Kurtafa - 15

52.
A küldeménynek soha nem várt, frenetikus sikere lett. Éppen aznap tett udvariassági látogatást a miniszterelnöknél az Unió soros főtitkára. A gazdaság gatyába rázásának kimunkálásán fáradoztak, mert sehogyan sem akart megfelelőre sikeredni a konvergencia tervezete. Márpedig, ha nem sikerül a gazdasági életet stabilizálni, akkor lőttek az Euró övezetbe való bekerülésnek. Vészesen közelgett a Brüsszeli Parlamentbe való benyújtása. Ha, nem fogadják el, az felér egy második Mohácsi vésszel.
A négyszemközti munkaértekezletet a lélekvidámító Daturával próbálták kellemesebbé tenni. Így hát aperítívként egy pohárkával kínálták ő excellenciáját. Lehörpintette, cuppogott és szemei máris különösen kezdtek csillogni, mint a bagzó macskának. Aztán következett volna a feketeleves, ami azonban elmaradt. Annyira belemerültek a poharazgatásba, hogy szinte el is feledkezett a dorgálásról.
A raportra berendelt Pénzügyminiszter, jegybank elnök csak tátogva szorongatták az aktáikat hónuk alatt. Az időközben izzadva befutó Számvevőszék Elnöke sem tudta mire vélni az iderendelés okát, ha rájuk sem hederintve egymás vállát veregetve kacarászik a két személyiség. Az Unió elnöke, csak így, per Feriként szólongatta a miniszterelnököt, amit az, rókamosollyal nyugtázva újabb adag Daturával honorált.
– Rá se rántsatok, semmi gond, amíg engemet láttok. Addig biztosan nem fogjátok bevezetni az Eurót, utánam meg az özönvíz! Hehehe… Lehet eső, lehet sár: a konvergencia tervezeteteket vagy elfogadják, vagy nem. Rajtam ne múljék, de tudjátok nekem is csak egy szavazatom, van a Parlamentben.
– Könnyen beszélsz excellenciás uram, neked hamar lejár a féléved, de én most kezdtem a második ciklusomat. Fejemet akarják venni a szigorításokért, amibe az Unió belehajszolt. Nekem kell elvinnem a balhét. Szóval, ha jól számolom, hamarosan, még a ciklus lejárta előtt nullára íródik az ország vagyona. Igaz-e számvevő uram?– vetette homályos tekintetét a Számvevőszék Elnökére. Az nem tudva mitévő legyen, mármint, hogy sírjon vagy nevessen ezen az őszinte kitárulkozáson így siránkozott.
– Miniszterelnök Úr: minden mozdítható és mozdíthatatlan vagyontárgyat kiárusítottunk az országházon és a Gellérthegyen kívül. Az Unió a gatyánkat is lehúzta már. Nincs mit lenyeletni a néppel, nem hisz már nekünk.
– És az Operaházzal mi lesz? Csak nyeli a pénzt! Azonnal bezárni!
– Egy éve bezártuk. Kuplerájt rendeztünk be az épületben az arab olajmilliárdosok számára. Hozza a pénzt szépen az óta is.
– Találjatok ki valamit! Vagyonadó, házadó, kémény és ablakadó, mit tudomén mi van még a tarsolyotokban? Csavarjátok meg a lakosság tökeit! Sajtoljátok ki belőlük, amit lehet!
– Uraim, már a maszlagot okádja ki a nép, amit megettünk velük, a hazugságaink varangyos békáit! –kontrázott a pénzügyminiszter is. A miniszterelnökkel nem lehetett bírni, akkora jókedve kerekedett az aperitiftől. Így hát asztalhoz invitálta a minisztereket és itatni kezdte őket is, hagy oldódjék a stressz bennük. A széles jókedv eluralkodott mindenkin és így kiáltott fel ő excellenciája: –magyarok, ez az életelixír fog benneteket kihúzni a szarból! Máris kiadom a parancsot gazdasági szakembereimnek, hogy szervezzék meg tízmillió palack azonnali beszerzését palackonként 1000 Eurós bekerülési árért. Ezzel kiigazíthatjátok az államháztartási hiányotokat! És akkor, biztos elfogadjuk a tervezeteteket. Van rá két hónapotok. Addig leszállítjátok az elixíreket, mi átutaljuk a pénzt, ti pedig befizetitek az államkasszába.
– Titkár úr, azonnal jegyzőkönyvbe venni, szerződéseket előkészíteni!– adta ki melegében az utasítást a miniszterelnök, majd lecsillapodva hívatta a kereskedelmi minisztert. Az sietve jő.
– Parancs miniszterelnök úr!
– Pacsmalagi úr, hogy állunk ezzel a világmárkával, mennyi van készleten? Egymillió palackra lenne szüksége az országnak azonnali szállításra. Remélem, már levédettétek, mint Hungarikumot?
– De, miniszterelnök úr, azt sem tudom, miről van szó? Mi ez a lőre, amit le kellene védetni? Különben is az OÉTI reszortja. –a miniszterelnök rámeredt és azonnal magához rendelte az OÉTI és a Szabadalmi Hivatal vezetőit az összes iratokkal együtt. Mire megérkeztek, már az időközben beitatott reszortos minisztereknek is fülig ért a szája.
– Nos, uraim, hogy is állunk a bejegyzésekkel, az Uniós mintaoltalommal és a Hungaricummá nyilvánítással?
– Hát, azokkal állunk, álldogálunk–dadogták gyanúsan laposakat pislogva, mint a kisdiák, akik rossz fát tett a tűzre és körmösre nyújtja az ujjait.
– Szóval, hagy halljam, készen vannak az okmányok?
– Uram, csak félórája iktatták a kérelmeket. Nem volt idő elbírálni!
– Na, akkor tegyék ide elém őket, szépen, sorjában. Majd én aláírom. –és aláírta az okmányokat. Diadalmasan végignézett rajtuk, beléjük diktált egy-egy vizespohár Daturát, majd közölte velük, hogy ki vannak rúgva. Az utolsó palackot is felbontották már mire eljött az este, a munkavacsora ideje.
Igen ám, de a jókedvcsináló, fickósító elkezdett bennük dolgozni, és a bíborlábzsák, követelni kezdve a jussukat, már, már egymás meghágását fontolgatták. A miniszterelnök utasította a személyi titkárt, hogy azonnal szervezze meg a díszmunkavacsorát a Ritz szállóba. Az elnöki lakosztályba már az odarendelt örömlányok várták az illusztris vendégeket. Mondani sem kell, hogy egy kocsirakomány minta palackkal tért haza az Unió főmuftija, melyekkel azonnal megkínálta reszortos minisztereit. Az italnak frenetikus sikere lett. Alig várták az első szállítmányok beérkezését.
Közben idehaza azonnal államérdekké nyilvánították a Datura elixír gyártását és Kurtafát biztonsági gyűrűbe zárták. Rosszabb volt, mint a karantén. Egy madár sem repülhetett be, egy lélek sem mehetett ki a faluból amíg Vityájék le nem, gyártották az egymillió palackfickósítót. A meózást és a nemzetiszalagos címkézést külön fegyveres őrök által őrzött palackozóban végezték. Egy hónap alatt leszállították a kontingens és a kormány felmarkolta a tízmilliós Eurós vételárat.
