beindulni. Nem is igazán a pasitól, nem a helyzettől. Én már megvagyok, megvoltam. De a gondolat, hogy ennyire tetszem neki, nagyon fontossá és egyben hitetetlenül izgatóvá válik. Szemmel láthatólag jó játékot talált magának, de én esem át hamarabb a következő szintre, ezért kimondom:
– Dugj meg!
Rám néz, lángol a szeme. A kezei lekúsznak a melleimről, végigsimítják az oldalam, kicsit beljebb nyomva a derekam, mint amilyen karcsú vagyok valójában, de azért a csípőm szélességénél megáll. Épp annyi időre, hogy a hüvelykujjait beakassza a nadrágomba és a bugyimba, hogy egy mozdulattal letolja a bokámig. Egy pillanatra megszemléli a „művét” , a felöltözöttből előállított (majdnem) meztelen nőt, majd az övét kibontva kigombolja a nadrágszíját.
Nézem a műveletet, és közben elönt a vágy engem is. Itt vagyok egy ismeretlen vikinggel, a kövön túl a tó és a nagyvilág, a pasi akar, én vagyok a vágyai tárgya, és mindjárt a magáévá fog tenni. Az ízlésemnek és a hirtelen felkorbácsolódott vágyaimnak túl bíbelődősen tolja le a nadrágját, ezért odanyúlok és rásegítek, hogy végre előugorjon a farka, amit mindjárt belém vág. Alig várom!
Ám az idő lelassul. A térdéig tolt nadrágba beakadt a gumi, ami eddig a farkán szunnyadt, egy jellegzetes csattanó-csuppanó hanggal lejön, majd a fizika furcsa szeszélyeinek hála nem is az két lába közt letolt alsónadrágjába hullik, hanem a lendülettől kibucskázik, pörögve, ernyedten lehull a köves-tűleveles-mohás-nyirkos talajra.
Utólag jut el a tudatomig, hogy szólt. Kb. akkor mondja végig riadtan, hogy „gently!”, amikor a védőeszköz egy levedlett kígyóbőrként szétterül a koszban.
Ahogy felfelé pillatok, ott szomorkodik előttem a már majdnem teljesen kőkemény, szívverésének ritmusára kissé emelkedő és süllyedő farka, mely azonnal megkönnyezi az elveszett gumit. Egy hosszú, nyúlós csepp indul el róla a föld felé.
Felegyenesedek, szembenézek az elkerülhetetlennel és a norvéggal.
– Nincs másik. Neked? – kérdezem angolul.
– Nem erre készültem, amikor elindultam – vonja meg a vállát. Lehajol, két ujjal megfogva felemeli a „kígyóbőrt”. Egy pillanatig azt hiszem, talán megpróbálja újrahasznosítani. Nem akarnám azt a mocskos gumit magamban, de tudom, hogy úgysem lenne képes felhúzni. Viszont egyszerűen csak ennyire beléjük van nevelve a rend. A letolt nadrágja zsebébe teszi, nem akarja szanaszét hagyni.
Ahogy felegyenesedik, összenézünk. Az „és most?” kérdést ki sem kell mondanom. Mindkettőnk arcára van írva, tudjuk a választ, vagy legalábbis azt hiszem. Ha őszinte akarnék lenni, utálom az óvszerek síkosítójának, különösen a spermicideseknek az ízét. Nem szoptam még senkit gumiban, de utána már igen. Hasonló szituban. Szerencsére talán elég hamar elmegy az íze. A többit ilyenkor előálló ízt pedig megszoktam már, nincs is ellenemre. Elindulok, hogy letérdeljek, de az államnál megragad, visszahúz.
– Nem, megduglak – morogja. A kissé huszonegyedik századian elpuhult norvég apukatestű óriás arcán ott ül a zordon vikingek harci szelleme. Nem kérésként szól, nem engedélyt kér, tényt közöl. Kissé megijedek. Bár mintha valami rémlene, hogy itt nem kell Canossa-járást csapni egy esemény utániért, azért kihagynám, ha eddigi életem során is elkerültem.
– A közepénél van a ciklu... – kezdeném, de a tűz szemében belém fojtja a szót. Tessék, itt nagy árat fogok fizetni, vagy legalábbis a francba, és...
Megérzi a félelmem. Még nem vágta belém magát, holott ha tényleg egy evezős-vitorlás gályáról ugrott volna le az imént, akkor már nem teketóriázna. Levegőt vesz, hogy megszólaljon, aztán egy pillanatra megáll. Már ezért tisztelem, legalább elgondolkodik. Megengedem magamnak azt a luxust hogy lenézek a farkára, ami szinte a térdiőt is kiszúrja, olyan kemény, és tocsogva csillog a vége az előváladéktól. Ha kirántja orgazmus előtt, akkor is tele lehet már ondóval...
