Kurtafa - 8

28.
Másnap délelőtt 10 órára hívták meg a vályogvetők vezetőjét, Krapajt. Izgatottan gyűltek össze Irmánál az apácák, Kece, mint közvetítő és természetesen Margó is jelen volt a nagy eseménynél. Pontosan tízóraikkor megcsörrent a telefon és bejelentkezett a Csicsófalvi posta. A telefonnál egyenesen, maga Krapaj volt hallható, amint reszelős, jellegzetesen cigányos hanglejtéssel beledörgött a kagylóba.
– Ki vagy? Itt én vagyok!
– Itt meg Kece vagyok, sógora’.
– Hunnan’ beszélsz?
– Csak innen a szomszédbul’, Kurtafáról.
– Mi van, ég a ház? Mi olyan sürgős, hogy korán reggel kirángatsz az ágyból?
– Lenne egy kis meló számotokra.
– Mekkora, az a kicsi?
– Betart vagy három hónapot sógora. Legalább négy épületet kell kivetni, felhúzni, bepucolni…
– Fizetség?
– Nem fogtok rosszul járni.
– Asszonnyal, gyerekekkel együtt megyünk csak.
– Gyertek!
– He’, Kece, aggyad' a megbízódat! Hagy váltok véle’ egy-két szót!
– Jóvan’ adom.–mondta, és Pemetenénő’ kezébe nyomta a kagylót.
– Dicsértessék.
– Neked is! – mormogta fogai között Krapaj. Majd rákérdezett
–Ki vagy ott? Valami apáca tán?
– Eltaláltad fiam: apáca teli bukszával. Velem jól fogtok járni! Gyertek, amennyien csak tudtok, sok munka lesz, tárt karokkal várunk benneteket! Hányan vagytok gyermekeim?
– Ha, jól megszámolom anyám, a gyerekekkel együtt huszonnégyen.
– Akkor szedjétek a sátorfátokat, és üljetek fel egy teherautóra! Hozzátok a szerszámaitokat és szeretettel várunk benneteket!
– Mennénk mi, de nem tudjuk, hogy hova?
– Fiam, pakoljatok össze és holnap reggel ott a két, platós teherautó értetek.
– Hát a lovasszekerekkel, lovakkal mi lesz, nem hagyhatjuk itthon?
– Kössétek a teherautók után őket!
– Anyám, négy szekér hat ló van. Kellene egy lószállító furgon is.
– Küldöm. Egy úriember fog értetek menni, aki idevezeti a forspontot.
– De, legyen a Kece is velük, mert nem biztos, hogy idetalálnak! Adja vissza nekem a Kecét anyám!
– He’, Kece, tudod most hun’, tanyázunk?
– Hunnan’ tudjam sógora? A múltkor még a Csiszlikóban, a nagy kubikgödrök mellett tanyáztak.
– Ott már befejeztük a munkákat. Húszezer vályogtéglát vetettünk öt házhoz. A tapasztás van hátra, majd elvégzik a Bugiék. Most a Bügében tartózkodunk, a Savanyúrét mellett. Azt a lapost parcellázzák. Ott lesz munkánk, ha lesz… bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Na, a Bügében megtalálsz minket.
– Rendben bátyó! Holnap délelőtt ott vagyunk. Kapkodják össze a cókmókjukat, aztán hátra se nézve úgy elhozom magukat onnan, hogy még a lábnyomukat is belepi a por!
– Bár a Devla szóna’ belűlled’! Csácsumi’! – mondta és letette a kagylót.
Miután végetért a beszélgetés komoly szervezőmunka kezdődött. Yeti elvállalta, hogy megrendeli a szállítójárműveket. Személyesen fog bemenni Egerszegre a teherfuvarozó vállalkozóhoz. Kece pedig megkeresi a vályognak legjobban megfelelő agyagos területet a határban. Miközben így tervezgettek felmerült a kérdés. Margó vetette fel.
– Azon gondolkodom, jár az eszem kereke, hogy az Ökó programba, ha belépnénk, és pályáznánk az EU-ba, akkor hatalmas összeget kapnánk a természetes anyagú házépítésekre. Össze kellene kapcsolni, az alapítványlétesítést ezzel az Ökós szisztémával.
– Az isten szólt belőled leányom! – jegyezte meg Pemetenénő felcsillanó szemekkel.– van nekem egy karitatív gondolatom is ezekkel, a dolgokkal kapcsolatban.
– Éspedig?
