Kurtafa-17...ez a harc lesz a végső!...

Kurtafa – 17 – „ez a harc lesz a végső…”
63.
Kurtafán igen savanyú pofákkal van teli mostanában ivó. A nép egyik csöbörből a másik csöbörbe esett. Mindenki leszegett fejjel iszogatja savanyú borát az ivóban. Károlybácsi a pultot támasztva a plafonon mászkáló legyeket számolja unalmában, annyira megcsappant a Kurta kocsma forgalma. A roggyant lábú asztaloknál a szokásos társaságot találjuk. Folyik a megszokott kártyacsata. Miközben Fejgli Csula emeli a bankot, foghegyről közbeveti.
— Hallottátok a legújabb hírt?
— Nem — mormogják fogaik közt szűrve a szavakat.— mondjad már, aztán terítsük ki a lapokat! — Fejgli laposakat pislantva körbetekint, aztán megszólal.
— Az a sanda gyanúm, hogy a kormány megint betlire játszik!
— Az annya’ szenit’! — hörgi szemeit forgatva Dikóné!
— Mit agyaltak már megint ki?
Ekkor lép be Primőr a másik zöldséges. Megáll a kártyázók mögött és kibicelve megszólal.
— Hallottátok a hírt: lesz internet, és mobil teló’ adó? — A kártyázók Fejglire sandítva összenéznek, és közben kiterítik a lapokat.
—  Re betli! Az anyjuk kutyúristenit! Ha ezt meg merik tenni, lesz itt csúnyavilág! — Bődül el Börcsök a kirúgott gátőr. Nem eléggé nyúzták eddig is a népet, még ezt is?
— Mé, Sanyi bátyám, van magának ilyen izéje, Internetije? — néz rá Krapaj ártatlan szemekkel. Börcsök kivágja magát.
— Az nincs, minek mindféle fricfranc’ az embernek? Nemigaz Józsibá’
— De, igaz. Én mán’ a TV-ét se kapcsolom be, mert teli van bűnügyekkel! Mán’ nem újság, ha a cigányok ellopkodják Kukutyinban a gazda aprójószágát! Az elegáns hír a fehérgalléros bűnözők milliárdos lenyúlásai. Az van most soron. Ezek ott fenn egymást nyírják.
— Utána, pedig összekacsintanak, mint Kádár apánk valaha, és mén’ a szekér tovább.— veti közbe Csócsa. Józsibácsi gubbaszkodva, zanzafejét vállai közé behúzva nagyot harap odvas fogaival a meggyfacsutorára, hogy csakúgy reccsen, majd egyet sercintve a hajópallóra, tovább szövi a beszélgetés fonalát.
— Akármit is mondanak, akkor jobb volt a népnek. Nyugalom volt. Most meg tiszta ideg mindenki. Nem lehet mán’ azt se megkérdezni, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” Könnyen megkapja az ember, hogy „hát magának, mi köze hozzá?”
— Karcsibá’! Egy kör sört az uraknak a kontómra! — adja le a rendelést Primőr és széket húz maga alá. Leül Dikóné mellé. Karcsibácsi pillanatra abbahagyja a legyek számolgatását, csapol, és sietve jő.
— Parancsoljanak az urak!
— Eb ura fakó! Kontra betli! — vág közbe Csócsa.
— A mi uraink mán’ nem Moszkvában székelnek, hanem Büsszelben’ — pöszögi közbe Fejgli Csula és üti a bankot! A többiek hűdötten néznek rá?
— Te ütöd a bankot? Eszednél vagy Csula? A bank üt-vág bennünket! Nyúznak, árvereznek, segbe rugdosnak, ha pofázni mersz a melóhelyen és máris az utcán találod magadat!
— Na, béküljünk— emeli koccintásra Primőr a poharát. Pár percre néma csend áll be. Csak a kortyolgatások kuruttyolása hallik. Úgy jár a nyeldeklőjük, miközben nyeldeklik a hűs nedűt, mint szomjas marháknak a vályúnál déli itatáskor. Az üres korsókat az asztallaphoz koccintva jelzik Karcsibának’, hogy viheti őket. Dikóné, miután besöpri a tétet, szivarra gyújt és örömében így rikogat’.