Ismét megfogja az állam, felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Abba a vággyal teli, de mégis valamilyen józan, ösztönlényen túlmutató emberi értelmet sugárzó, szürkéskék szemébe. Valami fura gondolat tükröződik benne, amit hirtelen nem tudok hova tenni. Talán a szavakat keresi, mert újra először levegőt vesz, mielőtt megszólalna.
– Hátsó ajtó? Probléma?
Kissé remeg a hangja. Kérdés, de nem igazán az. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, bár a válasz egyértelműen beleegyezés kell legyen. Leginkább a múltam emlékei sejlenek fel. Laci sosem... De ettől még nem vagyok szűz. Volt egy barátom, és akkor se szedtem bogyót. Valamiért szerettem vele a kiflit. Pont elérte úgy a G-pontomat, hatalmasakat élveztem vele. Orgazmusa után valahogy úgy maradtunk, és bár levette a gumit, dörgölőztem hozzá. Fiatalok voltunk, elég hamar felállt neki újra. A fenekem két félgömbje közt volt a meredt farka, aztán valahogy... Böködött, dörzsölt. Tudta, hogy a puncimba nem tolhatja vissza a nedvektől lucskos, ondót szivárgó szerszámát. Aztán valahogy odaigazítódott. Lassan, tapogatózva. Mindkettőnknek új volt. Először visszahúzta, aztán bátorítottam kicsit, de nem tudtuk, mi sül ki ebből. És valahogy beigazította, miközben a cicimet markolászva ölelt, és gyengéden a nyakam csókolta. Nagyon lassan, nagyon figyelmesen kezdte, milliméterenként haladt, amíg át nem ért a makk a záróizmon. A belőle szivárgó nedvektől eléggé csúszott, hogy bejusson. Mit mondjak, valahogy úgy is elérte a G-pontom, és különösen, amikor a keze átváltott a csiklómra, miközben az izgalmasan „tilos” úton járt, valahogy... Nincs mit szépíteni, elélveztem. Ő is. Soha többé nem csináltuk, azt mondta, „nem lesz rajongó”. Talán „valami” szembejött a farkának odabent, ami eltántorította a jövőbeli próbálkozásoktól. Emlékszem, nem nyomta mélyre.
Ezzel az emlékkel súgom az óriásom fülébe a „no”-t ami itt az igennek felel meg értelmileg, holott a közben eltelt úgy tizenhárom évben... Mindegy is, a lényeg, hogy szerencsére a szállodában reggel sikerült ott hagynom, ami már több mint egy napja gyűlt bennem. Szóval talán szabad a pálya...
Elém hajol, de csak az egyik lábamból bújtatja ki a nadrágot és a bugyit, az iménti „lengetem az egészet” stílus jegyében. Felemelkedik, hozzám simul, valahonnan fentről szájon csókol. Lábujjhegyen viszonzom, még így is alig érem el az ajkait. Remeg kissé. Úgy érzem, ez a vágy, ami benne van, éppen olyan izgatottsággal tölti el, mint engem. Az ő remegése tömény zsigeri követelőzés, az enyém némi félelemmel vegyes szégyenérzet. Ezt nem igazán terveztem így. Egyáltalán terveztem valamit? Azt biztos nem, hogy a „rossz lukamba” fognak tolni egy jókora farkat.
Megfog, megfordít. Hassal (és mellel) nyom a mohás, nyirkos kőnek. A hátam már megszokta, de... Most érzem először, hogy olyasmi fog történni, amire nem igazán vágytam. Hogy tényleg megerőszakol, valamilyen szinten. Eddig nem okozott csalódást, de tényleg tartozom neki egy kiadós orgazmussal. Ennyi jár. Essünk túl rajta, lesz ami lesz, majdcsak túlélem, csak Chip és Dale bírák ki, és ne egyen ide senkit a fene a sziklához.
A kőnek szorít, és a bal lábam felemeli, majd kb. csípőmagasságomban, vagy talán magasabban a sziklára szorítja. Elég hajlékony vagyok, amit egy morgással nyugtáz, tetszik neki.
– Nice! – önti szóba is.