– Ha, elkészül az Öregotthon, azaz Elízium, akkor oda személyzet is kell! Összekapcsolnánk a cigányság felemelkedési és letelepítési programjával a munkahely teremtő programot, ahogy ti nevezitek. Erre is lehetne pénzt kicsikarni a Magyar Államtól.
– Anyám, az ötlet briliáns. Megépítettjük a cigányokkal a saját házaikat. Szocpolból és segélyekből, kölcsön nélkül, önerőből.
– Mit szólsz ehhez Kece? –fordult élete párjához Margó. Kece szomorúan ingatta nagy, busa, gúnárnyakán ülő zanzafejét, majd megszólalt.
– Nehéz ügy. A cigány, nem azt mondom, hogy nem szeret dolgozni, de úgy van vele, hogy pár órácskát elbogarászik, aztán abbahagyja a munkát. Mikor kérdezik tőle a gazda, mért hagyta abba, megszólal: ma mán’ ettem. Ez azt jelenti, hogy annyit megkeresett, ami arra a napra futja kajára, piára neki…
– Eszméletlen! –éktelenkedik kigűvedt szemekkel Margó! –szociológiai szempontból, persze érthető. Úgy állnak a munkához, hogy más is hozzáférjen. Sima ügy, ez a cigány szolidaritás.  Hagy részesüljenek mások is munkából! Nem úgy, mint a magyarok, hogy látástól mikulásig güzülnek, aztán a stresszbe belepusztulnak.
– Na, azért a vályogvetők azok mások. Ott a járni tudó porontytól, az aggastyánokig mindenki úgy, olyan összehangoltan dolgozik, hogy jó nézni. Krapaj a vajda. Ő vezényel, a többiek meg járják a rókatáncot! Mert a törekkel, pelyvával, szalmával bedagasztott sarat addig kell taposni, míg aztán lehet taligázni az öntőformákhoz. Tulajdonképpen blokkvetőn és agyagon kívül csak a munkáskezek kellenek ehhez a munkához. És természetesen a nap, amelyik kiszárítja a vályogtéglákat.
– Hogyan oldjuk meg az élelmezésüket?
– Ők maguk gondoskodnak róla. Nyilttüzi kondérjaikban megfőzik az asszonyok, ami az napra kell nekik. Pénz kérdése az egész. Ami előleget kiutal nekik Pemetenénő, abból fenntartják magukat. Aztán ahogy száradnak a vályogtéglák felépítik a saját kunyhóikat belőlük, hogy védve legyenek az eső elől. És amint halad előre az építkezés, a végén ezeket a kunyhókat is széjjelbontva, azt az anyagot is beépítik az öregotthonba.
– És, mi lesz a házaikkal?
– Ezt bízzuk a jövőre. Ha fantáziát látnak a letelepedésre, akkor a falu állami földtartalékából kiutaltunk nekik ingyen házhelyeket az út másik oldalán lévő Savanyúrétből. Legalább az utca másik oldala is benépesül velük. Arra az egész projektre adunk be egy pályázatot. A pályázati pénzből megvásároljuk a cserepeket, közműveket és a Kovács Miskával felépítettjük a házaikat.
– Margókám lelkem, akkor megtennéd, hogy lemenedzseled ezt az oldalát a dolognak? –kérdezett rá Margóra Pemete.
– Természetesen Pemetenéni. Mindent előkészítek. Megírom a pályázatokat és benyújtjuk őket az UNIO-ba. Ehhez azonban az is kell, hogy az alapivá ny mielőbb jogi személy legyen. Holnap együtt bemegyünk Kókányfára megérdeklődni, hogy állnak az ügyek. Megkérdezzük, hogy a volt Kurtafai földeket miként lehetne megváltani, vagy megvásárolni közcélra az államtól.
– Rendben van leányom. Amíg Kecéék odalesznek a nagy úton, addig mi átmegyünk Kókányfára. Elintézzük a függőben lévő ügyeket. A nagy tanácskozás közepette észre sem vették, hogy Irma kivonult a konyhába. Gőzölgő feketekávéval tért vissza.
– Hoztam egy kis észmozgató, frissítőt!–tette le az asztalra, a tálcára helyezett kávéscsészéket és a kávéval teli kancsót. –töltsetek magatoknak, és annyi cukrot tegyetek belé amennyit, kívántok! –mondta és elsőre magának töltött, s két mokkacukrot pottyantott a csészébe. A többiek követték a példát. A kávé kortyolgatása közben az apácákat faggatta.