Az ország fellélegezhetett volna. A kormány átverte a konvergencia tervezetét a törvényhozáson. A képviselők kénytelen kelletlen lenyelték a békát. Minden áron meg kellett erősíteni a Forint árfolyamát. A tízmillió Euró nagy részét Forintvásárlásra kellett volna költeni, de hogy nem, hogy-hogy nem a pénz ilyen-olyan csatornákon a honatyák zsebeibe vándorolt és a bankok titkos széfjeiben landolt. Újabb sarcot kellett kivetni konvergencia program megtámogatására és a Forint felvásárlásra. A nép hőzöngött, már-már lázadással akart nyomatékot adni haragjának, amikor a honatyák begyulladtak és összedugva a fejeiket válságstáb azonnali összehívását kezdeményezték. A miniszterelnök felajzott bikaként dúlva-fúlva járt körbe-körbe, de semmi okos megoldás nem jutott eszébe.
A válságstáb három napja ülésezett étlen-szomjan az országház toronyszobájába bezárva. A kulcsot a miniszterelnök kidobta az ablakon, a Dunába, majd befalaztatta a bejárati ajtót, hogy senki innen ki nem mehet, amíg döntés nem születik. Veszettül nyakalták a Daturát, de az eszük kereke csak nem akart forogni, ellenben a libidójuk már ágaskodott és annyira felajzódtak, hogy egymás altestét méregették sóvár tekinteteikkel. Ekkor a miniszteri titkárnak remek ötlete támadt. Így fordult a miniszterelnökhöz.
– Miniszterelnök Úr! Hívassuk ide azt az ukrán illuzionistát, hátha eltudja bazseválni a népet, s örömmé változtatni a keserű dühöt bennük.
–Igazad van, szalasszatok egy futárt Kurtafára és hozzátok rögvest a színünk elé azt a Kuzmicsot! Ha ezt a csodavarázs italt prezentálni tudta nekünk, amitől úgy felajzódtunk valamennyien, sőt Európa szerte, mint a kinigli nyulak, akkor arra is kiagyalhat egy megoldást, hogy megfordítsa bennük az indulatokat!
53.
A Kurta kocsmában édeskés, bódult illatú füstfelhőbe burkolózva zajlik az élet. Az egyik sarokban a kártyások verik a blattot. A másikban a kecskefarmos cigányok alkudoznak Dikónéval a kecskesajt esedékes áremeléséről. A többi asztaloknál pedig cigányok, magyarok békés poharazgatás mellett politizálnak.
A ferbli tétje már régen nem az vészesen inflálódó Forint. A játék már nem is aranytojásokban folyik, hanem hallucinogén golyócskákban. Vitya a golyókká préselt Datura port a legildomosabb helyen a falu kocsmájában próbálta ki.  Mondhatni, akkora sikerre nem számított, hogy még hetedhét országba is eljusson a híre, de eljutott. Gyanúsan jól öltözött, nyakon, karon, csuklókon, fülben két-három kiló fuxot' hordó barna bőrű úriemberek szálltak ki és parkoltak le a Kurta kocsma előtt Mercédeszeikből, hogy beóvakodva a kármentő melletti asztalnál ülő Vityával sutyorogva vad alkudozásba kezdjenek.
Aki egyszer belekóstolt a bódítóan ajzó csodapilulákba, az hamar rászokott a szeszes változatára is. Rájöttek, ha Datura elixírt isznak a pilulákra, színesebben, látják az egyre jobban beszürkülő magyar világot. A feketepiacon az arany árával vetekedett a pilulák ára. Már egyes szemfüles dillerek egész Közép Európába elkezdték teríteni az árút. Mivel még a hatóság nem ébredt fel, és nem volt droglistára téve, a határon szőlőcukornak álcázva lédig, tízkilós, ömlesztett csomagolásban simán átengedték.
A befolyt eszméletlenül sokmilliós jövedelemből úgy húzta fel Miska Vitya kacsalábon forgó palotáját, mint a villám. Pénz nem számított. A két cigányfiú szeretőit adoptálta és titkári beosztásban személyi szolgálatra szerződtette őket. Nappal titkár, éjjel szexpartner. Ez volt a hibrid fedő foglalkozásuk. Nagyon jól kijöttek hármasban. Tulajdonképpen testőr, titkár, és táskavivő munkakörbe vette fel őket. A szexelés az külön premizálási kategóriába került. Ugyanis az éppen soros aktus után azonnali készpénzfizetéssel honorálta őket, a szerint mekkora teljesítményt nyújtottak. Már annyira kimerítették a Káma Szutra minden pozícióját, hogy régen áttértek a gruppenszexre.
Míg Vitya csendben kielégítette a dílerek igényeit, addig a kártyázók igencsak vad csatákban nyerték el egymástól a csodapilulákat. A kecskefarmosokkal alkudozó Dikóné pedig, a külön az ő számára készített tubákból csippentethetve orrába gyömöszölve szippantgatta nagy, és kéjes tüsszentgetések közepette a Datura port. Karcsibácsi, a kocsma ura maradt, a csak az ő számára Datura levelekből sodort szivaroknál. Hatalmas, mámorítóan bodor füstfelhőket eregetve tette a dolgát.
Az egyik középső asztalnál ülő Börcsök gátőr, a Bábé, Krapaj és Yeti a világ dolgait feszegetve ízekre szedték a napi politika eseményeit. Éppen a megszorító intézkedéseket taglalták. Yeti vitte a szót.
– Emberek, meg kell értenetek, hogy másképpen nem megy! Az ország becsülete forog kockán, a magyarság szavahihetősége. Borotvaélen táncol a kormány Brüsszelbe készülő küldöttsége.
– Akkorát fognak bukni, mint a Rottenbiller–jegyezte meg Bábé hegyeset sercintve a kocsma kövezetére, majd akkurátusan eltaposta a nikotinos, sárgásbarna, bűzös nyálat. Komótosan a dóznijáért nyúlt. Kikattintotta és egy csodagolyócskát kicsippentve belepottyantotta a  Datura Elixíres poharába, majd lassú kortyokban nyelkelni kezdte. Szemei befelhősödtek a kéjtől. Börcsök nem hagyhatta szó nélkül és beszólt Yetinek.
– Idefigyelj te köztisztviselő! Hallom a rádióban, hogy kihúzták alólatok a sámlit: megszüntették a tizenharmadik havi fizetéseket.
– Na, látod, mi erről simán lemondtunk! A köztisztviselői kar ajánlotta fel. A miniszterelnök überelte és nem veszi fel a havi fizetését se!
– Nagy csoda, marad még neki elég tejbe aprítani való! De mi lesz velünk közalkalmazottakkal? Úgy hallottam megtizedelnek bennünket! Lapátra teszik a közszolgák nagy részét! Mi lesz velünk, a kilenc gyerekkel, ha elterelik a Kurta patakot, eldózerolják a gátat. Mehetek kecskepásztornak a Krapajékhoz!
– Nálunk mindig lesz helyed testvérem!–zárta rövidre a panaszáradatot Krapaj, gátat emelve a felböffenő keserűségnek. Igyunk erre Börcsök bátyám! Egészségünkre!–biztatta önmagukat és belekapaszkodva a Daturás korsóba nyeldekelni, kezdték a bódító nedűt. Ettől mindjárt rózsaszínbe látták a világot. A az adrenalin szintjük emelkedésével egyenes arányban nőni kezdett a libidójuk is.
A másik oldalon ülő józanabb gondolkodású polgárok keserű söreikbe fojtva bánatukat egyre vészterhesebb hangon kezdték sorolni panaszaikat, Tiborcot is túllicitálva.
– Emberek, ezek lehúzzák rólunk még a gatyánkat is.