— Egy kör gyorsítót az uraknak Károly, az én kontómra! Eh, cudar világ! Úgy még sosem volt, hogy valahogy nem lett volna! Engemet is szopatnak az Evával. Mán’ 37%-ra emelték az idén. Úgy szopunk,mint a torkosborz!
— Tönkre ne menjen naccságosasszony’! — göcög jóízűen Krapaj. Valamiért csak megéri magának, ha marad. Mé’ nem választotta a 16%-os adót, ha ennyire macerás?
— Mondtam én egy szóval is, hogy macerás?
— Tuggyuk’ ám, hogy csak akkor ad számlát, ha idegen vásárol kendnél!
— Arra azé’ vigyázok, hogy ne kerüljek 47 ezer Ft-alá. Annyi számlát azért adok. Nem vagyok én hülye!
— Hát, ha magának így is megéri, spongyát rá! — Veti közbe Primőr, a másik zöldséges és koccintásra emeli a közben megérkezett pálinkáspoharak egyikét.
— Na, béküljünk! — koccint Dikónéval. — Csak nem veszünk a szaron össze komámasszony! Nekem is megvan a vevőköröm, magának is.
— Igazad van Pista, béküljünk: proszit!
— Gyerekek, én nem tudom, mit akar a kormány? Lehet ezt még fokozni? Megfejelni valamivel?
— Lehet — vág közbe Kece, a falu újonnan kinevezett gyepmestere. Ebadó, kutyaszar adó, hörcsögadó, házinyúladó és Fedák Sári, meg a csillagoség! Kontra! Rekontra! Szubkontra! Satöbbi.
— Elfogtam a piros ultidat! — kacag gúnyosan, Fejgli Csula, keselyűarcát fintorogva, felhúzva, úgy, hogy fekete fogai kilátszanak! Besöpri a tétet és máris újra  keveri a lapokat. Keverés közbe félvállról köpi a szavakat Kece felé.
— He’, hunnan’ veszed ezeket a marhaságokat, csak nem a saját kútfejedből merítetted, gyepmester?
— Onnan Csulabátyám, hogy látom. Naponta szedek össze a faluban kidobott, elkergetett ebeket, macskákat… menekül a nép a háziállatoktól.
— He’ macskaadó még nincs is! — hörkent’ fel Börcsök.
— Ami késik, nem múlik — szólal meg Dikóné és bemondja a betlit.
— Majd lesz az is — kummog’ Kece és bazsalyog’ a bajsza alatt.
— Látjátok cimborák, hogy a tárgyalások is egyhelyben topognak. Ki akarnak bennünket éheztetni az ájemeffesek’! — böki ki Csócsa és ujját felemelve egy újabb kört rendel. Dikóné igy reagálja le a dolgokat.
— Fújhatják a seggünket. Nem kell a pénzük, csak valami készenléti izének kellene, amolyan kamu pénznek… Ha nem adnak, megleszünk a’ nélkül is. Az Orbán vezeti a szabadságharcunkat.
— Ez az, vagy győzünk, vagy elveszünk egy szálig!  Höhöhö — nyerít fel Fejgli és megkontrázza Dikóné betlijét!
— Csócsa és Lófej, a másik asztalnál csak erre vártak. Menten rázendítenek az Internacionáléra: „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni háááát! És holnapra felfordul nálunk, aaa’ világ!”
—„ Háború van mostan a világban, isten sírja reszket a szent honban…” Ordítja Primőr kiveresedett pofával, teli torokból átköltve Vörösmarty versének pár sorát. Közben megérkeznek a cigányok a szárazfáikkal és bemelegítésül rázendítenek a kanásznótára. A kártyázók, italozók felugrálva, összekapaszkodva vadul ropják és beleordítják ebbe a vitustáncot járó vén Európa pofájába, hogy: —„hej, élet, élet kanászélet, ez aztán az élet/ ha megunom magamat, magam is úgy élek! „
Itt tartanak a dorbézolásban, amikor kinn megáll a Nagy Fekete Autó. Két szekrény nagyságú kormányőr lép be, és egyenesen Józsibácsihoz lépnek. Felkapják, mint a pelyhet, és már viszik is ki. Teszik az autóba, s meg sem állnak vele a Miniszterelnökségig. A cimborák összenéznek. Karcsibácsi lehúzza a kármentő rácsát. Fülüket, farkukat behúzva hazamennek a legények.