– Hogy megy a tanulás lányok? Hagy hallom mit tudtok? –az apácák összenéztek, és szégyenlősen pötyögték.
– Jó napot… keérem… koszonom.  Ety’, ketto’, öt… nyóc’. Hogy van?
– Ó, de csecsék vagytok! Hogy csárázom' a bulátokat'! –áradozott Kece, de egy hatalmas Margótól kapott nyakleves belé fojtotta a szót.
– Jól van, na… még dicsérni sem lehet?
– Így nem. Nem cigányul, magyarul tanítjuk őket! Majd, ha megtanulták a magyar nyelvet, akkor nem bánom, ha tanítgatjátok őket, persze a te kivételeddel. Nem szeretném, ha túlságosan belemélyednél a korrepetálásukba Kece! –vonta össze a szemöldökét Margó.
– Én már alig várom, hogy gyerekzsivajtól és kutyacsaholástól legyen hangos újra a falu.–jegyezte meg Irma lelkendezve.
– Lesz benne módod hamarosan, ha megszületnek az első Kurtafai telepesek gyerekei!–tette helyre Irma eszekerekit a helyes vágányra Yeti, de Irmát nem lehetett leállítani, csak fújta a magáét.
– Elsőknek szülünk mi, ketten Ramónával, meg, ha minden igaz majd a Margó. Addig meg gyereknek ott lesznek a kis cigánypurdék, őbennük gyönyörködünk. Ők is a mi kutyánk kölkei lesznek vagy mi a szösz!
– Van egy olyan gyanúm, hogy Katinénit hamarosan reaktivizáljuk, mint a paksi atomerőművet! – jegyezte meg Irma. – Mert az már biztos, hogy én az otthonszülés mellet teszem le a garast. Itt fogantam, itt is szülök. Ettől senki sem tántoríthat el.
– Természetesen itt a két nővérke is, akik segítenek a szülésben, ők Indiában naponta több szülést is levezettek. Értik a szakmát.
– Köszönjük Pemetenéni, alkalomadtán el is várjuk a segítséget!
– Isten áldásával! Ámen. – állt fel Pemetenéni és elindult az apácák élén hazafelé, hogy ebédet főzzenek maguknak és Gusztinak. Margó és Irma szintén nekiálltak a főzésnek. A férfiak pedig elindultak a Savanyúrétre megtekinteni a legalkalmasabb terepet a vályogvetéshez. Elmenetükben még Irma utánunk kiáltott.
– Hé, emberek! Vigyétek az iszákot! Enélkül rendes ember ki se mozdul. Mi van, ha annyi gombára leltek, hogy érdemes leszedni? Holnap gombapörkölt lesz az ebéd! Na, most már indulhattok! –mondta, miután felszermázozta őket és nyakukba akasztotta a gyékénytarisznyát.
29.
Másnap Pemetenéni beöltözött legszebb apácaruhájába. Fejére feltette a ragyogóan fehér, kikeményített fityuláját. Nyakába akasztotta rózsafüzér morzsolóját, rajtata hatalmas aranykereszttel. Benő elállt a furgonnal és Margóval, Yetivel kiegészülve beültek,s elindultak hatalmas port kavarva Egerszegre. A városba érve felvették Miskát, a pallért. A tervezővel ott találkoznak a Városházán, és együtt mennek az Építési Osztályra benyújtani a tervrajzokat.
A tervező, Kucsera Vince építészmérnök már a kész tervrajzokkal várta őket. Amint beléptek az irodába megcsapta orrukat a finom, frissen főzött kávé illata. Mancika bevezette őket a tárgyaló szobába, és pillanatnyi türelmet két.
– Rögtön itt lesz a főnök, csak átment egyeztetni a jogásszal és az Építési Osztály vezetőjével, a Mocsár úrral. Ő rajta áll vagy bukik minden, ami a megyében történik. Amíg megérkezik mérnökúr hideg friss üdítővel, és forró kávéval szolgálhatok a hölgyeknek és az uraknak?–kérdezte, és a választ meg sem várva, máris térült-fordult és hozta a frissítőket.
Kisvártatva megérkezett Kucsera úr is, hóna alatt cipelve a hatalmas dossziéba helyezett tervrajzokat. Miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak a falon elhelyezett hatalmas parafa táblára egymás után, rajszögezte ki a részlet, és látványterveket. Pemeteméninek leesett az álla a csodálkozástól. Tenyereit összekulcsolva így kiáltott fel.