– Nem kell azt lehúzni Lajos, mert gatyamadzagra sem telik ezután. Oszt leesik a magától is. Fújhatják az adószedők a seggünket!
– Engemet taccsra tettek az EVÁ-val. 15 ről 25%-ra emelték az adómat sec-perc alatt. Hát lopom én a pénzt? Az lesz a vége, hogy lefaragom a napszámotokat.
– Na, álljon meg a menet Lajosbácsi, ezt nem teheti velünk. Húzzuk az igát magának tisztességesen. Soha meg nem loptuk, aztán maga meg csak igy, egyet csettint és lecsípi a bérünket? Nem igazság!
– Mit tehetnék. Az állam kilopja a zsebemből a pénz, én meg tovább hárítom! Nem járhatok rosszul, mert szemét az állam a kisvállalkozókkal szemben.
– Mé, nem az államon üt egyet? Tagadjon el a bevételből annyit, amivel megemelték az adóját! Nincs magának könyvelője?
– Volt egy, de most éppen Pálhalmán üdül és eszi a rabság keserű kenyerét. Adócsalásért ül a szerencsétlen, pedig jót akart. Minden kuncsaftjának jót akart.
– Ez az, a jóemberek ütik meg a bokájukat! A síbolók meg lefölözik a hasznot! Élvezik a dolcse vitát! El kellene törülni az államot! Az Unióba nincsennek határok, akkor minek állam. Csak púp a hátunkon! Én az összes köztisztviselőt leváltanám és elküldeném őket, markot szedni, szőlőt kapálni a Lajosbácsihoz éhbérért! Majd megtudnák a magyarok istenét!– éktelenkedett Keszeg Ábel.
– A baj nem itt kezdődik emberek, hanem ott, hogy senki sem akar rajtatok kívül dolgozni. Büdös a népnek a munka. Úgy menekülnek előle, mint ördög a tömjénfüsttől. Seftelni, becsapni a másikat, ügyeskedni, ravaszkodni… ez a módi járja!–tirádázott éppen Lajosbácsi, amikor elsötétült a bejárati ajtó és hatalmas, öles termetű kommandósok lepték el a kocsmát. Céltudatosan Yetiék, majd Vityáék asztalához léptek. Felkapták Vityát, meg a Yetit mint a pelyhet és máris vonszolták őket kifelé. Mindkettőt bedobták a fekete autóba és irány a főváros.
A kocsmatöltelékekben megállt az ütő. Mikor magukhoz tértek döbbenetükből mind egyszerre próbált beszélni. Úgy dongtak, mint a mérges darazsak, amikor belenyúltak a fészkükbe. A hangzavarból leginkább a következőket lehetett kiszűrni.
–A szentségit, mint a Rákosiék!  Ávós módszerrel: zutty, be az autóba, aztán meg sem állni Kistarcsáig, vagy az Andrási útig! Eszméletlen, visszafordult a világ kereke emberek! Ma ők, holnap mi leszünk soron….
A kocsmát dermedt csen ülte meg. A kártyások is elhallgattak, s mélán meredtek a leosztott lapokra. Karcsibácsi mentendő a helyzetet egy marék, bódító port szórt a légkondiba. Ettől aztán megtelt a levegő hallucinogén anyaggal. A kocsmázók mélyeket szippantva az ájerből a hetedik mennyországba érezték magukat. Szemeik előtt rémképek vonultak el. Látták magukat a május elsejei felvonuláson menetelve harsányan énekelni. És máris felhangzott a jól ismert mozgalmi dal:” Vörös Csepel, vezesd a harcunk! Váci út felelj neki! Nem fogunk pusztulni éhen, hogyha isszuk a Daturát! Hely!” Aztán felugráltak az asztalok mellől és összekapaszkodva eljárták a Tápéi darudöbögőst. Karcsibácsi pedig lehúzva a kármentő rácsát, zárórát csinált.
54.
Gyászos hangulatban ülésezett a Minisztertanács a Parlamentben. A miniszterelnök által összehívott válságstáb sehogy sem tudott megoldást taláni' a növekvő infláció megállítására. Vészesen közelgett az előző konvergencia terv elutasítása után kidolgozott második változat benyújtásának határideje. Az Unió által adott vérátömlesztéssel is felérő Datura elixír exportért kapott milliárdok szőri-szálán eltűnve megint a honatyák bankszámláin landoltak. A miniszterelnök tanácstalanul fordult a miniszterekhez.
– Uraim, meleg a pite! Ha hamarosan nem fizetjük ki a tartozásainkat a Világbanknak, akkor jönnek foglalni. Igaz, hogy már aligha van mit. Mi van még eladható?–fordult a privatizációs miniszterhez.
– Már csak az Országház uram.
– Na, azt is hamar el kell adni. Vagy hatalmas kölcsönnel, jelzáloggal megterhelni, hogy ne legyen benne köszönet, ha rekvirálják!
– Uram, se, jelzálog se készpénzzel fizető kereslet nincs rá.
– Keressenek, kutassanak. Nem igaz az,hogy nincs ebben a nagyvilágban egy balek bankár, vagy dúsgazdag olajmilliárdos, akit be lehetne palizni!
– Már senki sem hisz nekünk. Eljátszottuk a becsületünket. Nincs hitelünk.
– Bánom is én, akár az ördöggel is szövetkeznék, csak húzzon ki ebből a csávából! Mi a fenének kellett nekem újra választatni magunkat!
– Talán a megméretés dicsőségéért miniszterelnök úr?
– Kell a kutyának az ilyen kétes dicsőség!
– Uraim, ha nem találunk ki valamit, elsöpör bennünket a népharag. –vette sírósra a figurát a miniszterelnök. A kancelláriaminiszter mentő ötlettel szolgálva bejelentette.
– Uraim, perceken belül színünk elé vezetik Vitalij Kuzma, Kuzmovics illuzionista életművész. Tőle várjuk a megmentő ötletet a népharag lecsillapítására és esetleg tanácsot is, tudna adni, a kincstár újrafeltöltésére.
Amint kimondta ezeket a szavakat, döbbent csend, ülte meg a tanácstermet, majd kinyílt az ajtó és két hatalmas testőr cipelte be Vityát és Yetit. Leállították őket a miniszterelnök elé, aki elébük sietve lekezelt velük és így fordult hozzájuk.
– Drága megmentőink! Kurtafa díszei! Magukba helyezzük az összes bizalmunkat. Agyaljanak ki valamit a népharag lecsillapítására és keressenek egy dúsgazdag vevőt az Országházra! Mert ha, nem, akkor nekünk lőttek!
Vitya és Yeti összenéztek, majd összekacsintottak és pusmogni kezdtek egymásközt. Kisvártatva Yeti vezette elő a megoldást
– A tudatmódosításra lenne egy fenomenális ötletünk.
– Na, ki vele, hamar, hamar! –biztatta a miniszterelnök. Ő pedig elkezdte.
– Van a Vityának egy tudatmódosító, jókedvre hangoló készítménye. Kurtafán már kipróbáltuk. Ezt a port, ha a levegőbe juttatjuk, akkor a környéken lévők mind euforikus hangulatba esve elfelejtik a gondjaikat.
– Hogyan lehetne ezt tömegméretekben alkalmazni?
– Kisebb területen biztosan megoldható, de az egész országra nem tudunk annyi port biztosítani, ami elég lenne. Zárt helységben, vagy kisebb területen összegyűlt tömegnél még elmegy, de, hogy az egész országot boldoggá tenni, még nem megy! Ahhoz a világ pénze is kevés lenne, hogy ezt megvalósítsuk.