A Miniszterelnök idegesen járkál fel, s alá dolgozószobájában. Szinte tajtékzik a dühtől. Nem tudja lenyelni a békát, amit az Unió akar lenyomni a torkán. A Barossótól kapott kokiktól akkorára dagadt a feje, mint egy lopótök. Végső kétségbeesésében küldetett Józsibácsiért. Pár perc még,és kipattant a dolgozószoba ajtaja, és belép  Józsibácsit cepelő két marcona kormányőr.
— Pranancsára előállítottuk a célszemélyt!— Jelenti a magasabb rangú, és Józsibácsit talpra állítják a Miniszterelnökkel szemben. A Miniszterelnök ettől kicsit megnyugszik és int, hogy távozhatnak. Józsibácsihoz lép, kebelére vonva, hátát meglapogatva imígyen üdvözli.
— A magyarok istene hozott nálunk drága jótevőnk! — Józsibácsi vette a lapot és rákérdezett.
— Mi a téma főnök?
— Nagy baj van.
— Tudtam. Ha engemet hívatnak, akkor mindig nagy a baj.
— Csak maga és a barátai menthetnek meg bennünket és húzhatják ki az országot ebből a kelepcéből, amibe belekerültünk!
— Mi a feladatom? – kérdezi és a Miniszterelnök szintén kérdéssel válaszol.
— Mi kell a konszolidációhoz?
— Pénz, pénz és pénz, mondta annakidején Montecuccoli tábornok. És igaza volt.
— Ez az, ami nincs drága barátom.
— Ha, nincs, majd csinálunk.— vetette közbe Józsibácsi.
— Tudtam, mindég is tudtam, hogy magában bízhatunk!
—Mit kell tennem?
— Hívja ide a pokolbeli ördög barátait és még egyszer utoljára húzzák ki az ország szekerét a kátyúból!
— Hívom őket.— mondta Józsibácsi és egyet bucskázott a fején keresztül. Azon nyomban ott termett a kén kanördög. Kérdezik Józsibácsitól: — Mit parancsolsz édes gazdánk?
— Barátaim, segítsetek! Szarban a haza!
— Mit segítsünk?
— Pénzt kellene kisajtolnunk a népből!
— Csak ennyi a baj? Mindjárt prezentálok nektek két szakembert! — mondta és csettintett. Máris ott termett Károly Róbert királyunk a 14. századból és Rákosi apánk a 20. század közepéből. A Miniszterelnök szemeit dörgölve kissé elkápráztatta magát, majd látva a két illusztris személyiséget így szólt hozzájuk.
— Királyuram, Rákosi elvtárs, apám! Üdvözöllek benneteket! Tudtok-e valami gyógyírt a mi problémánkra? — Elsőre Károly Róbert szólalt meg.
— Látom, nagy a baj, de ki lehet ebből másznunk. Természetesen a népnek áldozni kell!
— Mi a javaslatod bölcs királyunk?
— Folytatni kell a megszorításokat. Nem szabad az adóprés szorításán engednünk!
— Lehet ezt még fokoznunk?
— Már miért ne lehetne? Be kell vezetnünk a kémény és a füstadót, a kapuadót,majd ha még ez sem elég az ablakadót!
— Gondolod, hogy lesz ennek hatása?
— Meglesz. Ha ezzel kisajtoltuk a népből, ami pénz még náluk maradt, akkor bevezetjük az aranyforintot, mint én annakidején?
— De, uram, mi lesz az Euróval? Ha így folytatjuk, sosem lesz Eurónk?
— De, lesz stabil aranyalapon álló valutánk. — A Miniszterelnök megvakarta fejebúbját és Rákosira tekintett. Rákosi mosolyra húzta, csupasz arcának békaszáját, kivillantva aranyfogait és megtoldotta Károly Róbert ajánlatát.