– Köszönöm neked Uram, hogy vezetted a kezét ennek a derék tervezőmérnöknek! Ez egy valóságos csoda. Ahogy leskicceltem, megálmodtuk. És a környezet, a kiszolgáló létesítmények, kész műremek. Gyönyörűséges!
A mérnök bezsebelve a dicséreteket a pallérhoz, Kovács Miskához fordult.
– Misikém, a részletterveknél szabadon hagytam az építőanyagok felsorolását, mennyiségi és minőségi együtthatóinak taglalását. Az energia és hőmegtakarítás szempontjait. Ez a te dolgod lesz. Megadod a paramétereket, és ha sínen lesz az ügy, ráérünk, utólag csatolni. A lényeg a pecséten van, hogy ráüsse a Csóka! –Csókának hívták egymás közt az Építési osztály vezetőjét, busa nagy, dús fekete hajkoronával ékesített fejének, keselyű arcából kiugró horgas orra miatt. A bozontos dús szemöldökök alatt kis fekete disznó szemek ültek, szigorúan fixírozva a kérvényt benyújtókat. Ezek a szemek röntgensugarakkal voltak ellátva és, bizony, hogy beleláttak a kérvényezők zsebébe, pontosan mérték, fel kiből mennyi jattot lehet kihúzni.
Miska rábólintott és kávéját kavargatva margóhoz fordult. –hogy állunk az UNIÓS támogatásokkal? Elkészültek a pályázatok?
– Két nap, két éjszaka dolgoztunk rajta Pemeteménivel és sikerült benyújtásra, készre összehoznunk. A mellékletekre lenne még szükségünk.
– Miféle mellékletekre? Úgy tudtam, hogy a Misszió munkahelyteremtő és beteg, öreg egyedülálló karitász tevékenységre jogosult és erre kéri a támogatást. Ehhez nem kellenek az építési engedélyek, csak telephely és mehet a dolog. A telephely és a misszió be lett jegyezve. Megvan vállalkozói engedély, az adószám, mehet a bicikli, jöhet a pénz!
– Igen, csakhogy változott a helyzet.–vetette közbe Yeti. –El kell, hogy mondjam, mi Margóval az UNIÓ-nak dolgozunk. Kihalásra ítélt falvak elnéptelenedéséről és a halott falvak újjáélesztéséről írjuk a disszertációnkat közösen. Kapóra jött nekünk az apácák letelepedése. Gondoltunk csavarunk egyet az UNIÓ tökén, és a Környezetvédelmi szempontokat, a természetes alapanyagok felhasználását is beadjuk nekik. Erre is óriási összegeket lehet lecsípni tőlük.
– Nem rossz. De ez már részletkérdés. Most a létesítmény terveinek elfogadtatása és az építkezés engedélyezése a fő cél. Erre kell nekünk a jogász.–mondta és Mancikához fordult– megjött már a Stikli úr?
– Kinn vár az előszobában. Behívjam?
– Nem kell, majd együtt megyünk át a főnökhöz vele. Álljon, azaz üljön készenlétben!– mondta és Kovács Miskához fordult.
– Mihály a többi a te dolgod. Erő, eszköz számvetés, szervezés, anyagbeszerzés a te dolgod. Én ezzel nem foglalkozom, te vagy a fővállalkozó. Hogy mire tudtok pályázni, rátok bízom. Azért szeretném tudni, miben sántikáltok?
– Kucsera úr–szólalt meg Margó–töredelmesen bevalljuk, hogy vályogból akarjuk megépíteni a létesítmény. Erre egy brüsszeli pályázati honlapon bukkantam rá. Egy milli8ó EURO erejéig lehet pályázni, amíg a keret tart. Egy hete írták ki, tegnap már elküldtem emailban a pályázatunkat.
– Honnan vesztek ennyi vályogtéglát? –fordult Miskához.
– Az még a jövő zenéje, de megoldjuk.–vakarta a fejét Miska. Pemetenéni mentette meg a helyzetet.
– Holnapra itt lesznek a vályogvető cigányok! Egyenesen Szamárból hozattuk őket, retyerutyától, ingestől, gatyástól, pereputtyal együtt. Folyamatosan fogják vetni a vályogot.–honnan veszik az agyagot, szalmát, töreket?