– Miniszterelnök úr –  szólalt meg egy ötlettől vezérelve a kancellária miniszter.– mi lenne, ha az Augusztus huszadikai tűzijátékon kipróbálnánk. Lesz ott vagy másfél-millió ember! Megbazseválnánk őket, aztán elvinnék haza a jó hírt!
– Nem tudom, mennyire tartós ennek a szernek a hatása?–fordult kétkedve Vityáékhoz. Vitya azonnal rávágta.
– Hét-nyolc napig tart a hatása. Aztán ha kijózanodnak és szembetalálják magukat a sanyarú valósággal, akkor törni-zúzni fognak.
– Egy hét is nagy nyereség. Az alatt eladjuk az Országházat és feljavítjuk a Forintot. Brüsszelben átverjük a konvergencia tervezet elfogadását és ezzel ki is, húzzuk a lakosság elégedetlenkedésének méregfogát. Jól beszélek? –hordozta körbe diadalmasan a tekintetét a miniszterelnök, majd így folytatta. – Uraim, a technikai lebonyolítást beszéljék meg a belügyminiszterrel! Ezzel végeztünk is. Van még valami a tarsolyukban?
– Esetleg tudnánk vevőt találni az országházra!– vezette elő Yeti. A miniszterelnök a nyakukba borulva össze-vissza csókolgatta őket és így hálálkodott.
– Uraim, ha ezt nyélbe ütik, akkor megkapják a legnagyobb állami kitüntetést: toronyórát láncostul!
– Rendben van. Akkor kezdjük! –mondta Vitya és megvakarta a bal fültövét. Abban a pillanatban megjelent a két kanördög dúsgazdag olajsejknek álcázva.
– Állunk szolgálatára az uraknak. Mi a kérés?
– Vegyék meg az Országházat, vagy felajánljuk jelzálogul egy nagyobb kölcsön erejéig!
– Mennyi időre kérik a kölcsönt?
– Egy hétre. Ha sikerül konszolidálni az államháztartást és Brüsszel elfogadja a tervezetet, akkor máris akkora támogatást nyerünk az Uniótól, hogy mellényzsebből kifizetjük a jelzálogot. Ezzel a népet mire kijózanodik az eufóriából már boldoggá is tettük és kihúzzuk a lázadás méregfogát.–mondta magyarázólag a kancellária miniszter és a két arab sejknek álcázott kanördög egyet csettintve hatalmas bőrönd dollárt tett le az asztalra. Éppen annyit amennyi elég lenne az összes hiány pótlására.
Aláírták a szerződést és már el is, tűntek. A honatyák boldogan számolgatták az ezer dollárokat. Éppen harmincmilliárdra rúgott, amennyi az adósságállomány volt. Összenéztek és elkezdték kis halmokba rakva osztogatni egymás közt. Mire észbe kaptak, már csak egy pár ezres árválkodott az asztalon. A miniszterelnök felmarkolta és borítékba tette. Majd így fordult a két Kurtafai polgárhoz. Uraim ez az önöké. Akkor kapják meg, ha sikerül augusztus huszadikán a népet megvidámítani. Elmehetnek!
Ezzel kitessékelték a Kurtafai csodabogarakat. A belügyminiszter kommandója visszavitte őket a faluba és őrzésükre ott maradtak Imrebácsinál. Árgus szemekkel figyelték az előkészületeket.
A stratégiai elképzelés abból állott, hogy egy nagy meteorológiai légköböt megtöltenek a vidámító koktéllal (Datura porral) és a megfelelő széljárást kiszámítva a Meteorológiai Intézettel Kurtafán felengedik. Amikor elkezdődik a tűzijáték, akkora kell a főváros fölé érnie. A citadelláról egy jól irányzott mozsárágyúgolyóval szétlövik és teleszórja a levegőt a vidámító porral. Beszippantják a jelenlévők és a széles jókedvtől megvidámodva, összecsókolóznak egymással.
Ekkor a miniszterelnök és a honatyák leereszkednek a nép közé és elvegyülnek a boldogságban úszó tömegben. Kihasználják az újra visszanyert népszerűséget és hajóra szállva együtt, úsznak velük a boldogságban. A nép utánuk tódulva hideg fürdőt vesz a Dunában és a tűzijáték fényében a vízen járva követi a vezérhajót, melyről a honatyák száz Forintosokat dobálnak közébök…
A belügyesek mindent előre lezongoráztak. Vasmarokkal megszorongatták a meteorológusok tökeit, beígérve nekik, ha pontatlanul határozzák meg a széljárást, akkor összemorzsolják a heréiket és kifacsarják, mint a citromot. A léggömböt feltöltötték bélgázzal és Datura porral. Úgy okoskodtak, hogy a bélgáz, mint natúr termék tökéletes vivőanyagként pillanatok alatt szétterül a tömegek feje fölött. Minden készen állt a nagy napra. Már csak a gombnyomás volt hátra.
Már reggel elkezdett a tömeg gyülekezni a nagy ünnepségre. Számuk egyre duzzadt, és ahogy növekedett a létszám azzal egyenes arányban nőt a népharag. Gyűlt bennük az epe, amit fújjogással és füttyszóval nyilvánítottak ki az ünnepélyes zászlófelvonás, majd az ünnepi beszédek alkalmával. A miniszterelnök nyakát behúzva sunnyogott le a pulpitusról. Sebaj gondolta, majd a tűzijátékon kiszórt hallucinogén vidámító portól úgy fogják őt este a Médiahajón hozsannázni, hogy beleremegnek a hegyek is.
Este már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a rakpartokon és a környező utcákban. Tán még másfél milliónál is többen voltak. Pontosan kilencórakkor elkezdődött a tűzijáték. Kurtafán megnyomták az indítógombot. Kedvező széljárással öt perc alatt a Gellérthegy fölé kellett volna érnie ballonnak. Oda is ért. Hanem egy pillanat alatt orkán tört ki. Tövestől csavarta ki a fákat. Hirdetőtáblákat, autókat dobált a levegőbe. A tömeg megriadt birkanyájként vette magát a biztonságot adó Dunába. Fentről hullott rájuk a tűzeső, alant pedig a lesodort tetőcserepek.
Leírhatatlanná vált a káosz. A Dunába menekülők fuldokoltak a szennyes habokban, az utcán maradottak pedig egymást tiporták halálra. Semmiképpen sem a boldogságban úsztak, az egyszer biztos. A ballonra, ahogy megbeszélték kilenc óra öt perckor, leadtak egy lövést a citadellából. Felszakította a léggömb burkát és elsőnek a nehezebb fajsúlyú fertelmes bűzt árasztó bélgáz szabadult ki, s hullott a földön és vízben fetrengő elkeseredett tömegre. Az orkán pedig pillantok alatt Szlovákia fölé, repítette a boldogságporral megtöltött léggömböt és ott szóródott széjjel a jókedvcsináló por.
Leírhatatlan pánik tört ki. A népüldözőbe vette a futva menekülő honatyákat, akik alig tudtak felkapaszkodni a Médiahajóra. A kormányos gázt adott és meg sem álltak Pozsonyig. Pozsonyba érve csupa ragyogó, mosolygós arcú emberekkel találták magukat szembe. Mint ázott ürgék kecmeregtek ki a hajóból és igyekeztek elmerülni a tömeg között. Hanem amint meghallották a magyar beszédet, egyből megváltozott a hangulat. A tömegüldözőbe vette a menekülőket, és röhögve, fuldokló kacagással ütlegelte őket, ahol érte. A magyar verésnek a szerencse vetett véget. Bemenekültek egy nyilvános WC-be és magukra zárták a bejárati ajtót. Most aztán vezetőink is megtapasztalták a magyarok népszerűségét Európa közepén. A miniszterelnök lógó orral tartott a Nyilvános WC előterében válságstábot.