Önéntelenül elmosolyodok. Még valami, ami tetszik neki. Spiccbe tartom a lábam, igazából mindkettőt. Ezzel egyrészt csökken a feszítő széttártság érzés, másrészt magasabb leszek lábujjhegyen. Még így is túl nagy hozzám képest. Próbálok beszélni a fejével, amíg dicsér:
– Gyengéden, kérlek! Ne vagyok felkészülve... – próbálok visszafordulni, és úgy a szemébe nézni, de nem nagyon megy. Az angol nyelv itt kivételesen leíróbb. Felkészülve se vagyon vagyok, de az „I'm not prepared' itt azt is jelenti, hogy felkészítve se vagyok.
Csak mordul egyet és már meg is érzem, hogy a hátamnak szoruló teste egy része a fenekemnek nyomódik. A jobb kezével lenyúl, miközben a ballal a mellem szorítja úgy, hogy a lábam a hónaljában van. Szinte elképzelhetetlen a póz, de kibírom. Már csak azt nem tudom, hogy fogom így elernyeszteni magam, hogy beengedjem.
Az ánuszomnak nyomódó, így is érezhetően lucskos makkja kőkemény. Nem vágja belém, ez már haladás, de nem tudom, meddig lesz türelmes. A lábam feszül, a mellemet szinte széttépi, a makkja nyomul, egyre nagyobb erővel. Icipicit visszahúzza, igazít, újra.. Megcsípi a mellbimbómat, amitől felszisszenek, tartja egy darabig, ami eléggé fáj. Aztán elengedi. Nem azonnal, lassan. Enyhül az égető érzés, enyhül a fájdalom, a hirtelen jött görccsel együtt. A farka nyomul, a testem... Önkéntelenül elernyed, ahogy megszűnt a túl erős inger, és...
Nem mondom, hogy olyan finom érzés, mint anno. De bent van, feszít és nyom. A makk talán átjutott. Még nem egészen, de innentől már talán nem lesz gond.
Megáll, a nyakamba liheg, kissé lejjebb engedi a kezét, a lábam feszülése is szűnik. A keze eltűnik, a lábam viszont a sziklán marad. Kitárva, a kőnek nyomva, a hajamat borzoló forró leheletétől fűtve fázom a kövön, miközben egy része bennem van, csak épp pár centivel „elvétette” a lyukat. A feszítés hasonló, de valahol a bennsőmben a kitöltöttség érzése is megjelenik. Egyelőre enyhe ürítési kényszerrel, de ahogy nagyon lassan tolja beljebb, a fura, nem tapasztalt, szégyenérzettel, undorral és fájdalommal vegyes érzésben előbújik a kellemes, a telepunci-fílingre hajazó inger is.
Kicsit megszűnik a nyomás, amivel a kőnek taszajt, a farka is kijjebb jön, bár még nem is volt bent túl mélyen. Eltávolodik, ami hiányérzetet okoz. A testének melege nyugtatólag hatott a hátamon. Nem igazán ismerem fel a hangot, csak amikor valami a fenekem két dombja közt a vágatra csöppen. Elvéti kicsit, ezért most már tényleg harákol, de elég kulturáltan köp le újra. Már ha a leköpés kulturáltnak nevezhető. Kiveszi a farkát, végighúzza a farpofáim közt keletkezett „vízesésben”, majd az előbbinél határozottabban visszatolja a seggembe. Felnyögök, mert a váltás gyors, de szinte már kívánom. Olyan furán üres voltam nélküle. Beleborzongok, de állom a rohamot. Mélyebbre tolja. Feszít rendesen. Az érzést nehéz megfogalmazni, nem is igazán akarom, csak átélem. Elkezd mozogni, miközben a kövön lévő bokámat szorítja a bal kezével, a jobbal pedig a nyakamat. Nem olyan gyors, mint a puncimban volt. Nem tudom, a nyála vagy az előváladéka, de egész tűrhetően csúszik ki-be. Kissé húzódik, kissé feszül, de minden lökéssel fogy a kellemetlen és nő a kellemes érzések mennyisége. A kőnek szorulok, arcom is már a mohán, a jobb szemem ki sem tudom nyitni, de már a balt sem akarom. Az övé vagyok, használjon. Nem érdekel, ha ez az ő pillanata. Neki legyen jó, megérdemli. Most már tudom, hogy nem fog ártani, vagy legalábbis nem akar. A testem is együttműködő, talán az ánuszomnak sem lesz baja, bár kissé minden lökésnél sajog.
Egyre kevésbé...