– Részletkérdés Vince! –vetette közbe Kovács Miska– az alapok kiásásával is, nyerünk több köbméter földet, aztán majd lesz valahogy. Az adalékanyagok beszerzése a mi dolgunk. Hozunk a közeli Magyar Kínai Barátság TS Z-ből.
– Áldásom rátok!–legyintett Vince úr és intett, hogy menjenek át az Építési Osztályra. Kifelé menet csatlakozott hozzájuk az ügyvéd úr is.
A párnázott ajtó mögött megbúvó puritán egyszerűséggel berendezett irodában a hatalmas íróasztal mögött ülő Osztályvezető félelmetes benyomást keltett. Pemetenéni elkezdte hányni magára a kereszteket, azt hívén egyenesen az ördög öregapjával találták magukat szemközt. Kicsit hagyta őket állni maga előtt, míg belenézett a dossziéba, majd unottan összecsapva hellyel kínálta a kérvényezőket. Aztán bozontos szemöldökeit összehúzva, hogy összeérve egy vonalat rajzoltak apró disznó szemei fölé megszólalt.
– Rendben van. Én megbízom Kucsera mérnökúr precízségében. Elindítjuk útjára a kérelmet. Amint visszaérkeznek a papírok, el kezdeni az építkezést!–mennyi idő ez édes úr?–kérdezi felajzva Margó.
– Ha minden szakhatóságra félévet számolok, az annyi, mint, annyi három év. Jó esetben kettő…– A jelenlevőkben megállt az ütő. Az apáca egyre hányta magára a kereszteket, Miska csak somolygott, és összevillant a tekintete Kucserával. Régi biciklisek ők már. Margó tért először magához a döbbenetből. Így fordult az osztályvezetőhöz.
– Ez ad, abszurdum! Nekünk félév alatt már kulcsrakészen állnia kell a létesítménynek! Különben elúsznak a pályázati pénzek.
– Addig egy kapavágást sem tehetnek, amíg a harminckét szakhatóság rá nem, ütötte a bélyegzőjét! A Köjál, a Környezetvédők, a Zöldek, a Vízügy, az Erdőbirtokosság, a Bányakapitányság és satöbbi és satöbbi…
Yeti és Margó csak tátogott, Pemete imádkozott. Az ügyvéd törte meg a csendet.
– Természetesen vannak kiskapuk. Szerzünk egy előzetes engedélyt földkitermelésre, vályogvetésre. A cigányoknak egy KFT alapítunk, ezzel jogosultak lesznek földkitermelésre, vályogvetésre. Hogy aztán éppen az alapokból szerzik a földet, nagy csuda! Aztán nekiállnak az épület felhúzásának. Mikor állnak a falak, kérünk egy ideiglenes fennmaradási engedélyt…
Közben a szervek szépen kézről kézre adva tologatják az aktákat.
Mire megjönnek az engedélyek, már benn is laknak az öregjeik, erről mi gondoskodunk! –nézett jelentőséggel a csókaorrú osztályvezetőre–igaz –ezen, Főosztályvezető Úr?
– Igaz, igaz, de ugye anyám Ön is tudja, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, pénzbe kerül, ha kenni akarjuk az ügyirat kerekét. Aztán a szervek jóindulata, esetleg szemhunyása is pénzbe kerül, ezt majd a Stikli úr konkretizálja.
– Mégis mekkora összegről lenne szó?
– Nézzék, úgy divat ez minálunk, hogy a létesítmény bekerülési összegének a 15% a számolandó a kenőpénzekre. Ezt természetesen belékalkulálják a pályázati keretösszegbe. Az UNIO tejel. Maguk nem károsodnak, mi is jól járunk. Az ügyvédurat megbízzák a pénztechnikai bonyolítással. A többire ne legyen dolguk. Ő kezeli majd a folyószámlájukat és intézi a kifizetéseket. Akkor megegyeztünk? – állt fel a Csóka, és ráütötte a pecsétet az iktatószámmal ellátott ügyiratra.
– Nyugodtak lehetnek uraim, amíg engemet látnak. Fél év múlva avathatunk! Ha csak…
– Micsak? –kapták fel a fejüket egyszerre.
– Hacsak porszem nem kerül az ügymenet kerekébe.
– Mi lehetne, ami kisiklatná a szent ügyet?–dévánkozott Pemetenéni nagy szemeket kerekítve.–Imádkozom az Úrhoz.
– Hacsak a Zöldek bele nem finganak a nullás lisztbe! Ők aztán értik, hogyan szórjanak homokot a kerekek közé.