– Uraim, nekünk befellegzett. Valahogy a hátsó ajtón kell belopakodnunk az országba, mert, ha felismernek bennünket, akkor magyarok általi magyar-magyar verést is kaphatunk. Azonnal kirúgatom a meteorológusokat, a katasztrófa védelmieket, a rendőröket, mentősöket, mindenkit!
– Főnök, érdemes nekünk egyáltalán hazamenni? –kérdezte tőle félénken kancellária minisztere.
– Mondasz valamit. Mi lenne, ha menedékjogot kérnénk ettől a boldog országtól, ahol mindenkinek fülig ér a szája az örömtől?
– Igaza van miniszterelnök úr, de miből fogunk megélni?
– Ne féljetek amíg engemet, láttok! Kigondoltam én már régen, hogy jutunk jövedelemhez. Beadjuk az igényünket a Szlovákoknak kártérítésre a Fehér lóért, amit Árpád adott Szvatopluknak, az országukért cserébe. Mivel orvul visszaszerezték tőlünk a múlt században az országukat, visszajár a Fehérló! Tejeljenek, mert különben velem gyűlik meg a bajuk!
55.
A Szlovákiai kiruccanásnak az lett a vége, hogy az egész miniszteri csapatot kitoloncolták az országból. Nem, hogy a Fehérló árát visszafizették volna, hanem egyszerűen csak, úgy útilaput kötöttek a talpuk alá. Felpakolták őket egy rabomobilba és megkérdezték tőlük, hova vigyék a csapatot. A fővárosba nem mertek visszakuncsorogni, így hát a kabinetfőnök ajánlására egy kihelyezett kormányülést tartottak Kurtafán a Kurta kocsmában.
Amikor begördült a gyászvitézeket hozó rabomobil a kocsma udvarára és a kocsmaajtón besettenkedtek a kormánytagok, a miniszterelnökkel az élen hirtelen néma csend állt be. Karcsibácsi rögtön helyet csinált nekik a kármentő mellett és megkérdezte mi a program.
– Inkognitóban vagyunk Karcsibácsi. Senki nem tudhat a jövetelünkről. Most mi egy úti karavánnal érkeztünk és itt vacsorázunk. Vándorkereskedőknek adjuk ki magunkat. Ezt kell elhinteni a nyilvánosság felé. –világosította fel a kocsmatulajdonost a kancellária miniszter.
– Értem. Mi legyen a menü?
– Mi van?
– Feta sajt, kecsketúró, zsendice Lófingató és Golyhói. Ezek az el ételek és italok. Ezeken felül kemencés kecskesülttel szolgálhatok Imrebácsi módra, ha megfelel az uraknak.
– De, még mennyire! Két napja nem ettünk. A szlovákok kiéheztettek bennünket, mint a marhát. Aztán meg szomjas is az a marha, inni kér!
– Máris hozom a borkorcsolyákat és az aperitifet.
– Karcsibácsi, nekünk azonnal teremtse elő Vitya Kuzmovicsot és Yetit! –súgta a kocsmáros fülébe diszkréten a kancellária miniszter. Úgy búgott, mint egy vadgerlice. Karcsibácsi meghatotta ez a hatalmas bizalom, amit belehelyeztek a kormánykörökből és azonnal a két illusztris személyiségért szalasztott. Azok jöttek is hamarosan. Leültették őket a miniszteri kerek asztalhoz, és nekik szegezte a kérdést a Miniszterelnök.
– Drága barátaim: csak ti tudtok minket kihúzni a szarból. Akarom mondani az országot a gödörből, amibe beletaszítottuk!
– Miről van szó Miniszterelnök úr?
– Uraim, ez államtitok: ha nem fogadják el Brüsszelben a konvergencia tervezetet, akkor meglincselnek bennünket! Mi nem mehetünk ki Brüsszelbe, az oroszlán torkába, mert akkor ugye, itthon ki tartaná a frontot. Nektek, barátaim–váltott át tegezésre–kell benyújtatok a tervezetet. Mert ti ismeretlenek vagytok a nép számára, azt sem tudják ki ez a két nímand, aki ezt a rohadt megszorító csomagot benyújtotta.  Így a mi becsületünkön nem esik folt, és simán megnyerjük ősszel a helyhatósági választásokat. Miután ti átveritek a konvergencia tervet, elküldünk benneteket a Szeshel szigetekre kipihenni a fáradalmakat.
– Mi lesz, ha nem fogadják el?
– Akkor itt olyan pusztulás következik eb, hogy kizárjuk magunkat Európából, és a Balkánon kötünk ki. Tehát, nektek be kell vetni minden tudásotokat. Ékesszólást, illúziókat. Meg kell őket bazseválni, elkábítani, hogy bevegyék a dudlit.
– De, miniszterelnök úr–nektek csak Feri, így egyszerűen, barátaim!–vetette közbe a miniszterelnök és koccintásra emelve a poharát előre, ittak a medvebőrire.
– Fercsikém, nekünk mindenhogy lőttek, ha elfogadják, ha nem. Mennyire biztos ez a Szeshel szigeti kiküldetés? Máris csomagolhatunk?
–Annyira biztos barátaim, hogy most átadom nektek a Szeshel szigeti villám kulcsát és a bankszámlám kódját. Na, így most már akkor egymásba helyeztük a bizalmunkat. Egyet kérek csak, ha itthon kitelik a becsületem, akkor utánatok mehessek a családommal! Oké?
– Állunk elébed! Tárt karókkal várunk Ferikém! Akkor most már jöhet a kecskesült! Essünk neki, mint bolond tót a sztrapacskának!
Miközben kiállította számukra a menetlevelet és a kormánymegbízott szakértői kinevezéseket Karcsibácsi, látván a miniszterelnök és a stáb búbánatos, fancsali képeit úgy gondolta szór egy kis vidámító port a légkondiba. Meg is lett a hatása. A miniszterelnök hatalmas, cserpák' orrával elkezdett szimatolni, majd kéjes mosoly és valami földöntúli arckifejezés ült ki az arcára. A többiek szintúgy elkezdtek lebegni. Annyira módosult a tudatállapotuk, hogy úgy érezték, hogy ők a mindenható teremtő isten egyszülött fiai. A miniszterelnök tért először magához révületéből és Yetihez fordult.
– Mi ez a kellemes bódító illatfelhő polgármesterkém?
– Semmiség, csak játék. A Vitya találmánya: Datura por. Az Angyaltrombita magjának lisztfinomságú őrleménye. Ha zárt térben a klímába beszórunk egy össze marokkal, akkor minden jelenlévő elfelejti búját-baját, és rettenetesen jókedvre derülnek. Ha még egy össze marokkal beszórunk, akkor pedig a legádázabb ellenfelek is összecsókolózva táncra perdülnek és eljárják a Tápéi darudöbögőst.
– Csakugyan? –húzta fel szemöldökét a miniszterelnök.
– Így igaz – bizonygatták Yetiék.
– Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha vinnétek Brüsszelbe egy vödörnyit, és valahogy kiügyeskednétek, mondjuk, hogy valakit beöltöztetnétek klímaszerelőnek és beszóratnátok vele a port a légkondicionálóba? Szerintem frenetikus sikert érnétek el. Biztosan elfogadnák az uniós honatyák a konvergencia tervünket. Bízzad csak ránk Fercsikém. A részletekbe ne menjünk bele. A mi dolgunk. Rendeld ide a kormánygépet és az éj leple alatt, máris indulunk Brüsszelbe. Ha másnap nélkülünk jönne vissza a gép, azt jelenti, hogy befuccsoltunk és a Szeshel szigeten landoltunk. Ha visszajövünk, akkor a kormány, veled az élén, megdicsőül.
Mondani sem kell ettől-e, vagy a tetemes mennyiségű lófingató és a kemencés kecskesült elfogyasztásától-e, avagy a Karcsibácsi által még egy marékkal a légkondiba szórt portól, de annyira megemelkedett a kormánytagok hangulata, hogy az asztalokat félretolva, összekapaszkodva a kocsmatöltelékekkel: cigányokkal, magyarokkal, bunyevácokkal kólót jártak. A végén valóban eljárták a Tápéi darudöbögőst és testvéri csókot váltottak egymással.
Karcsibácsi éjfél felé lehúzva a kármentő rácsát, zárórát csinált. A kocsmázó helyieket kitessékelték, míg a kormánytagok elszállásolták az emeleti panzióban. Hajnalban megérkezett a kormánygép. Addigra Vityáék is felkészültek. Magukhoz vettek egy vödör, vidámító, kedélyjavító port és Vitya megvakarta a bal fültövét.  Rögvest ott termett a két kanördög.
– Mit parancsolsz kedves gazdánk? –fordultak Vityához.
─Az lenne a kérésem felétek, hogy az Umbit, meg a Sambecot változtassátok klímaszerelőkké. Amikor odaérünk és belépünk a közgyűlési terembe, romoljon el a klíma. A helybéli klímaszerelőket altassátok el, és helyette a két cigány fiú majd általatok bejutva a klímagépházba beszórja a vödör tudatmódosító port a klímába. Amint ezzel készen vannak én megvakarom a jobb fülem tövét és elindítjátok a klímát. A többi már gyerekjáték lesz.
– Minden úgy lesz, ahogy kívántátok–mondta a két kanördög és eltávoztak.
Az éj leple alatt megérkezett a kormánykép. Felpakolták a két botcsinálta kormánybiztost és a két cigány fiút. Vitték a vödör kedélyjavító port is magukkal. Amint beléptek a terembe baljóslatú, kínos, várakozással teli csend fogadta őket. A parlamenterek ellenséges szemekkel méregették őket, hogy vajon milyen újabb trükkel állnak elő ezek a csalafinta magyarok. Yeti magabiztosan lépett a pulpitusra és elkezdte felolvasni a konvergencia tervezetét. Mikor befejezte, várakozással teli, szúrós tekintetek szegeződtek felé. A szlovák küldött kért elsőre szót. Így kezdte.
– A magyarok úgy látszik nem tanultak a mi példánkból. Nálunk megbukott a vizitdíj, erre ők ostoba módon bevezetik. Mi csökkentettük az adókat és virágzásnak indult a gazdaságunk, erre ők emelik az adókat, amitől padlóra került a gazdaságuk. Nem tudni, miben bíznak, talán a magyarok istenében? De, hiszen elhagyta őket már ott, akkor Trianonban, mert tudja meg az Unió nagyra becsült képviselői kara, hogy mikor ezer éve egy fehér lóért cserébe orvul elcsalták Szvatopluk fejedelmünktől az országunkat, akkor nem jól sáfárkodtak az ölükbe hullott vagyonnal. Trianon igazságot szolgáltatott a szlovákoknak, s visszavette tőlük az országunkat. Erre most mivel jönnek: visszakövetelik a lovat kamatostul! Eszméletlen!
A küldöttek fejcsóválva szólongattak be innen is-onnan is. Már, már veszni látszott az ügy amikor Vitya megvakarta a bal fültövét. A kanördög beindította a kedélyjavító porral megtunkolt klímát. A keselyűként a magyar küldöttség élveboncolása fölött köröző képviselők szimatolni kezdtek, majd széles vigyorral köpenyeget váltottak. A levezető elnök félretolta a tollászkodva berzenkedő szlovák küldöttet és kiragadva kezéből a mikrofont, kacagva így szónokolt.
– Nagyon jó! Kitűnő, ez a tervezet. Ha-ha-ha! Részemről elfogadva.–mondta és aláírta a két tervezetet. Yeti is és Vitya is aláírtak, majd okmányt cseréltek. Yeti mondott rövid beszédet.
– Tisztelt küldöttek, parlamenterek! Köszönöm a magyarok nevében, hogy belénk helyezték a bizalmukat! Mélyen elítélem a szlovákokat, amiért nem akarják visszaadni a fehér lovat, vagy annak az ezerévi kamattal megtoldott árát. Rendben van, ha nem adják, legyenek vele boldogok, de azért ne feledjék, hogy él még a magyar virtus: verésre, hírverés a válasz. Kihirdetem, hogy hamarosan a magyarok lesznek Közép Európa legerősebb állama! Fognak még a szlovákok térden állva könyörögni, hogy vegyük vissza őket, de már akkor fújhatják a seggit a lovuknak!
A küldöttek dűltek a kacagástól. A beszippantott por dolgozott az agyukban. Habzott a szájuk a jókedvtől. Sorra gratuláltak a magyaroknak, majd összekapaszkodva eljárták a Tápéi darudöbögőst. Yetiék teljesítették a küldetésüket. Fellobogózott város, fogadta őket. A nép özönlött a Kossuth térre. A miniszterelnök a parlament lépcsőjén állva fogadta őket. Hanem amint a lépcsőkön lépdelt lefelé, hogy keblére ölelhesse a nemzet hőseit borzasztó dolog történt. A parlament a levegőbe emelkedett, oldalára dőlt és megnyitva alatta a föld, eltünt a pokolba. A miniszterelnöknek még időben sikerült leugrani a lépcsőről. A kajánul röhögő kanördög pofájába vágta: –Vidd ördög, ha a tiéd!
A nép szájtátva, hűdötten nézte a parlament helyén tátongó lyukat, majd elkapva a miniszterelnököt és összefogdosva a patkányként futkosó, menekülő minisztereket, honatyákat hozzákezdett a meglincselésükhöz. A miniszterelnök térden csúszva, sírva magyarázkodott az öklét rázó tömegnek.
– Emberek, lejárt a váltó, nem tudtunk fizetni, az ördög csak a jussát vette vissza. Ha a gazdaságunk fellendül majd visszaváltjuk, addig meg jó lesz nekünk egy kisebb parlament is.
A nép azonban már nem hitt nekik. Hiába vakargatta a fültövét Vitya, mivel elfogyott a kedélyjavító por már az ördög sem tudta a bosszúra éhes tömeget lecsillapítani. A begerjedt, feldühödött tömeg pedig segbe rugdalta és elcsapta a honatyákat. Vitya és Yeti elsunnyogott a tömeg háta mögött és meg sem álltak Kurtafalváig. Hiába, mindenütt jó, de a legjobb otthon!
56.
Azon, a szürke, hűvös novemberi hajnalon Józsibácsi szokás szerint a klozeton ülve a Népszabadságot olvasta, míg Mariskanéni a Riska reggeli fejésével volt elfoglalva. A tehenet borjúkötéllel kikötötte az eperfához. Alá tette a háromlábú fejőszéket, a zsétárt és elkezdte a duzzadt, tejjel teli tőgyeket vallatni. Szépen, komótosan spriccelte a habos tejet a mohó zsétárba'. Egyszerre beütött a mennykő!