Aztán megáll, mégis történik valami. A bokámat elengedi, de a lábam a kő egy repedésén még mindig kapaszkodik, mintha falat másznék, és csak ennyire magasan találtam volna fogódzót, és percek óta gyűjteném az erőt, hogy fellendüljek. A teste már csak a jobb oldalamon nyom. A bal csuklóját pedig a belső combom hátuljánál érzem, amint betüremkedik a szégyentelenül kitárt lábaim közé. Aztán valami megjelenik a hüvelyemben. Hogy egy, kettő, vagy talán három ujj, nem tudom megítélni. Ha nem lenne a seggemben a farka, megmondanám, de így őrjítően feszít, hogy két lyukamban is van valami. Ráadásul a kint marad ujjai a nagyajkaimat nyomják. Akkor mérem fel a helyzetet, amikor épp majdnem fűbe, vagy legalábbis mohába harapok a kövön, illetve szinte letépem a körmeimmel előbbit az utóbbiról, amint az eddig szinte természetet simogató, szelíd tenyerelés helyett belevágom az ujjaim a sziklába. A két bennem lévő ujját behajlítja, amitől az ujjbegyei majdnem átszúrják a végbelem és a hüvelyem közti falt, illetve az ujjainak „könyöke” telibe trafálja a G-pontomat. A középső és a gyűrűs van bennem, a kicsi és a mutató pedig összeszorul, a nagyajkaimon keresztül nyomást fejtve ki a csiklómra. Csillagokat látok a feszítéstől és a gyönyörtől, amíg mozogni kezd bennem a farka, amit érzek, hogy szinte a saját ujjbegyeivel is simogat a falon át.
Ez nem a véletlen összjátékában valahogy kialakult anál, mint egy örökkévalósággal korábban, ez valami ijesztően, bűnösen és gusztustalanul megsemmisítő. Kétezervalahányszáz kilométerre otthontól, mégis pár méterre a gyerekeimtől, egy kő mögött, egy nevét-se-tudom pasival, aki egyre vadabbul döfködi azt a lyukat, ami eddigi életem során szinte kizárólag kimeneti volt. Nem is tudom, mit kéne érzeni, csak a nagyon halk morgását és szuszogását hallom, a hajamat tépi, megpróbál szájon csókolni, de annyira az én nyakam se hajlékony, anélkül, hogy eltörne. Ezért fülembe harap, miközben alig hallgatóan, de ebből a közelségből elég érthetően morog. Döfköd, nyomkod, présel, cirógat, kívül-belül. A testem kifacsarodva, a lábam, amivel a talajon állok, hamarosan begörcsöl, a gyerekeim...
Nem, nem tudok semmire se gondolni.
A pasi a fülembe hördül, minden eddiginél mélyebbre löki, oda, ahol még nem járt, és emiatt nem is elég síkos, ezért aztán fáj. Majd lüktetni kezd. Még hármat döf, miközben majdnem leharapja a cimpámat. Elemi erővel érzem az orgazmusát, a fenekemben (azta, a seggembe lőtte magát!), a puncimban (még mindig bennem az ujja!) a remegő fogaiban (ha csak egy picit növeli az erőt, tényleg rövidebb leszek egy fél füllel!), a morgásában (ami hamar lihegésbe megy át).
És akkor... Újra begörbíti a bennem lévő ujjait, talán megmasszírozza a saját farkát rajtam keresztül, tán hogy kipréselje belőle a maradékot bennem, de úgy odanyom a G-pontomnak, hogy csillagokat látok. Varázslatosan szépeket...
Önkéntelenül lecsúszik a lábam, csak remegek és görcsölök, rászorítok a két lábam közt maradt kezére, és valószínűleg a földre csúsznék, ha nem verném a térdem a sziklába és nem tartana még mindig nekinyomva, amíg elernyedt húscafattá nem válok, a természet természetellenesen szégyenteljes foltjává, amiből abban a szent pillanatban elkezd kicsorogni combomon végig az ondó, hogy a makkja kicsusszan az ánuszomból.
Megfordít, de alig állok a lábamon. Lenéz rám, ismét a tenyerébe fogja az állam, és a szemembe kérdezi:
– Are you OK?
Oké vagyok, persze, csak épp válaszolni se tudok. Egy csókot lehel a számra, közli, hogy „tüsszentek”. Felhúzza a nadrágját, beigazítva ami még mindig nehezen fér bele, aztán még int nekem, majd ott hagy. Mint egy viking a halott prédáját. Azt hiszem, ez így tökéletes.
Lecsúszom, hátam végigsúrolja a mohás követ, ahogy meztelen alsótesttel és még mindig a nyakamban lévő pólómmal, a szalmakazallá lett hajam közé kúszó ujjaimmal guggoló pozíciót veszek fel a kő mögött.
„Mit gondolna most rólam az anyám”? – jön az első felismerés, amikor az orgazmusom lila köde teljesen elenyészik. Aztán a saját gyerekeim jutnak az eszembe. Mielőtt ők is mit gondolnának, ha itt találnák az anyjukat, csöpögő segg...