– Ó, hogy a sátán tépkedje ki a szemük szőrit azoknak a Zöldeknek, nem Amerikából szabadították ránk ezeket?–dévánkozott újfent Pemetenéni. Az ügyvéd felhomályosította.
– Kedves nővérem, ne aggódjék. A multik ránk küldték ugyan ezeket a felajzott zöldharisnyákat, de tudjuk, miként lehet elvenni a harci kedvüket! Euróval tömjük be a pofájukat.
– Istenkém, hát milyen korrupt országba csöppentem én bele. Mivé lettetek fiaim negyven év alatt? Zsebrákok uralják, szipolyozzák a nyomorú népséget? Mit lehet ez ellen tenni?
– Semmit, anyám! Együtt kell haladnunk a szennyes árral. Így az is a felszínen marad, aki nem tud úszni! – fejezte be a matróna felokosítását az ügyvéd majd elhallgatott és jelentőségteljes pillantásokat vetett az Osztályvezetőre, Csókára.
Miután mindent szépen elrendeztek, és sínre tették az ügyet Csóka negédes mosollyal fordult Pemeteménihez.
– Lenne itt még valami anyám. Úgy érzem, hogy ennyivel tartozunk a missziónak, hogy önöknek ajánljuk fel a nagy lehetőséget először. Igy pályáztatni sem kell, hanem fű alatt földbirtokossá tennénk önöket.
– Ki vele, mi semmi jónak nem vagyunk elrontói!
– Eladó a Büdös rét.
– Aztán micsináljunk' vele, he'?
– Gondolom beruházásnak nem, lenne rossz. hetvekét hektárról van szó. Potom 44 millióért az önöké!
– Nem sok ez azért a parlagfüves rétért?
– Asszonyom, ez befektetés. Gondoljanak bele mi mindenre, lehetne, majd ha a falu megcombosodik hasznosítani! Ki is lehet egy részét esetleg parcellázni.
– Addig meg fizessük a parlagfű miatti bírságot.–vetette közbe Margó.
– Inkább a tulajdonos fizesse, mint a Hivatal- vetette közbe somolyogva az ügyvéd.
– Szóval, 2o milláért vevők vagyunk rá! – vette be magát az alkuba Yeti. – Számolják bele, hogy megtakarítanak évi 8-10 milliót, amit ki kellene fizetniük a gaz lekaszálásáért.
– Minden megegyezés kérdése. Hívathatom a Földhivatal vezetőjét?
– Állunk elébe! – adta beleegyezését Pemete. Perceken belül ott állt a Földhivatal vezetője Gödény Tivadar, az összes okmánnyal.–mi a téma főnök?
– Tivadar, úgy érzem, hogy megfogtuk az isten lábát. Túladhatunk a Kurtafai réten, ami csak púp a megye hátán. Állami tartalékföldként van nálatok nyilvántartva. Úgy tudom.
– Jól tudod főnök.
– Mi lenne ennek az elidegenítési alapára?
– Silány föld ez, művelésre nem alkalmas. Úgy 8-9 millióra tudnánk leszorítani.
– Akkor számoljunk. Vagyunk mi, azaz én, az ügyvédúr, vagytok ti, az annyi, mint annyi, ha négyszeres szorzóval dolgozunk, akkor is, testvérek között is 40 millát megér.
– Még a bolondnak is megéri!–kontrázott rá a tervezőmérnök is. Nem sokat tévedtél Csóka!
– Akkor hát: áll az alku? – fordult az egybegyűltekhez. Margó Pemetéhez hajolva sugdolózott vele kicsit, majd Yetivel is konzultálva a tenyerébe csapott a hatóságnak.
– Holnap átutaljuk az ügyvédúrnak a vételárat.
–Holnaptól a Misszióé a terület, azt tesznek vele, amit akarnak, csak parlagfű ne legyen rajta, mert szigorúan büntetjük magukat!
– Isten nevében Ámen! –mondta Pemete és tenyerébe csapott a hatóságnak.
30.
Gusztibá',szokása szerint kinn ücsörgött a ház előtti pletykapadon, elnyúlva heverő hű kutyájának a hasán tapodva. Szájában az elmaradhatatlan csibukot szíva a semmibe bámul. Az idilli csendet hirtelen motorzúgás hangja veri fel. Mintha harckocsik közelednének. Gondolkodásra nem sok ideje marad, mert máris a ház előtt állnak a hatalmas szállító teherautók. Hirtelen lónyerítés hangját hozza felé a szél. A megdöbbenéstől se köpni, se nyelni nem tud. Akkorát harap a meggyfapipaszár szopókájára, hogy csakúgy reccsen két odvas fogának szorításában.