Hirtelen elsötétült az ég, és egy hangtalanul lebegő csészealj ereszkedett alá az udvarra. Ettől Riska megriadva felrúgta az eperfa tetejére Mariskanénit fejőszékestől együtt. Az öregasszony onnan kiabált le kétségbeesetten férjurának.
– Hé, apjuk! Gyűjjék keed ki!
– Mi van ég a ház?
– Ne, törődjék, mos a házzal, olyat lát, de olyat, hogy beszarik!
– Má’ késő… beszartam.
– Gyűjjék gyorsan, vendégek érkeztek!
– Visszajöttek az ördögök?
– Nem ezek, most fentről gyüttek'! Olyat lát, de olyat!
– Jól van, megyek mán! De sürgős! – mondta az öreg mérgelődve és kivágta a budiajtót. Amint meglátta a földönkívülieket, tátva maradt a szája és hirtelenjében elengedte a gatyamadzagot, aminek a megkötésével bajlódott éppen. A gatya lecsúszott a bokájáig. Félszemmel felsandított az eperfa tetejére. Meglátta az asszonyt és éktelenkedni kezdett vele.
– He, mi a fenét keresel te ott?
– Én, e’, semmit, csak úgy itt teremtem. Felrúgott a Riska, na. Hozza keed a tyúklétrát hagy, mászok le!
Indult volna a tyúklétráért, de a négy zöld emberke elállta az útját. Valamilyen sugárral, amit a szemükből lövelltek ki, lebénították. Úgyhogy, nemhogy lépni, de se köpni, se nyelni nem tudott. Ketten hozzáléptek és két mutatóujjukat a feneke alá tartva, felemelték, mint a pelyhet. Már vitték is be az űrkompba. Ott azonnal lehúzták róla a tubigatyáját és a kompban lévő fehér maszkos orvosféle a műtőasztalra, fektette és elkezdte méregetni a bíborfurulyáját.
– Ez aztán, nem semmi!  Méretes darab! –Közölte társaival a vizsgálatot vezető főnökféle. Amazok izgatottan fogdosni kezdték Józsibácsi biborfurulyályát, mire az megmerevedett, mint egy kobrakígyó.
– Mennyi idős maga jóember? –kérdezte felajzva a főnök.
– Hogy, én e’?–kérdezett vissza Józsibácsi nem igazán tűrve a macerát.
– Azt kérdeztem, hogy hány éves maga.
– Nyolcvankettő, kérem alássan.
– Eszméletlen! Úgy tudtuk eddigi információink alapján, hogy a magyarok már javarészt harmincéves kor után mind impotensek a sok hajszától, stressztől. Hogy-hogy maga még mindig ilyen fitt bátyám?
– Hát, ami igaz: igaz! Én még minden este odateszem a rispángot az asszonynak!–dicsekedett az öreg. Az orvosok hatalmasra meresztett köcsögszemeiket ijesztően elkezdték forgatni. Hűdötten meredtek erre a biológiai csoda emberre.
– Mondja csak, ebben a faluban minden férfinak ekkora a férfiassága? Vagy maga kivétel a szabály alól?
– Megmondom őszintén, nem titok: a búgatópor az oka.
– Ez nekünk új! Tudna bővebb felvilágosítást adni nekünk erről a csodaporról?
– Nem titok ez. A kőrisbogarat megszárítjuk, aztán porrá törve egy-két csippentést beleszórunk a borocskánkba és úgy áll az ember nemi szerve, mint a bikafasza!
– Na, látjátok, mondtam én, hogy ide kell nekünk leszállni erre a helyre. Éreztem. A hatodik érzékem megsúgta. – magyarázta társainak a fő földönkivüli. Azok sűrűn bólogattak és megpróbálva értelmes arcot vágni, bólogattak neki. A főnök így folytatta.
– Megmondom őszintén, az volt a célunk magával, hogy magot veszünk a heréiből és megtermékenyítjük vele magunkat, de most felpiszkálta az érdeklődésünket. Mennyi búgatópor van készleten öregapám?
– Annyi biztosan van, ami elég egy tucat ilyen nyámnyila legények amilyenek ti vagytok.
– Akkor itt maradunk magánál egy kísérlet erejéig.
– Aztán mi lenne az?
–Szeretnénk visszanyerni a férfiasságunkat. Felserkenteni magunkban a régóta mélyen szunnyadó nemi vágyat! Olyan merevedést elérni, hogy egymást magunkévá tudjuk tenni.
– Ó, ti szegények! Buzik vagytok, vagy homokosok?
– Nem, mi hímnősek vagyunk.
– Hát a’ meg milyen jószág? –tátotta el mohos száját az öreg, és elővéve dózniját egy csipet angyaltrombita port felszippantva dóznijából hatalmasakat tüsszentve széles jókedve kerekedett. A zöld emberkék se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől. A biborfurujája olyan hatalmasra dagadt, mint a Toldi kezében lévő petrencés rúd, amivel anno, dacubál, mutatta Budára az utat Ettől aztán kiakadtak, mint a kakukkos óra. De az öreg már beindult és a hozzá legközelebb állót leteperve, lerántva róla zöld overallját, máris a szűzlyukát kereste. Miközben motozta, elkerekedett szemekkel leste annak jó negyven centisre nyúlt, lankadtan lógó nemi szervét.
– Amaz nyikkanni sem tudott, az öreg hanyatt lökte, celőke, vézna lábait a saját vállaira helyezte, és kitapintva vaginaszerű kloákáját felnyársalta bíborlándzsájára. A zöld emberke kéjesen nyögött, miközben katartikus, vulkánszerű kilövelléssel megtermékenyítette Józsibácsi.
– Jöhet a következő!–mondta, és sorra vette mind a hat űrhajóst. A zöld emberkék kielégülten fetrengtek és nyögtek a gyönyörtől. Hiszen elérték céljukat: megtermékenyültek. A főnök tért először magához. Így szólt a többiekhez.
– Indítsátok be a motorokat, és máris megyünk vissza a Zéta Retikulumra! Az öreget magunkkal visszük tanúként. Ott kivallatják majd és kielemezve ezt a port, lekoppintjuk! Az öregnek sehogy sem volt andungja velük menni, ezért így okoskodott.
– Idefigyeljetek, ti velem rosszul jártok. Én egy buta öregember vagyok. Viszont itt él a faluban Kuzma, a nagy varázsló! Ő fedezte fel a nemi vágy serkentő, lélekvidámító port. Jobban jártok, ha őt viszitek el!
– Mondasz valamit, mert jár a szád!–vakargatta kopasz fejét a fő földönkívüli. –Elő tudnád keríteni nekünk ezt a mindentudó Kuzmát?
– Ha, akarom…
– Akarjad, mert akkorát sózok a heréidre a sokkolómmal, hogy szárazon elélvezel öreg! Tudok ám én kemény is lenni, ha akarok. –Józsibácsi behúzta fülét, farkát és így alázkodott.
– Jól van, na, nem kell mindjárt bekapni az embert! Elvezetem magukat a Kuzmához.
57.
Vitalij Kuzmovics Kuzma, alias Vitya nemrég rendezte be kacsalábon forgó villáját az angyaltrombita kéjvágy fokozó por jövedelméből. Már jobbadán csak az üzlettel, terjesztéssel és marketingmunkákkal foglalkozott. Az alternatív gyógyászatot hanyagolta, de azért berendezett egy gyógyász szobát arra az esetre, ha exulziv, pénzes beteg keresné fel.