– Ó, a francba! – sziszegem.
Magam alá nézek. A bugyim és a gatyám a koszban, de valami isteni csoda folytán legalább nem arra folyik a norvég ondója. Találok három zsepit a bal szememben, az egyik még nem (nagyon) taknyos. Megpróbálom még guggolva kipréselni magamból amit lehet (elég fura érzés...), aztán odaszorítom. Nem akarom megnézni a produktumot, csak összehajtogatom és egy (taknyos) zsepibe bugyolálom a szégyenteljesen elhasználtat. Átvillan az agyamon, hogy elrejthetném a tűlevelek alá és itt hagyhatnám, eléggé undorodom tőle, magamtól, az egésztől. De Norvégiában vagyok, így inkább zsebre teszem. Percekbe telik, mire rászánom magam, hogy felhúzzam a nadrágot, „nyugalmi helyzetbe” húzzam a pólómat és kisétáljak a kő mögül. Szerencsére nem hallom a nevem. Nem azt, hogy ingyenkurva, hanem hogy „anya”. A gyerekek valahogy mit sem sejtve túlélték. Remélem... Gyűjtök pár szép tobozt, jobb híján a pólóm elejébe (kivillantva a köldököm), és visszasétálok a fa alá, ahol hagytam őket. Pontosan ugyanabban a helyzetben vannak.
Amíg megharcolok a kölykökkel, hogy „csak ezt a részt!”, és várom, hogy vége legyen, de egyáltalán nem tudok elmélyedni a harsány és balga rajzfilben, ezt az érzést is elraktározom. Nem szeretek listákat állítani arról, hogy melyik volt életem orgazmusa, és az iménti benne volt-e az első ötben, de az biztos, hogy az iránti igényem, hogy letussoljak, igencsak dobogós. Már-már azon gondolkodom, hogy lehetne berongyolni ebbe a felelőtlenül hideg tóba, hogy minden fizikai és erkölcsi mocskosságommal megfertőzhessem, de rájövök, hogy nincsenek meg a technikai feltételek. Bár úgy terveztem, hogy maradunk még, és a tobozok is tetszenek a kölyköknek, de valahogy fel akarom nyalábolni őket, hogy visszainduljunk a szállodába. Kicserélem a vizes cipőjük (a hátizsákomba kerül, legyen abban is mocsok, ne csak bennem), rájuk meg a szandál-zokni, ami bármilyen legendás, ők még kicsik, és jelen esetben funkcionális.
Az időérzékem elvész. Ne tudom, menyit töltöttem a kő mögött, meddig tartott összeszedni a gyerekeket. Az óriás – ha figyel is egyáltalán – nem nézek rá. Még mindig a padnál ül, de mostanra valóban belemélyedt a telefonjába. Megpróbálok rákacsintani, talán még utoljára életemben megnézni, mielőtt az ösvényre fordulunk, ami a piknikezős hely felé, majd a szálló felé visz. Nem nagyon reagál, bár éppen rám pislant, és talán egy mosoly is megvillan a szája sarkában. Valamin nagyon gondolkodik, talán ő is az eseményeket elemzi. Ott hagyom, ahogy ő engem a kő mögött.
Az ösvényre fordulva szembetalálkozom saját magam jó tíz évvel későbbi verziójával, csak amolyan norvég kivitelben. Egy ötvenhez közeledő negyvenes nő, két nagyobb és egy kisebb kamasszal. A gyerekek első ránézésre se túl lelkesek a sétától, de még épp hat rájuk az anyai szó. Vajon ő is egyedülálló anya? Nyilvánvalóan kellemes a tó, de neki nem lehet újdonság. Nem hiszem, hogy ugyanazért jött, amiért én. Vagy legalábbis amiért én sem terveztem, hogy jövök. Az óriás még mindig a padnál ül. Elmosolyodom. Ha ez a nő véletlenül ugyanazt akarja, egyrészt nem biztos, hogy el tudja csábítani, másrészt eléggé kifárasztottam a harcost...
Aztán lesápadok. Önkéntelenül is hátranézek, mielőtt elkanyarodna az ösvény. A nő egyenesen a padhoz megy, üdvözli az óriásomat, aki ad neki egy puszit, majd a gyerekeket is maga mellé ülteti. Még a hasonlóságot is könnyű felfedezni!
Laci titkárnője és a Deákné vászna. Én sem vagyok jobb vagy más. Na, tessék! Remélem, nem lesz gondja belőle senkinek...