– Ágyék az isten! Kiáltja felé a ponyva alól kihajoló cigányember.
– Nektek is–dünnyögi Guszti sandán méregetve őket.–hát titeket hunnan fújt ide a szél?
– Híttak' bennünket, oszt' gyüttünk'! Ehun' vagyunk-e!–mutat a ponyva alól előbújó teméntelen rajkóra, asszonynépre, ifjakra, vénekre. Lehettek vagy húszan-harmincan. Gusztinak igencsak elkerekedik a szeme, mire kinyögi?
– Csak nem ti lennétek a vályogvetők?
– De, biza’ mi lennénk. Jó helyen járunk-e? Ez az apácák háza?
– Mondhatjuk úgyis, de leginkább az enyém aztán az apácáké. Szóval titeket szegődtetett a Kece?
– Mi lennénk azok, valahányan. Meg tudná mutatni a terepet?
– Mámint', hogy mit?
– Hát ahunnan' ki kell termelnünk a Szeretet Otthon alapjaiból a földet.
– Ott, arra, amott…–mutatott az öreg a széjjelrágott pipaszárral hátra a porta végibe.
– Akkor mi meg le is táboroznánk ott az erdőszélen, hogy közel legyünk a munkagödörhöz.–mondta és intett a férfiaknak, hogy ódozzák' el a teherautók után kötött echós szekereket. Vezessék le a lovakat a platóról. Mikor lemálháztak, akkor a szekerekbe átpakoltak minden holmijukat, Krapaj, merthogy ő volt az, a bandagazda, kifizette és isten áldásával útjára, bocsátotta a szállítókat.
Végszóra megérkezett Krapaj is, aki elkísérte őket, de mielőtt Kurtafára érkeztek volna beugrott Kókányfán a Községházára bejelenteni a cigányok érkezését. A polgármester két marokra fogta lilára dagadt fejét, mikor meghallotta, hogy újabb cigány családok érkeztek.
– Idefigyelj Kece! Arról nem volt szó, hogy ránk szabadítod a rokonaidat! Lassan kilehet tenni a megtelt táblát Kurtafára.
– Ne féjjen' Zsiga bátyám, csak átmenetileg lesznek itt amíg kitermelik az építőanyagot az otthonhoz.
– Ezt már ismerjük fiam! Az oroszok is ideiglenesen tartózkodtak itt negyven évig! De, ezek rosszabbak az oroszoknál: ahogy én ismerem a fajtátokat, ahun' egyszer két jó szót szólnak hozzátok, onnan bottal sem lehet kiverni benneteket! De hát a misszió lelkén szárad! Majd gondoskodik a munkásairól. Nem állok jót a közbiztonságért! Az egyszem körzeti megbízottnak elég dolga lesz a kocsmában széjjelválasztani benneteket! –Kece csitítani próbálva, hízelkedni kezdett a polgármesternek.
– Zsiga bácsi! Ezek vándorcigányok. Mindent hoztak magukkal: szekeret, lovat, kutyát, baromfiakat. Építenek boglyakemencét, sütik maguknak a kenyeret, kerek lepényt. Kondérban főzik a bográcsgulyást, a platnin sütik a cigánypecsenyét! Dógos', tisztességes népek ezek!
– Bár az isten szóna' belüled' fiam! Te felelsz értük! Ha valami kavarc' lesz, akkor szorulsz velük együtt!
– Hogy én-e? Ugyan már hova gondol keed! Van azoknak vajdájuk: a Krapaj. Olyan rendet tart az, köztük, mint annak a rendje! Na, isten áldja magukat. Holnap aztán Pemetenéne bejelenti őket, ahogy illik. Én csak előre jöttem szóni', nehogy meglepetés érje kendteket. Na, isten megáldja! – emelte meg a kalapját Krapaj és elügetett Kurtafa felé.
Mire odaért, már az erőd alján állta cigányok hatalmas sátora. Az ekhós szekerek szépen egymás mellé húzva. A lovak kötőféken legelésztek. A két korcs eb vidáman csaholta körül a katlan körül ügyeskedő asszonyokat. Rotyogott a kondérban a cigány gulyás! Krapaj rögtön nekiáll kérdésekkel ostromolni Kecét.