Éppen ebédutáni szunyókálásából riasztották fel a váratlan vendégek. Élükön Józsibácsival óvatosan nyomultak fel a lépcsőn a budoárba, ahol Vitya sziesztázott. Amint meglátta őket, elkezdte hányni magára a keresztet, miközben így kajdácsolt'.
– Józsibácsi, hát ezeket a zöldbőrű pofákat honnan szedte?
– Nem kellett ezeket sehunnan' se előszedni, jöttek maguktól is! –magyarázkodott az öreg a zöldbőrűek gyűrűjében toporogva, mint a szarógalamb. Kuzma lekászálódva a hencserről, kibújva az egyszál lepedő alól, amivel letakarta magát, hogy alvás közben ne másszák a legyek magára rántva tubigatyáját a hívatlan vendégek elé sietett.
–Agyonazisten!– köpködte feléjük feldúltan a szavakat.–hát magukat mi szél fútta ide? Egyáltalán kik maguk? Hunnan' a francból cseppentek ide? Az égből talán?
–Eltaláltad ember: az égből jöttünk ide hozzád, mert tudjuk, hogy te nagy hírű gyógyász és illuzionista hírében állsz. Csak te tudnád megoldani a mi problémánkat. Egy intelligens faj kihalásának a megakadályozása lenne a feladatod.
– De, mért pont engemet pécéztetek ki?
– Mert te vagy a legalkalmasabb!
– Ne, keserítsetek el, nem elég hogy a kormány megszívatott! Kihúztam az országot a szarból, erre ők elherdálták az összetarhált milliárdokat, és engem rúgtak érte seggbe? Na, ki vele, mi járatban?
– Óriási alkalmat kínálunk neked a világ, mit világ: a világűr megmentésére!
– Jól van, tárgyaljuk meg! De mi szükség ehhez a Józsibácsira?
– Ő a játszmánkban a kulcsfigura.
– Na, akkor üljünk a tárgyalóasztalhoz. Adjátok elő mi a kérésetek felém!–mondta Vitya és asztalhoz invitálta a zöldbőrüeket.
– Vitya megvakarta a bal fülét és máris előtermett a két kanördög Umbi és Sambec képét felöltve magára. Vitya intett nekik és máris terítették az asztalt. Kancsó golyhói, feta, pogácsa és kecsketúró lett feltálalva. Sambec megbuggyantotta a poharakat a golyhóival. Majd konyharuhával a kezükben a vendégek háta mögött állva a további parancsokra vártak.
– Vitya tósztra emelte poharát, amit kötelezően követtek az Ufonauták is. Miközben nyeldekelték a Krisztusvallatót szemeik köcsög nagyságúra guvadtak ki. Vitya pedig feltette az első kérdést.
– Mi a probléma uraim? – a kérdésre Tuktuk, a tudóscsoport vezetője röviden, tömören, velősen válaszolt.
– A Zéta Reticulumon nagy baj van. A tudás olyan fokot ért el nálunk, hogy a szaporodás alpári, vulgáris módján régen túlléptünk.  Mindenki egyneművé vált ez által. Egy szaporító csövünk, kloákánk van, amit ötvencenti hosszúra növelt pénisznyúlványunkkal elérve saját magunk által termékenyítjük meg önmagunkat. Így aztán a kéjérzetet önmagunkon éljük, ki másik lény segítségének igénybevétele nélkül.
– Mi ebben az újdonság? A tarajos gőték is hímnősek, önmegtermékenyítők.
– Az igaz, de a mi esetünkben a belterjes tenyésztés odavezetett, hogy annyira egyformává korcsosodtunk, hogy már önmagunkra sincs gusztusunk. Semmi sem kelti fel a kéjérzetünket. Így már ejakulátumot sem termelünk, s nincs magunk, amivel önmagunkat megtermékenyíthetnénk… Félő, hogy kihal a faj.
– Mi a kérés? –vakarta meg feje búbját Kuzma Kuzmovics és hogy megerősítse az öntudatát lehajtott egy pohárka lófingatót. Ez a nedű az Imrebácsi által főzött hetvenfokos bürökpálinka, még a keritészsaggatónál is erősebb volt. Viszont a nemi vágyat az egekig kergette az emberben. Vityának most ez kellett, mert olyan, de olyan problémával állt szemben, mint még soha: egy undorító, hímnős, zöldbőrű iránt kellett nemi vágyat serkenteni önmagában, hogy kiagyalhassa a megoldást. Amint elömlött benne az afrodiziákum hatása, libidója akkorára növekedett, hogy ellenállhatatlan vágyat kezdett érezni ezek iránt a zöldbőrűek iránt. Igen ám, de ők is ittak a nedűből, és sóvárgó szemekkel méregették egymást. Kezdett valami mocorogni bennük.
– Nos, akkor egyiketek feküdjék fel a műtőaszatlomra!–adta ki az ukázt nekik. A legfiatalabb Ufonautára Zöldfülre esett a választás. Hanyatt vágta magát a műtőasztalon. Vitya fölé hajolt és tenyeréből energianyalábot bocsátva ki, az ösztöncsakrájának nyílásából előcsalogatta jó negyven-ötvencentinyi pénisznyúlványát. Olyan volt, mint a döglött kígyó, amely az energetizálás hatására elkezd magához térni. Persze, a megivott Lófingató is növelte a gerjedelmét. Mikor már megmerevedett és megtelt vérrel, valamint a vér által magába pumpált ejakulátummal, Vitya elhajlítva bevezetett a kloákájába és hatalmas energialökést adva neki, elélveztette.  Zöldfül kéjmámorban úszva levegő után kapkodva hörögve saját kloákájába ürítette spermiumait.
– Uraim, láthatták, az általam készített bájital hatását. Van-e még kérdésük?
– Az lenne a tiszteletteljes kérésünk irántad, nagy varázsló, hogy tudnál-e egy kísérleti mennyiséget prezentálni nekünk ebből az anyagból. Elvinnénk magunkkal, és ha beválik, akkor üzlet lesz belőle.
– Természetesen rendelkezésetekre bocsátom az anyagot, de ahhoz, hogy ott meghonosítsátok ezeket az alapanyagot adó növényeket, kell egy szakembert magatokkal vinni, aki elszaporítja nálatok a bürköt és a kőrisbogarakat.
– Kire gondolsz varázsló?
– Megmondom őszintén a Józsibácsival jól, járnátok. Ő érti ezt a munkát. Évtizedek óta főzi a bürökteát és gyűjti a kőrisbogarakat.
– Akkor magunkkal visszük az öreget. Na, öreg, csomagoljon, aztán indíts. Máris repülünk vissza!–az öreg minden ízében ellenállt. Húzódozott, hogy nem neki való már az utazás, és különben is mi lesz Mariskanénivel és Riskával, ha magukra hagyja őket?
Az Ufonauták keményen rászóltak. –öreg, ne húzódozzék maga itten! Összekapkodjuk a büröktöveket, lepkehálóval összefogdossuk a kőrisbogarakat, bepakoljuk az asszonyával, tehénkéjével együtt és máris indíts!  Ezzel megköszönve a vendéglátást és a további együttműködés reményében elbúcsúztak Vityától magukkal cipelve a tiltakozó öreget. Valóban összeszedték a környéken található büröktöveket és több ezer kőrisbogarat. Amikor megvoltak, nagynehezen bevonszolták a Riskát és Mariskanénit az Űrkompba, majd gázt adva fellebegtek a kék levegőégbe.