— Amikor 1945-ben, a második világháború vesztes és a fasiszta németek utolsó csahos kutyájaként a világ legnagyobb inflációját nyögtük, én is megteremtettem a Forintot.
— Könnyű volt magának, hiszen akkor kaptuk vissza az amerikaiaktól az aranyvonatot! Aranyalapra tudtuk helyezni a Forintot.
— Csak azt kaptuk vissza, ami a miénk volt— tette helyre a Miniszterelnök fejét Rákosi.
—De, mi honnan kapjuk vissza, amit elsíboltak elődeink, párttársaink? Nincs egy gramm aranyunk sem?
— Hja, nem kellett volna gyerekeim levágnotok az aranytojást tojó tyúkocskát, és az aranyborjút! Most nem állnátok itt!
— Mit tegyünk hát bölcs vezérünk?
— Próbáljátok kifacsarni a népből amit, lehet, mint jó Károly Róbert Királyunk is tanácsolta!
— És, ha a nép fellázad, forradalmat csinál?
— Akkor az Unió hadserege bevonul, mint az oroszok 1956-ban és rendet csinál.
—És hogyan tovább, ha leverik a forradalmunkat?
— Akkor az ördög cimboráitok, majd előhúzzák a kalapból jó Kádár Jánosunkat és mindent elsimít?
—Ennyi lenne csak?
— Cselekedjetek tanácsaink szerint és a többit bízzátok a kanördögökre!— mondta Rákosi és békaszáját bájmosolyra húzva, Károly Róbert királyunkat karonfogva eltűntek, mint Kossuth a ködben.
A kormány simán átverte a parlamenten, kétharmados többsége révén, az új megszorítási törvényeket. A nép eleinte hőzöngött. Megpróbálták még szorosabbra húzni a nadrágszíjakat, majd amikor már kezdett elszakadni a cérna, akkor cselhez folyamodtak. Először csak minden második ablakot falazták be, hogy kevesebb legyen az adó. Aztán befalazták a kéményeket. Minek fűteni, mikor gázra, fára, szénre sincs pénz. Különben is a füstölgés káros az egészségre. Aztán sorra falazták be, először a kocsibejáró, kétszárnyú nagykapukat, majd a kiskapukat is. Így spórolván az adókon. A kerítésen át ugráltak be a portára.
Aztán az okosabbak kitalálták, hogy le kell bontani a tetőket és be kell üvegezni a mennyezetet, hagy jöjjön be a napfény. A tetőablakokra még nem hoztak adótörvényt. Aztán betiltották nyilvános helyeket, így a kocsmákban is a dohányzást. A nép ebbe is beletörődött. Rászoktak a tubákolásra. Kurtafán is éreztette hatását az inflálódás. A pénz nem sokat ért. Már a millió Forintosokat is bevetették, sőt a Billió Forintosok kibocsátásán agyaltak. Szóval meleg volt a pite, érett a forradalom, parázslott a lángja. Csak egy szikra kellett volna és kirobban a nagy szabadságharc.
A Kurtakocsmában a szokásos miliőben zajlik az élet. Az egyik asztalnál a szokásos kártyaparti. Dikóné adja a bankot.
— Piros ulti— mondja és leteszi a talont. Csócsa felveszi és bemondja a Durchmarsot.
— Dikóné meghökken, majd egy csipetnyi tubákot töm a bal orlikába és hatalmasat tüsszent. Belenyúl a talonba és bemondja a piros betlit. Kece hűdötten néz rá és mindkét orlikába betöm egy – egy csipetnyi tubákot. Ő is hatalmasat tüsszent, de az erőlködéstől akkorát szellent, mint egy ágyúlövés. A fingással egyidőben még nagyobbat tüsszentve  taknya-nyála is folyik.
Mindenkiben megáll az ütő. Primőr szólal meg.
— Segg oda picsástól, Horti Miklós bakástól. Kontra betli!
— Rekontra!
— Fedák Sári! — böffen nyerése tudatában Csócsa. Dikóné is beszól.
— Csillagos ég! Terítsük ki a lapokat!
Dikóné elvitte a bankot. Besöpri és int Karcsibácsinak, hogy egy kört az uraknak.