– He, Kece fiam, hun van itten valami vízkivételi lehetőség, mert amit magunkkal hoztunk épp a főzéshez, meg ívásra elég?
– Jöjjenek utánam a purdék, hozzanak magukkal egy-egy ceglédi kannát! Megtöltjük, aztán majd holnap elmennek kordéval és lajtos kocsival hoznak maguknak. Mutatom nekik a forráshoz vezető utat, aztán én is hazamék', az asszonyhoz.–igy is tettek. A gyerekeknek megmutatta a forrást. Aztán hazaballagott Margójához. A cigányok pedig folytatták a táborépítést.
Délután megérkeztek a városból Pemetenéniék. Kovács Miskával kimentek a helyszínre, szemrevételezni a terepet. A kitűzők már pontosan kimérték, és mészporral bejelölték az  alaprajzot. Innen kell kitermelni a pincének és a szuterénnek helyet adó földmennyiséget. Mikor az építkezés területére értek már a cigányok felverték sátraikat és elkezdték a tábor berendezését. Miskáék a táborba mentek és Krapajjal leülve egy kecskelábú asztal mellé az árnyékba a kijelölt területre rálátva felvázolták a munka menetét. Miska kezdte a beszélgetést.
– Hanyas blokkokat vertek?
– A felénk szokásosakat: 30x30x50 centiseket.
– Rendbe van. Ki fogom kalkulálni mennyi a blokk szükségeltünk. Ez ráér, első feladat, az, hogy holnap ideállítok egy baggerest és kitermeljük nektek a pince helyéről a földet. Ebből elkezditek a vályogvetést. Az a javaslatom, hogy a kitermelt földet a Büdös-tónál rakatom le, ott lesz helyben vizetek és szabad terület a vályogtéglák rakattolásához, szárításához. A szalmát, töreket meghozatom nektek.
– Amíg a blokkokkal elkészültök, az alatt én bezsaluzom és felhúzom a pincét és a szuterént vasbetonból. Erre jön kívül, belül egy-egy hungarocell szigetelő réteg, szellőzőakna. Az alépítmény tetejére vízzáró réteget helyezünk el és innentől már vályogból, építünk. Ehhez nekem szükségem lesz segédmunkásokra. Tudtok-e biztosítani a betonozáshoz embereket, vagy mindenki a vályogvetéssel foglalkozik?
– Szabad munkaerőnk nincsen. Még az asszonyaink, a gyerekeink is a sarat tapossák, formáznak, rakatoknak. Viszont amikor már a felépítményt készítitek, akkor szívesen állunk rendelkezésre.
– Oké! Túl vagyunk tárgyalva, Kecével szerződtetek a faluból négy embert addig amíg ti végeztek. Megegyeztünk?
– Meg.
– Mennyiért adtok egy blokkot?
– Hatvan Forint.
– Sok. Ezért már itongot is kapok. Az is szigetel.
– Igen, csakhogy a’ nem természetes anyag. Arra nem jár az UNIÓS pénz. A vályog az unikum. Már az őseink is ebből építkeztek, még Egyiptomban. És a vályogpiramisok, ha nem tévedek négyezer éve állnak. Csak a külsejét vonták be mészkővel.
– Látom tájékozott vagy. Én is utánajártam a dolgoknak. Szatmárban harmincforitért adjátok a vályogblokkot. Egyezzünk ki negyvenben!
– Akkor már megyünk is tovább!
– Nembánom legyen negyvenöt.
– Ötven.
– Ötven, de ebből öt az enyém. Értettük egymást?
– Hogyne, világos, mint a vakablak. Az apácáktól lerántjuk 50 Forintért darabját, és zsebből fizetünk neked darabonként öt forintokat, jutalékként.
– Akkor hát: csapjunk egymás tenyerébe Krapajkomám! Ágyesz-bugyesz! Aztán ha elszegődtök mellém segédmunkásnak, ugyanezzel a szisztémával járunk el. Én elszámolok nektek, mondjuk ötszáz Ft-os órabért, Te megkapol' belőle négyszázat, a munkásaid meg háromszázat. Mindenki jól jár. Az apácák meg fizetnek, mint a köles.
Miután így megegyeztek Miska visszament a házba az apácákhoz megbeszélni a költségeket. Az apácák szó nélkül belementek az előkalkulált bekerülési összegbe és másnap Miskának megnyitották a számlát. Miska pedig azonnal nekiugrott a munkának. Mert Miskánál, ha munkáról volt szó nem volt pardon.