— Egy kör gyorsítót! — szólal meg Primőr és szóra emelkedik.
—Hallottátok a hírt?
— Miféle hírt? Annyi mindent hall az ember.— böki oda félvállról Börcsök.
—Forradalom lesz itt nemsokára. Meleg a pite! Szervezkedi a Jobbik. Masíroznak a gárdisták.
— Majd elrendezi őket a karhatalom! — jegyzi meg Dikóné és újabb adag tubákport több hatalmasra tágult orrcimpáiba.  Gyáva a nép, kushad.
— Nono, várjuk ki a végét! — jegyzi meg Krapaj. Közben megérkeznek az italok. A válaszokat sörös poharaikba folyják. Kece kezdi keverni a lapokat, amikor kipattan a kocsmaajtó. Lófej, a kazánkovács dugja be hatalmas fejét és ordítja a kocsmazajba.
— Emberek: Pesten kitört a forradalom! Kapcsoljátok be a Hír TV-ét gyorsan! Egyenesben közvetíti az Országház ostromát! – A TV-ében emberek ezreit mutatják felszedett kockakövekkel, villamossínekkel a kezeikben. Építik a villamoskocsikból a barrikádoskat. Az Országházban bezárták a hatalmas kapukat. Bedeszkázták az ablakokat. Mint patkányok a sötétben gubbaszkodnak a honatyák. Gyászos hangulatban tart a kormányülés.
— Képviselőtársaim, ütött a végóránk. Mit tegyünk?
— Mondjon le, mindenki mondjon le! Ordítják jobbról is balról is. A Miniszterelnök félórás szünetet rendel el és a kabinet visszavonul tanácskozásra.
— Mit tegyünk, mit tegyünk? Hányják a kormány tagjai magukra a kereszteket. Ebben a kétségbeesett helyzetben a Miniszterelnök egyet bucskázik a fején át és máris ott áll előtte a két kanördög.
— Mit kíván az ország népe? — kérdik.
— Kádárt, Kádárt!
—Kérésetek maghallgatásra talált— csettint az egyik kanördög, bucskázik egyet a fején keresztül és máris ott áll a honatyák előtt Kádár elvtárs. A honatyák kézcsókra járulnak megmentőjük elé, és kezébe-lábába kapaszkodva kérik, hogy tegyen meg mindent a forradalom leverésére. Kádár előveszi mobil telefonját és a Nátó parancsnokságát kéri, hogy kapcsolják a főparancsnokot. A főparancsnok is nézi az egyenes Tv adást és hűdöttem hallgatja a hamvaiból feltámadt Kádárt.
— Az újonnan megalakult kormány nevében kérem, hogy vonuljanak be a Nátó csapatai leverni az ellenforradalmi lázadást!
-Máris indulunk! — mondja a főparancsnok és leteszi a telefont. Nem telik bele félóra és a Nátó páncélos egységei dübörögnek Bécs felől a fővárosba hosszú menetoszlopban. A helikopterek pedig az égő kormányépületeket locsolják fentről. A nép pedig a bankok és nagyáruházak kifosztásába kezd. Égetik az Uniós zászlókat és jelszavakat kiabálnak. Éppen végeznek a nagy fosztogatásokkal, amikor feldübörögnek a tankok. Ekkor kezdik el a Molotov koktélokat meggyújtani és a tankokra hajigálni. A bennülők kétségbeesetten ugrálni ki. Most nem tudni, hogy, ha szénfeketére égtek, hogy tudnak kiugrálni. De aztán minden tisztázódik, abesszin néger katonák vezetik a tankokat. Olyan feketék, hogy csak a szemük fehérje világít.
Benn a kabinetben megkönnyebbülten néznek össze a honatyák. Bár tele a gatya, de meg van mentve a haza. Kádár azonnal kihirdeti a statáriumot és a kijárási tilalmat. A konszolidáció döcögve indul. A népnek semmi sem tetszik. Bár bíznak Kádárban, de nem érzik, hogy a jólét szele megcsapta volna őket. Kádár első intézkedése, hogy begyűjteti az inflálódott forintokat és bevezeti az Eurót fizetőeszközként. A nép azonban csak elégedetlenkedik, forrong. Tüntetések, sztrájkok zajlanak országszerte. Fő a feje Kádárnak, mit tegyenek a nép lecsillapítására. Ekkor a belügyminiszternek mentő ötlete támad. Így szól a folyamatosan ülésező kabinetülésen Kádárhoz.
— Kádár elvtárs, lenne egy korszakalkotó ötletem.
— Ki vele!
— Hívassuk el Kurtafáról a Vityát.
— Aztán minek?
— Hátha ő el tudná varázsolni Brüsszelben a főnökséget és tennének nekünk egy kis szívességet.
— Mi lenne az?
— Szerintem, ha megbazseválná őket, és megszavaznák, akkor be lehetne vezetni az egész Unióban az egységes minimálbért, alanyi jogon. Két legyet ütnénk vele egy csapásra: Kádár elvtárs nevét imába foglalná a nép, és lecsendesedne a politikai vihar.
— Nem bánom, hozzátok ide ezt a nagy varázslót! — így is tettek. Két óra múlva hozta a fekete autó Vitya Kuzmicsot. Egyenesen Kádár elvtárs elé vezették.
— Mi a parancs Kádár elvtárs? — kérdezi tiszteletteljesen. Kádár megveregeti a vállát, leülteti maga mellé a kanapéra és pálinkával kínálja.
— Egészségünkre! — emeli koccintásra poharát. — beszéljünk úgy, mint két jóbarát! Szerbusz! Tegeződjünk!
— Szerbusz, Kádár elvtárs.
— Ne elvtársazzál itt nekem te bakfitty! Én neked csak Janibá’ vagyok!
— Mi a téma Janibá’?
— Kérlekalásan, úgy hírlik, hogy te nagy varázsló vagy. Egyszer már megbazseváltad az Unió vezérkarát.
— Varázsoljam el őket most is?
— Ejtsed őket delíriumba és szavaztasd meg velük a következőket!
— Semmi akadálya, elő a farbával Janibá’!
— Én nem tudok angolul, és varázsolni sem tudok. Te viszont mindkettőnek birtokában vagyol'. Felveszed az én alakomat és leülsz velük tárgyalni. Eddig érthető?
— Igen: mi a téma?
—Rá kellene őket venni, hogy szavazzák meg, hogy az egész Unió területén egységesen 1000 Euró legyen a minimálbér és alanyi jogon járjon mindenkinek.
— Csak ennyi?
— Nem elég ez?
De, elég. — mondta Vitya és egyet bucskázva a fején át, máris Kádár alakját öltötte magára. Kádár a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudott. Hűdötten szemlélte alteregóját. Majd meghatottan megszólalt.
— Fiam, ha ezt elintézed, akkor megkapod a Mária valagrendet az összes szarcsimbókokkal együtt! Sőt keresztes lovaggá üttetlek! Kezet rá! — miután kezet ráztak Vitya úgy eltűnt, mint a kámfor.
Vitya állta a szavát. Megérkezvén az Unió Elnökségének ülésére egy pillanat alatt beszuggerálta nekik a kérést. Úgy átprogramozta az agyukat, hogy azonnal megszavazták az ötletét.  Diadalmámorban, ünneplő tömegek között érkezett meg a Liszt Ferenc reptérre. A kifutópályát elözönlötte a nép. Vállukra emelve vitték a dísztribünéhez. Kádár állta a szavát. Vitya megkapta a kitüntetéseket és kabinetfőnöké avanzsált. A nép megelégedetten vette tudomásul az Unió pozitív döntését és újult erővel vetette magát az országépítő munkába. Most márt értelme lett élni, alkotni, gyarapodni. Hihetetlen mértékben megnőtt a gyerekáldás általi népszaporulat. Boldogan üzekedtek az emberek, mert volt mire. Beindult hát a gyerekgyár. Már nem jártak lehorgasztott fővel az emberek az utcákon. Mindenki szeretett mindenkit. Kádár az Úristen jobbján ülve elmosolyodott és cinkosan összekacsintottak. „Hajrá Magyarország!”